Ma öt éve annak, hogy 2020. november 5-én 67 évesen elhunyt Szőcs Géza. Írásaiból válogattunk egy csokorra valót, ezzel emlékezünk a Kossuth- és József Attila-díjas költőre, íróra, újságíróra, aki 2005-től egészen haláláig az Irodalmi Jelen főmunkatársa volt. Az összeállítás végén barátok, pályatársak verseit olvashatják.

 

Sem a lét, sem a létra

 

              „Bachnak nincs szüksége hallgatóra”
                                                   (Hamvas Béla)
 

              „A lámpa nem látja önmaga fényét.
               A méz nem érzi önmaga édességét.”
                                              (Weöres Sándor)

I.

Bachnak nincs szüksége hallgatóra.
Az Időnek nem kell falióra.
Nincs szüksége publikumra Bachnak,
sem a Magánvalónak a létre.
Minek kéne a madárnak létra.
Nincs szüksége Bachnak hallgatókra,
sem a Szerelemnek vallomásra,
testre, kéjre,
szexre, héjra, nászra.
A Szépség sem pillant a tükörbe,
míg a Halál járja körbe-körbe.
Lengő lámpás kinn a nagy sötétben:
hunyorog az Univerzum fénye,
visszasüt az Úristen szemébe.

 

II.

Mi is az, hogy édes,
nem tudja a méz.
Talán az a szépség,
amikor az Isten
önmagába néz?

     2015. március 23.

 

 

Az európai ház a vihar kapujában

 

A krónikás

Emlékszünk még a közös európai házra, a nyolcvanas évekből, amikor minden csapból ez a szókép folyt, annyira, hogy igényesebb beszélgetésben már ki sem lehetett ejteni, annyira snassznak és cikinek minősült, ha valaki a szájára merte venni?

 

I. A ház

Nos, egy vasárnapon a XXI. században hosszan elnyúló vacsorára került sor a közös európai menedékházban. Ez volt a neve, bár az európaiak egy része kívül lakott rajta, a szerényebb szomszédságban, de erősen törekedtek arra, hogy maguk is a falakon belülre kerüljenek.

A vacsora elhúzódott. Váratlanul egy csoport éhes, rongyos ember lépett be az ajtón csengetés és kopogtatás nélkül.

Kik ezek? – figyeltek fel az asztalnál ülők.

Hangzavar keletkezett, fölöttébb nagy, erőteljes.

Ültessük őket le – szóltak egyesek.

A család egyik ismert fenegyereke így kiáltott fel: Vigyázat! Még nagyon sokan jönnek! Zárjuk be a kaput!

A hangzavar kis híján elnyomta a hangját. Dehogyis! Nyissátok ki!

Nyissátok ki! Nyissátok ki! Csukjátok be!

A kedvesen mackós alkatú, bumfordi nagymama hangja betöltötte az egész ebédlőt:

Bárki jöhet, tárt kapukkal és jó szívvel várjuk!

És valóban, egyre csak jöttek és jöttek.

 

II. A hajótöröttek

Amikor lángoló hajónk süllyedni kezdett, bevetettük magunkat a tajtékzó tengerbe, és kiúsztunk. Sokan odavesztek közülünk. Fáztunk és éhesek voltunk. Kicsinyeink szívszaggató hangon követelték az ételt.

Szerencsére megpillantottunk egy kivilágított, meleg házat a parton.

Ott biztosan menedékre lelünk. Nem kell megfagynunk, sem éhen pusztulnunk. Lehet, hogy ez épp az Ígéret Földje, lehet, hogy éppen ide akartunk eljutni, amikor hajóra szálltunk.

Megérkeztünk! – kiáltotta egyikünk.

Elindultunk a ház felé.

 

III. A hódítók

Miután felégettük a kikötővárost, és rendet teremtettünk a hajón is, magára hagytuk a lángoló roncsot, és kiúsztunk a partra, elvegyülve a nyomorultak között.

Ott volt előttünk a ház.

Mindenki dobja el a fegyvert! – rendelkezett a vezér –, be a tengerbe.

