Babérkoszorús írónk legújabb regénye különleges alkotás. A könyvet maga a főhős, Tamás „írja” őszintén, kendőzetlenül, egyrészt saját életének azon eseményeiről, amelyek közvetlenül a kötet megírása előtt történtek vele, másrészt ezzel párhuzamosan fájdalmas gyermekkori emlékeiről.

A mű bizalmas hangvételű, személyes vallomás, amelyben a szerző mesterien találja el azt a bensőséges hangot, ahogyan az ember legbelsőbb lelki titkairól beszél a legjobb barátjának vagy éppen a pszichológusának. (A regényben ez utóbbiról van szó – ez a mű legvégén derül ki.) Az olvasó azonban maga is lehetne a bizalmas barát, hiszen a főhősről szinte mindent tudunk Böszörményi Zoltán korábbi regényei alapján (Regál, Az éj puha teste, Míg gondolom, hogy létezem). A Rés lényegében a Tamás-sorozat negyedik kötete.

Az eseménysor fővonala az emlékezés, de nem „csak a szépre”, ahogy „a nóta” mondja. „Múltjában az ember nemcsak az örömteli emlékeket keresi, (...) szembesülni akar azokkal a történésekkel, melyek megsebezték a lelkét” – olvassuk a regény elején. „Gondolom, mindnyájunkban megvan ez a mazochista hajlam, de ritkán tudatosul bennünk. Az egykori történések ott téblábolnak a tudat küszöbén, csak ki kéne tárni az ajtót, hogy bejöhessenek.” Vagy be kell tekinteni a „résen”, ahogy Tamás teszi, aki megküzd keserű emlékeivel, hogy a mű végére eljusson a megnyugvásig.

Egy kisregénynek már ez is elegendő téma volna, de A rés sokkal többet nyújt. Bene Zoltán ajánlójában olvashatjuk: „A főhős, Tamás, nem csupán gyermekkori élményeit idézi fel, hanem azok értelmezési kereteit is megrajzolja. Ez a kettős rétegzettség – emlékezés és az emlékezésre való reflexió – az, ami a művet kiemeli a pusztán visszaemlékező irodalom köréből, s a létkérdések irányába tereli.”

Lássunk egy ilyen kettősséget: „Én már nem az a gyermek vagyok, aki ballag a falu főutcáján, a malomtól vezető főúton hazafelé, nagyapához, hanem valaki más – akinek az emlékei visszatértek, de nem azok az emlékek, melyek a harmincöt évvel ezelőtt megélt időben és térben elvackolták magukat bennem –, egy másik ember vagyok, aki eltávolodott az emléktől, az akkori önmagától is, és azon kapja magát, hogy ítéletet mond… (…) Megpróbálok védekezni, emlékeim visszahívása ellen. Most, amikor itt állok a deszkakerítés tágas résénél, azt kívánom, legyek ugyanaz, mint egykoron…” – fogalmaz Tamás.

A regény egyébként meghökkentően eredeti módon indul. A legelső mondatok így hangzanak:

„A tehén az egykori hálószoba közepén állt. Farkával nagyokat csapkodott, mintha legyeket kergetne, de én onnan, ahonnan megfigyeltem, egyet sem láttam. Ha nem a fájdalom nyilallt volna először a szívembe, biztosan elnevetem magam.”

Ez a kép tárul Tamás szeme elé, amikor bepillant a regény címét adó résen, amely a nagyszülei egykori portájának kerítésén található. Egy félig romba dőlt ház (az egykori hálószobában bóklászó tehénnel), egy teljesen lepusztított udvar maradt az egykor rendezett portából, virágzó gazdaságból, ahol a nagyszülők és a főhős „dédnagyikája” élt, valamint ahol Tamás gyermekkora egy részét töltötte.

A műben szereplő rés persze nem csak a kerítésen található hézagot jelenti. Ahogy Bene Zoltán fogalmaz: ez „a regény ikonikus motívuma – nemcsak konkrét térbeli elem, hanem szimbolikus ablak: bepillantást enged a világ szerkezetébe, annak látható és láthatatlan rétegeibe. A mű különös erénye, hogy a személyes történetet esztétikai, nyelvi és filozófiai dimenzióba emeli.”

A szó jelentése (nagyon elvontan) a filozófia szemszögéből megfogalmazva is megjelenik a mű végén Tamás levelében: „A rés egyébként nem azt jelenti, hogy a teret megszakítjuk, vagy az időt felfüggesztjük, hanem azt, hogy a teret megosztjuk, az időt megtöltjük, és hogy a világ egy pontja és egy időpontja „látványos” lesz, míg más pontok és időpontok „láthatatlanok”. A rés nem valami hiány, ami a térben vagy az időben van, hanem a tapasztalat hiánya egy bizonyos dimenzióban, vagyis egy másik dimenzió által bevezetett helyzet.” (Merleau-Ponty: A látható és láthatatlan)

Nyilván van valami jelképes a porta lepusztultságában, az emberi elme is „ilyen csupasz”, az emlékek világát fel kell benne építeni. A „rekonstruált esemény újbóli tükröződése csak számomra látható, érzékelhető, gondolatilag kitapintható. Csak akkor lesz mások számára is látható, ha kifejezem, szavakba öntöm, azaz megalkotom, mint szobrász a szobrot” – fejti ki Tamás.