Kelletlenül engedelmeskedtünk, de szót fogadtunk. Vezérünk bölcs, tudja, mi a teendő.

Hogyan fogunk így robbantani?

A ház majdnem olyannak bizonyult, amilyennek leírták. Elégedetten vettük szemügyre: ezt kell birtokba vennünk.

Ami meg a lakókat illeti.

Ahogy meg volt mondva előre, a férfiak valóban öregek vagy puhány kinézetűek, a nők riszálták magukat, és alig várták, hogy sorsukat kezünkbe vegyük, mi, a harcosok.

 

IV. A szomszédok

A szomszédok közül ki unottan, közömbösen, ki megkönnyebbülve – milyen jó, hogy nem ide jöttek – figyelte az eseményeket.

 

A krónikás

Hát így történt.

     2016. február 24.

 

 

Anglia végnapjai

 

Kezdjük rögtön azzal, ami kimondva-kimondatlanul bizonyára sokunknak eszébe jut: Trianon visszaüt. Old sins cast long shadows. Régi bűnnek hosszú az árnyéka. Trianon bosszúja. Akkor kezdtétek el ásni a sírotokat, amikor összehoztátok ezt a borzalmat.

Én viszont úgy gondolom, már Trianon is következmény volt, nem pedig ok. Mérföldkő volt, az biztos, de ha minden katasztrófában Trianon átka működne – a Guttmann-átok módjára –, mégiscsak Franciaország lett volna az első, amelynek a süllyesztőbe kellett volna kerülnie.

Az angolok önmaguk választották a süllyesztőt. Az ok pedig, amelynek Trianon is következménye volt, meg ez a Brekeke is, az a politikai önzés, a kispályás, napi érdekek dominanciája a történelmi távlatok fölött.

Így jár az, akinek nincsenek barátai, csak érdekei. Egy szép napon egyedül marad, párban önmagával, a skizofrénia kettős magányában.

Pedig jól kezdődött, és jól is folytatódott a huszadik század Nagy-Britanniának, az Egyesült Királyságnak. Két nyertes világháború, a földgolyó legnagyobb birodalma, atomhatalom és egyáltalán: nagyhatalom.

Megmondó erő, meghatározó szereplő. Erkölcsi és kulturális etalon.

Sokszor fölteszik a kérdést: miért vetették oda a britek olyan könnyű szívvel zsákmányként Magyarországot a francia számításoknak? Miért engedtek szétdarabolni egy olyan nemzetet, amelynek arisztokráciája azelőtt is, sőt azután is kifejezetten anglománnak számított, bezárólag a kormányzói körökkel? Ha 1849-ben magára hagyták, és odadobták a germán érdekszférának, miért csodálkoztak azon, hogy ettől kezdve akaratlanul is arra a kényszerpályára került, amelynek belső logikáját 1849 határozta meg?

Kinek nem nyílt ki a bicska a zsebében, szembesülve az angol dölyffel, mely szerint egy ezeréves állami múlt nem érv amellett, hogy annak az államnak fenn kellene maradnia, hiszen ha valamit rosszul csináltak ezer évig, helyesebb, ha nem folytatják? Mármint a nemzetiségi politikát, azt csinálták rosszul. Mondja ezt egy olyan nemzet fia, amely Edvárd király, angol királytól és fakó lovas walesi hadjáratától kezdve a skótok és írek elleni erőszakos, eszközökben nem válogató, alattomos és kegyetlen ámokfutásokig szép példáit nyújtotta annak, miként nem szabad politizálni.

Hogy a gyarmatokon is elkelt volna némivel több bölcsesség, azt most ne is feszegessük.

Tegyük most félre azt, hogy mit adnak hozzá a történtek a demokrácia- fogalomnak és annak a paradoxonnak az értelmezéséhez, hogy egy közösség 51 százalékának a demokratikus döntése elegendő ahhoz, hogy a másik 49 százalék sorsát gyökeresen megváltoztassa, felforgassa, életét szerencsétlenné tegye. (Amint erről a kérdésről még a Limpopo című regényben is olvashattunk.) De miféle katasztrófát emlegettünk egy-két bekezdéssel fennebb?

Az Európai Unió kapott ugyan egy nagy pofont, és érdemes is elgondolkodnia ennek üzenetén, de ha a józan eszére hallgat, mostani válságain túl fog jutni. A brit államszövetségnek viszont vége. A skótok a lehető leghamarabb magára fogják hagyni Angliát, és az is nagy kérdés, hogyan alakul az angol politikai bölcsesség szörnyszülötteként világra jött Észak-Írország sorsa. Anglia egy jelentéktelen, multikultiba fulladó képződmény lesz, a volt gyarmatokról és máshonnan beáramló tömegek szorításában pedig jó esetben egy kis angol skanzen marad meg Stratford-on-Avon környékén, ahol a hitetlenkedő turistákkal a legképzettebb idegenvezetők sem igen fogják tudni megértetni: hogy lehet ennyire forgandó a történelem, hogy zsugorodhatott így össze egy állam és egy nép, amely nem is olyan régen világbirodalmat volt képes alkotni?

Az angolok összes bűnei és vétkei, maradjunk annyiban: hibái – egy régi angol sport, a tenisz zsargonjában szólva – ki nem kényszerített hibák voltak. Nem zsarolta, nem fenyegette, nem szorongatta, nem kényszerítette őket senki, hogy belépjenek az első világháborúba, vagy hogy cinkosként és tettestársként politikai és erkölcsi fedezetet nyújtsanak a trianoni darabolós államgyilkossághoz és nemzetcsonkításhoz. Nem kényszer alatt bizonyultak képtelennek arra, hogy Gandhit kezeljék (meg korábban az amerikai kolóniákat), nem utasította őket senki arra, hogy menesszék Churchillt, és az angol egyetemek ethosza és nimbusza sem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozzák kiváló angol koponyák – egyben sötét jellemek – legordenárébb kémkedését és hazaárulását. Talán akkor kezdődött minden, amikor ezek a dolgok megtörténhettek; és most szakad be az egész, amikorra ezek összeadódtak. Az önsorsrontó Egyesült Királyságból így lett mára Széteső, és nemsokára Szétesett Királyság.

Még egy század sem telt el azóta, hogy a magyar nemzet, amely helytállt egy véres világháborúban, kétségbeejtő helyzetében és meggyőződése szerint Európa által elárultatva és cserbenhagyva, irigykedve nézhetett Nagy-Britanniára, amelyet egyszerűen mindig is Angliának nevezett (és mintaállamnak tekintett). Ő csonka-magyarrá lett és vesztes volt, Anglia és az angolok győztesek. Őt tönkretették, Anglia megerősödni látszott. Őt ellenségek vették körül, Anglia kikezdhetetlennek tűnt.

És egyetlen kerek évszázad sem fog letelni Trianon óta, és a saját magán sikeres amputációt végzett Csonka-Britannia önmagát száműzve, Európán kívülről fog töprengeni azon, ötórai teája mellett, hogy mi miért történik a történelemben.

     2016. június 26.

 

 

A nyírfa árnyéka

 

I.

Egy északnak futó
zöldes és kék folyó.
A folyó közepén:
szekér vagy kis hajó.
Egy lány siet vele,
egy lány evez nagyon,
egy lány siet felém!
kitárom két karom!
s pont akkor működésbe lép
a láthatatlan sipkám
s a hétmérföldes csizmám.
Így aztán érthető:
átevez rajtam ő,
mint nyitott ablakon.

 

II.

– Nyírfácskám, add a kezed,
te beszélsz hozzám, nyírfa, honnan?
– Von innen – suttogom neki. – Messziről.
Von innen szólítlak, magamból.
– Nyírfácskám, honnan szólítottál?
– Idebentről, de lent a parton
árnyékom terád várva ott áll.

     2013. augusztus 20.

 

 

Távirat Arany Jánosnak

 

                                  Elhangzott Arany János 200. születésnapján, 2017. március 2-án a nagyszalontai református templomban.