És ezt követően – mint valami furcsa kirakós játékban – a hol álomszerű, hol reálisnak tűnő emlékmozaikokból „összeáll” az 1950-es évek falusi világának képe.

Mindjárt az elején egy nagyon hangulatos leírással találkozunk a dédmama egykori hálószobájáról, ahol gyermekkorában Tamás is aludt. Az általa megrajzolt éjszakai nyugvóhely annyira jellemző az egykori vidéki otthonokra, hogy érdemes néhány sort idézni ennek bemutatásából: „Emlékeimben felkutattam a dupla ágyat, rajta a susorkával megtömött, matracnak használt hosszú zsákokat, melyeken lúdtollal bélelt párnák és dunnák magasodtak, mindenen a karmazsin ágyterítő. Az ágyak felett Krisztus képe. Mellén a szíve világított, a nagy vörös szíve, arcán pedig szelíd ájtatossággal átitatott mosoly. Az imazsámolynak is ott kellett volna lennie. Azon imádkozott minden este az én Mária dédnagyikám. Engem is számtalanszor imára buzdított, mondván (…) meg kell gyónnunk bűneinket, hogy ne a pokol tüze emésszen el bennünket, majd ha arra kerül sor. Többször ijesztgetett ezzel a rémképpel. A csillagok a Földre hullnak, és mindent felégetnek. Főleg a bűnösöket. Meg is kérdeztem tőle, honnan tudják a Földre hulló csillagok, kik a főbűnösök. De ő csak vállat vont: „Tudják” – válaszolta lakonikusan.”

Majd remekül megrajzolt apró „életképek” következnek a falu mindennapjaiból: jellegzetes élethelyzetek, viselkedésformák, szokások – ahogyan ezek egy nyolcéves fiú emlékezetében rögzültek, és természetesen a korabeli gyermekélet a nagy közös játékokkal és a kötelező ház körüli munkákkal.

Tamás kedvenc helye a padlás. Ez is jelképes bizonyos fokig – mint a gyermek menedéke a maga rejtett kincseivel, főként a könyvekkel, régi folyóiratokkal. Ide bújik a felnőttek kiábrándító világa elől.

A megrajzolt személyek közül nagyon eltalált a dédmama rokonszenves alakja a maga „konzervatív” szemléletével, őszinte szókimondásával és az őszinte szeretetével a dédunokája iránt. „A rés nyílásában Mária dédmamám derűs arcát látom. Kissé meghajlott testtel jön felém. »Tamáskám, megjöttél, kisfiam« – röppen fel arcáról a mosoly. Kitárja karját, hogy megöleljen. Szaladok feléje, érzem testének melegét, karjának puha szorítását, azt a sok szeretetet, melyet úgy szomjaztam, és amely lassú mozdulataiból, ruhájának ráncaiból árad felém.”

Az emlékek áradásában kibogozhatatlanul fonódnak össze a főhős gyermekkorának valódi emlékei a maguk megrendítő érzelmeivel és az ehhez utólag társított keserűséggel, meg a felnőtt Tamás „látomásaival”.

Misztikus hangulatot teremt az emlékezések során a főhős álmaiban vagy lidérces vízióiban fel-felbukkanó dédapa, aki az első világháborúban, 1916-ban esett el, s akiről Tamás nyilván csak fényképet látott. Érdekes, ahogy a „jelenésről” Tamás vélekedik:

„Meggyőződésem, hogy a bennem munkálkodó vágy-akarat vetítette a tudatom merevlemezére dédapám jelenlétét.

Be akart teljesülni.

Megmutatni, hogy nemcsak a mágneses tér hatására görbül meg a téridő, a vágy-akarat is létrehozhat olyan teret, mely meggörbíti.

Transzcendencia.

Mágia.”

A nyolcéves kisfiú tulajdonképpen rendezett körülmények között, gondtalanul tölthetné napjait falun a nagyszüleinél, ha nem gyötörné a szülők hiányának kínzó tudata: „Nyolc és fál évesen megtanultam, milyen, ha szüleid elválnak. Elveszíted édesanyádat és öcsédet, a család biztonságot nyújtó szárnyai alól kikerülsz, egyedül maradsz azzal a semmivel össze nem hasonlítható fájdalommal, amelyet a hiányuk okoz, és ez a kétségbeesett szomorúság örökre rátelepszik az énedre, megváltoztatja benned a lét-világot…”

Szívszorítóak a leírások arról, ahogy várja hol az anyja, hol az apja érkezését – rendszerint mindhiába. Aztán, ha nagyritkán valamelyik megérkezik, a padláson elbújva hallgatja végig a panaszáradatot, ahogy a nagyapa számonkérésére válaszolva saját magánéleti problémáikat hozzák elő, erre hivatkozva indokolják, hogy miért nem viszik „haza”. Kamaszkorában arra gondol, hogy a bírót kellene beperelni, aki elválasztotta öccsétől, édesanyjától.