 

Tisztelt itt megjelent egyházi és világi méltóságok, kedves szalontaiak, kedves vendégek, hölgyeim és uraim!

 

Képzeljük el, hogy táviratban fordulunk Arany Jánoshoz, kérdéseket téve föl neki, amelyekre ő már válaszolt is. Ez ilyen párbeszéd.

Távirat Arany Jánosnak, kérdés: bizony hányan, hogyan, hova mentek...? stop.

Válasz:

Ötszáz bizony, dalolva ment,
lángsírba velszi bárd stop

Kérdés: De egy se mit nem bírt mondani?

Válasz: De egy se bírta mondani...

Kérdés: Hogy ki éljen vagy ne éljen?

Válasz: Hogy éljen Eduárd!

Vajon mire figyelmeztetnek ezek a több mint másfél száz éves sorok, miért fontos ez az angol történelem réges-régi évszázadaiba visszanyúló üzenet ma, a XXI. században?

Hiszen szerencsére mára már kevés olyan hely maradt a Földön, ahol a zsarnokok máglyahalállal büntetik az igazmondást. Ugyanakkor nem kevés keresztyén hittársunk végzete, hitükért lefejezett vértanúk sorsa sajnos azt bizonyítja, hogy nemcsak a faji, nemcsak a nemzeti, de a vallási gyűlölködés átka sem múlt még el az emberiség feje felől, melynek soraiban még mindig igen tevékenyek azok, akiket a költő – egy másik költő – sárkányfog-veteménynek nevezett.

A walesi bárdok és a drégelyi várkapitány énekes apródainak hallgatása azonban ma is ékesebben és megrázóbban beszél száz meg száz hamis himnusznál és ódánál arról, hogy a költő, a költői szó a nemzetnek nemcsak lelkiismerete, hanem tudatának, énjének, azonosságának összetartó ereje. (Amellett, hogy igen gyakran, ahogyan az imént hallottuk: eszköz Isten kezében. Arany János lehet, hogy ilyen eszköz volt, de ami biztos: az ő költészete Isten nagy ajándéka a magyar nemzetnek.)

Egy amerikai költő kérdi szónoki, de frappáns tömörséggel: mi más a nemzet, mint költemények? Mi más a magyar, mi más a magyarság, mint a legendái, a népdalai, a Halotti beszéd és Mária siralma, mi más, mint Lúdas Matyi, János vitéz, és Toldi Miklós és Csongor és Tünde, és az örök szőkeségű Anna és Ádám és Éva és a magyarul megszólaló Úristen, aki imígy szólal:

Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál;

mi más a magyar, mint Bánk bán és Melinda és Tiborc, mint az egri hősök és a Pál utcai fiúk, mi más, mint az Esztergomot ostromló Balassi Bálint és a Szigetvárt védő Zrínyi Miklós egy másik Zrínyi Miklósnak a pennáján és a feltámadt Zrínyi Miklós Mikszáth Kálmán tollán; és mi más, mint a csillagok alatt csőrében gyűrűvel szálló hollómadár, és Ábel a rengetegben, mi más, mint a szeptemberi áhítat és a szeptember végén még nyíló kerti virágok, és a közelítő tél meg a téli éjszaka, vagy mint egyetlen lázadó mondat a zsarnokságról?

Mi mástól volnánk azok, akik – ha nem Arany János géniuszának (is köszönhetően!?

S ha igaz, kedves jelenlévők, hogy nem más a nemzet, mint költemények

– akkor vajon mekkora a költő felelőssége? Mondjuk ki: a költő felelőssége alig-alig elviselhető. Hiszen ha költői is cserbenhagyják, akkor előbb-utóbb odavész a közösség, akkor nincs többé a nemzet. Csak annyi kellene hozzá, hogy a költők kórusa elkezdje magasztalni a jóságos Edward királyt, vagy hogy az apródok nekilássanak dicsőíteni a hódító nagyszerű török basákat. Előbb a nemzet erkölcsi énje roppanna meg, aztán maga a nemzet is megszűnne nemzetnek lenni.

Mert a sokaságot, a lakosságot, a fogyasztókat, az adóalanyokat, a vásárlókat, a tömeget a költők szava teszi nemzetté. Mert a csatatéren elesett áldozatok sírja, vagy ez a másnak talán térképnél nem több táj, vagy akár csak az egyszerű marhalegelő, ahogyan Márai Sándor mondja – igen, ez a közönséges, puszta mező, ez a legelő a költők szava által válik a haza földjévé.

Minekünk egy olyan nemzetünk van, minekünk megadatott egy olyan nemzet fiaivá lennünk, amely nemzet ott hordozza magában a bajvívó és igazságosztó Toldi Miklóst, régen mártírokká lett velszi énekeseket, Zalán futását és Buda halálát és az egri csillagokat és a kőszívű ember fiait meg a gyászoló özvegyek bánatát, lovak patáinak dobogását és az elveszett alkotmány keserűségét, mindezt immár a messzi éjszakákon fellobogó pásztortüzek fénytörésében.

Lehetetlen föl nem tennünk a kérdést itt, a hajdúk városában, a Toldiak egykori birtokán: vajon a költő háromszázadik és négyszázadik születésnapján kik fognak majd összegyűlni itt, Istennek ebben a házában?

Templomban vagyunk, kedves felebarátaim, a magyar nemzet szellemi és lelki térképének egyik kiemelt pontján, abban a templomban, amelyben a kétszáz éve született csecsemőt, a későbbi szalontai jegyzőt, Arany Jánost keresztelték református hitre szülei és keresztszülei. (Majd ugyanitt tartották keresztvíz alá a költő gyerekeit is.) Ezért hát engedtessék meg nekem, hogy Arany Jánosnak azzal a strófájával búcsúzzam, amelynek első sorai arra a kérdésünkre válaszolnak: kit hívott össze?

Arany János válasza: Összehívá budai tanácsot,

jó emberek, adjatok tanácsot...

Kérdésünk: Miféle tanácsot? Hol mi lengjen?

Válasz: jó emberek, adjatok tanácsot:

Boldogasszony temploma keresztjén

török zászló lengjen, vagy keresztyén?

     2017. március 6.

 

 

Palack a jövőből

 

Nemrégiben kezembe került az Irodalmi Jelen 3309. évi áprilisi száma.

Érdekes áttekintést olvashattam benne a magyar helyesírásban – mit helyesírásban? a magyar nyelvben – végbement változásokról az SMS megjelenése óta eltelt bő tizenhárom évszázad alatt (kb. 2000-től 3300-ig).

A drága pénzbe kerülő másodpercek a tévék képernyőin és a kereskedelmi rádiók műsoraiban már a 2000-es ezredfordulót megelőző években azt eredményezték, hogy a beszéd ritmusa elképesztően felgyorsult.

A riporterek közül azokat választották ki, akiknek az értelmes beszédet a fékeveszett hadarástól elválasztó keskeny határvonal környékéről sikerült beleköpniük zuhatagos szómenésüket a mikrofonba.

Ily módon rövid idő alatt elérték, hogy az idősebb, kifele tartó, semmire sem alkalmas generációk már képtelenek legyenek felfogni és követni az elhangzottakat.

A beszéd felgyorsulását hamarosan követte az írásgyorsulás is.