(A gyermeki fájdalomról olvasva az embernek önkéntelenül eszébe jut az író Sóvárgás című kisregényének kislányhőse, akit halálba vitt az édesanya utáni vágyakozás.)

A regény főszereplője több mint harminc év múlva, 1993-ban kerül vissza kínzó gyermekkori emlékei színhelyére, az Arad környéki faluba – nem egészen véletlenül: a több mint tíz éve Kanadában élő, közben meggazdagodott Tamás jó befektetésnek gondolja, ha itt építtet benzinkutat.

A regényben a két történéssor, a jelen, a benzinkútépítés gondja-baja, illetve a kanadai utak és az ott történt események sora párhuzamosan halad a múltidéző emlékekkel. A két történetsor hangulatilag, érzelmileg kiegészíti egymást.

Bár sejthető, mégis váratlan fordulat a pszichológussal összekapcsolt befejezés, amely arra készteti az olvasót, hogy ennek szellemében olvassa át még egyszer, és gondolja újra mind a múltat, mind a benzinkútépítéshez kapcsolódó „jelen” történetét.

Nehéz eldönteni, hogy a „Tamás írta” 1993-as esztendő eseményeihez kapcsolt érzelmek, gondolatok valóban harminc évvel ezelőttiek-e, és egyáltalán az író akarja-e a művét a mához, 2025-höz kötni. A könyvből áradó illúziómentes életbölcsesség és általános filozofikus mondanivaló azonban biztos, hogy minden korra érvényes. Lássunk néhány ilyen idézetet:

„De vajon siker-e, ha valaki az adódó lehetőségeket kihasználva kisebb vagyont szerez magának?

A pénz semmilyen szabadságot nem ad, pedig az ember bármit cselekszik, szabadságra szomjazik. Azért dolgozik, gondolkozik, hogy szabad legyen, miközben nem tudatosul benne, hogy a szabadság tiszta értelmi fogalom, metafora.”

*

„»Az igazság az emberi élet legkínzóbb érzése, mert mindenkinek mást jelent« – írja Seneca. És ha mást jelent, abban az esetben az egyén döntései is különbözőek. Legtöbbször nem a racionalitásunk, hanem az érzelmeink befolyásolják döntésünket. Ők sodornak bennünket veszélybe, vagy indítják el bennünk a katarzist, a látni láttatást.”

*

„Az úgynevezett demokráciában rendkívül sokat hazudnak, állítanak valótlanságot, vezetik félre az embereket, hamis és logikátlan érveket vonultatnak fel, úgy beszélnek ezekről, mintha ők lennének a parrhészia (igazmondás) bajnokai. (…) Retorikai képességüket csillogtatják meg a választók előtt, és azok valamilyen ideiglenes mentális paralízis okán, az igaznak tűnő hamis érveket befogadják. Megittasulnak tőlük. Elkábulnak. Transzba esnek. Véget nem érőn megtapsolják a politikai szónokot. És amikor az urnák elé kerülnek, kire adják voksukat? Nem azokra, akik jobban megérdemelnék – ezt óvatosan írom ide, mert ritkán találkoztam olyan politikussal, aki keveset hazudott –, hanem azokra, akiknek az ékesszólása, retorikai művészete megragadta képzeletüket.”

*

„Nem látom az időt, az idő sem lát engem.

Az idő szerves részem, mint pontos óraműszer méri, hogyan változom, miként alakul az anyag és a képzet bennem. Mivé leszek az időben. Ha a térnek van dimenziója, akkor az időnek is van. A térutazás egyben időutazás is. Lét-világunkban, lét-valóságunkban mindkettő mérhető. Mindkettő egymásba kapaszkodik, eligazítást ad a történésekről. A vanban, akik vagyunk. A téridőben, akik vagyunk, amíg a vagyunk folyamat véget nem ér.”

*

„A lét-világok csak számunkra léteznek, ahányan vagyunk, annyi lét-világ van, de ezek nem azonosak magával a világgal. Lét-világunk csupán annyi, amennyit a világból el tudunk foglalni…”

A rés – mint könyv – nemcsak nyílás a világra, hanem tükör is, amelyben – ha csak egy kicsit is utánagondolunk – bizonyos mértékben saját arcunkat is felfedezhetjük – talán torzítva, elmosódva, de mégis felismerhetően. Az olvasás aktusa itt nem pusztán passzív befogadás, hanem késztetés is az aktív önvizsgálatra. Arra ösztönöz, hogy ne csak megértsük Tamást, hanem megértsük önmagunkat is.

Végül: A rés nemcsak azt kérdezi, hogy mit hagyunk magunk mögött, hanem azt is, hogy mit viszünk tovább. Milyen emlékeket, milyen kérdéseket, milyen fájdalmakat és milyen reményeket. Ezért válik a regény személyessé – nemcsak Tamás történetét olvassuk, hanem a sajátunkat is.

 

Böszörményi Zoltán: A Rés. Irodalmi Jelen Könyvek, 2025, Arad.