Részben időmegtakarítás, részben költségmegtakarítás, részben a játékos rövidítő-kicsinyítő ösztön korláttalan kiélése okán már az SMS-korszak kezdetére felülírták az archaikus magyar helyesírás szabályait és a kőkorszaki nyelvi sztenderdeket. Eltűntek a nagybetűk, ugyanakkor a kettőshangzók és a fonetikus formák (tucc, lácc, vattok) teljességgel kiszorították az igei személyragok elemző elkülönítését (tudsz, látsz, vagytok stb.). A vok egy-két évtized alatt anakronisztikussá tette a „vagyok” formát, az akadémikusok pedig ugyanazt tették, mint mindig: jajveszékeltek, nyelvvédő cikkeket írtak, majd kénytelen-kelletlen tudomásul vették az újonnan kialakult kész nyelvi tényeket. 2050 körül, a Második Nyelvújítás idején törölték el a mássalhangzó-kettőzést és az összes hosszú magánhangzót (ó, ő, ú, ű) meg az ly betűt, akkor jelent meg az új Hejesírási Szabájzat. Száz évvel később megszüntették az ny betűt, amit nemsokára a cs betiltása követett. A norma az „elégséges megértés elve” lett. Hogy világosabb legyen, miről van szó, íme a mondat majdani lejegyzése: Norm elég suty be a fejbe.

Mint az illető lapszámban olvasható három versből kiderült, archaizáló szándékkal egyes költők persze megengedték maguknak, hogy a már évszázadok óta használaton kívül helyezett betűk közül is fel-felhasználjanak egyet-kettőt, különleges poétikai célokat szolgáló megfontolásokból.

Az alábbiakban olvasható három verset sikerült kimásolnom az IrmliYen említett számából.

 

karafi jános dénes: idebe é odaki

(etüd, esetle fantáz)

idebe
nakamba ült edj pemete.
odaki
dühizik a hóvihi.
hóvihi, ne dühizz.
repce, ne baszakoggy má.

 

lövétei velman vince: nagyon fláj

fly, mother, fly,
te csak mindig fly.
esztendöre va ketöre
who are you, varju, várj.

 

sántha noémi béla: talákoztam e malagambistával

kandalom fütöm es füvel-fával
hu-hu-hujjjjjjjjjjjjjjjj
kivándorlok én kanadába
facipőbe é fanadrágba
fanadrágom felgyútom
ha szeret a malagambista
megmondom neki gyere pista

     2009. március 10.

 

 

Egy cionistáról, aki majdnem székely lett

(Faludy György)

 

Baloldali volt-e a költő, vagy jobboldali? Magyar volt-e, vagy zsidó? Református-e vagy zsidó? Művész, avagy csak életművész?

Mi az, hogy magyar?! Igenesen hogy székely! – heveskedtek az atyafiak.

Csíkban és Gyergyóban. Alig lehetett lebeszélni őket, hogy ne akarják székellyé „avatni” a játékra, happeningekre és performanszokra mindig hajlamos költőt. A fővárosi városháza környékéről pedig egyre görbébb pillantásokkal nyugtázták, hogy Faludy környezetében mind több az erdélyi – s amikor kiderült, hogy a költőt Tőkés püspök temeti református szertartás szerint a Kerepesiben, ez már túl sok volt „nacionalizmusból”.

A mondott urak és jó barátok közül sokak a távollétükkel tüntettek. A sírjában Karinthy szomszédságát élvező költő pillantása lehet, hogy végig fogja kísérni további életüket, s a szarkazmus két nagy magyar zsenije még el is szórakozhat odalent a barátság természetrajzán.

Végezzünk el egy gondolatkísérletet. Azok, akik ma a szélsőjobb környékén vitatják Faludy magyarságát, úgy ötven-hatvan évvel ezelőtt – mint derék, becsületes, hithű, keresztyén és azonfelül szókimondó hazafiak – egészen biztosan összeütközésbe kerültek volna az államrenddel.

Nagy csoda lett volna, ha egyikük-másikuk megússza a recski büntetőtábort.

És ha már oda bekerült – nem biztos, hogy élve került volna ki onnan. De azok, akik túlélték az ÁVH rémuralmát, arról mesélnek, milyen varázslatos erőt kölcsönzött nekik Faludy társasága, műveltsége, magyar költészet iránti szerelme, humora, tartása. A fogolytársak közt akadt pap, akadt szocdem elvtárs, akadt volt csendőrtiszt és akadt későbbi filmrendező is – de mindegyikük a legnagyobb elismerés és hála hangján emlékezett Faludyról. Azt hiszem, a cionistázó békéscsabai keresztanyának az apja vagy a nagyapja sem vélekedett volna másképp az öregről.

Mindettől még persze lehetett volna cionista Faludy. Szerintem nem volt az. Ám ha kiderülne, hogy a cionisták jellemzően olyanok, mint

Faludy, és annyit tettek és tesznek a magyar költészetért, 1956-ért, jó hírünkért a nagyvilágban, a világfasizmus és a magyar kommunizmus legyőzéséért, mint amennyit Faludynak köszönhetünk – akkor azt kell mondanom, ezek a cionisták egészen derék gyerekek lehetnek, örülhetünk, hogy ilyen barátaink vannak.

    2009. november 2.

 

 

Életem

 

Van-e jövő, kérdezgetem
Ötévesen, tízévesen.

*

Amikor tizenöt lettem,
Életem akkor kezdtem.

Az is eljött, hogy harminc,
Azt mondtam, semmi baj nincs.

Jöttek a hölgyek, dámák,
Játszották feszt a drámát.

Amikor eljött a negyven,
Hát bizony sírni volt kedvem.

S eljött így az ötven is,
Nehezen, de könnyen is.

Vajon van-e még jövőm?
Nem tudom, nem tudhatom.

De most, hogy hatvan múltam,
Azt látom, van már múltam.

     2015. augusztus 24.

 

---

 

Böszörményi Zoltán

Második el nem küldött levél Szőcs Gézának

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.
Ezerkilencszázkilencvenkettőben senki sem hitte,
hogy A vendégszerető avagy Szinbád Marienbadban
lesz az utolsó versköteted,
az igazi utolsóhoz kellett még laza huszonnyolc év utazás,
vergődés, rulettezés, amikor a lélegeztetőgép mögül
egy ismeretlen ismerős halkan a füledbe súgta:
„Rien ne va plus.”

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.

Csak ne lennének azok a fojtogató sasok,
és Hitchcock fekete madarai.
Kora délután van a versben,
messze még az éj – mondanád –,
éjszaka jönnek általában,
rámtörnek, mint a tüdővérzés,
mely olykor-olykor fölragyog
a hűtőszekrény ajtajában.

A hűtőszekrényben a tej java,
mellette egy-két verskézirat,
érzelmes történetek levonata,
vagy az a rég felejtett átirat,
és egy elkallódott emlék
az Elvesztett Emlékek Hivatalából.
Két hónappal azelőtt szerezted vissza,
úgy döntöttél, ha eddig senki sem kereste,
nem tartott rá igényt,
és fillérekért kiváltható,
a jégszekrény hűvösében elfér,
jól érzi majd magát.
Forró nyári éjszakákon
néha előveszed,
türelmes figyelemmel vizsgálgatod,
nézegeted, megpróbálod beilleszteni
a csillagok között felbukkanó emléksorba. 
Nem leszel ideges, nem neheztelsz rá,
ha kirí a többiek közül, az illata is idegen
– titkos illatverem –,
íze különös, fel sem ismered benne a fájó múltat,
sem a időtékozló jelent.

Jelen, jelentés, árgus szemek,
kankalinban rejtőzködő szerelem,
érzelmes morzejelek.

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.
A vasárnapra megbeszélt találkozóra –
az lett volna az utolsó –
mert mindig van egy nem tudatosult első,
és egy be nem teljesedett utolsó –
nem jöttél el,
a ház melletti téren árvalányhaj aranylott,
hollókabátot öltött a délelőtt,
a kertben télies türelemmel az ősz neszezett,
s te délben – szokásod ellenére –
visszafeküdtél egy bágyadt szendergésre.

Aztán eljön a másnap
ideje eljön a vetésnek
majd el az aratásnak
ám a termés a másé
a búcsú órája is eljön
de előbb az odaadásé
képkeretbe foglalt elmúlásé

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.

Az elmúlás élmény,
a mindenség nagykabátja.

Aztán jött még három eszméletlen vasárnap.

 

     A dőlt betűs sorok idézetek Szőcs Géza verseiből.

 

 

 

Varga Melinda

Vadludak, vadkacsák

 

                             Ha bálnák volnánk, delfinek,
                             nem tudná soha senki meg,
                             hogy hol kószálunk, kedvesem,
                             szabadon, sósan, nedvesen;
                                          (Szőcs Géza: Részletek egy operalibrettóból. I. A zongora)

Vadlúd: tengerfenéken van az otthonom,
mérföldeket úszom utánad, hogy megtaláljalak.
A tikkasztó nyár tintája befesti a rétet virággal, 
szöcskék fészkelnek puha szárnyam alatt,
rád gondolok és az első éjszakánkra.
Vadkacsa: korallvirág csipkézi pitvarom,
a kéket keresem az égben és a vízben,
és a levendulákban is,
csak úszni, úszni az örök vízen,
tengert képzelni a folyók helyébe,
mert tengerzöldes a te szemed.
Vadlúd: hallod, hogy hullámzik, 
érzed a só illatát a bőrödön?
Vadkacsa: a delfinek és bálnák olykor kijönnek
a partra, ilyenkor vadkacsákká és vadludakká
változnak, ha megunják az úszást, 
elköltöznek a levegőégbe egy felhőpanelba.
Vadlúd: és boldogan csapkodnak
szárnyaikkal, kikötnek egy budai fürdő partján,
akár most mi. 
Vadkacsa: Látod, a fürdőmester 
bezárta az uszodát. Hazamentek a hangoskodó emberek.
Mienk az egész éjszaka, 
csak reggel hatkor jönnek a fürdővendégek.
Vadkacsa: kék színe van a vágynak, 
kékbe borulnak a tárgyak,
szállunk, csak szállunk, az örömig meg nem állunk,
tollunk az éggel egybeforr, 
testünk feloldódik a csillagokban.
Vadlúd: a madarak és az állatok szabadok,
szemben az emberrel, aki alkalmazkodik
és megalkuszik, fejet hajt a körülményeknek.
Az éjszakák és a vizek urai, 
ülnek a parton, és nincs gondjuk, csak a szerelemre.
Vadkacsa: és sose lesznek éhesek, mint mi most fürdés után. 
Vadlúd: távol áll tőlük a politika és az acsarkodás,
a költészet sejlik fel narancs talpuk nyomán. 
Vadkacsa: és ha verset írnak, csak a szerelemről,
de inkább nem írnak, szeretkeznek helyette.
Vadlúd: az unatkozó olvasóval 
bekövetkezik az irodalom halála,
ezt a vadkacsák és a vadludak tudják,
keresnek olyan partot maguknak,
ahol a költők érdekesek, és nem ölik egymást. 

 

 

Farkas Wellmann Endre

A hattyús ember

 

Most eső esik, eláznak mind a hattyúk.
Minek is mondom? Meghaltál. Hagyjuk.

Valamikor, egyszer, régen
egy költő élt a Sétatéren,
az avarban pár régi lábnyom,
– nem látta senki, most sem látja –
a tó fölött egy ottfelejtett ének:
a hattyú-lét sikoltó krónikája,
olykor még hallható,
olykor még ott neszez,
nézi a park, a fa, az utca,
Szőcs Géza hol van? Ő sem ez!
Kié e sors? Nem az ő sorsa!
Jaj, nem ez!
Ezt mondja, ha bárkit lát, az utca
a park, a fa, a haldokló Szamos,
és érzéketlenül, ahogyan mindig
átcsörtet a hattyúéneken
egy villamos.

 

 

Illyés Krisztinka

Kitépett fehér szív

                       Szőcs Géza emlékére

Összeborult fenyők védik
a megsebzett kikeletet,
kár a szóért, kár a lélek,
a Sétatér néha újraéled,

fehér szíve dobog –
belemorog, mordul, süvít
hullámokat vet.
Újra csend lesz.

Törvény ez, vagy igazság?
Ideátról is hallani, miként
a távozás megtörténik:
kitépett fehér szíve a térnek,
feljajdul egy dallam,
messzire szál a keserédes,
az eget és földet
beharangozó hattyúének.