Búcsú a Kincsesektől
Meghalt Kincses Előd, Erdély egyik legnagyobb fia, családunk régi barátja. Húga, az írónő-politikusasszony Kincses Emese már vagy tíz éve elment.
Erdély iránti elpusztíthatatlan szerelmem Kincses Emesével kezdődött. Akkori férjemmel, Nyékes Tamással, egyetlen lányom apjával, a hetvenes évek legelején – talán ’72-ben lehetett – nekiindultunk Erdélynek. Nagybátyja az akkor még Kolozsváron élő Bencze Feri színész, akinél évekig felejthetetlen napokat töltöttünk. Ő ajánlotta, hogy a székelyföldi túránkhoz keressük fel Kincses Emesééket Gyergyóalfaluban. Neki is vágtunk férjemmel és két lengyel barátunkkal meg az ő Syrenka márkájú kocsijukkal a hegyeknek. Emesét még nem ismertük, bár írtunk neki, hogy megyünk. Mikor megérkeztünk Alfaluba, üdvözöltük: na, megjöttünk. Gyertek be gyorsan… Jaj, de van még itt két lengyel fiú… Hát jöjjenek ők is… Így lett Emese és férje, az orvos Árpád otthona egy hónapig a tanyánk. Tőlük indultunk portyákra a Szent Anna-tó, Szováta, Kovászna, Segesvár és a többi csoda felé. A férjem anyja váradi volt, ő már ismerte ezeket a helyeket. Én pedig, a jó reakciós családból jövő echte pesti lány – bár egyik nagyapám szabadkai volt, a másik meg felvidéki cipszer –, csak álmélkodtam egy hónapig, hogy mennyire mások az emberek, milyen tiszták és szépek a gesztusok, az arcok. Az út alatt gyűjtöttük a bokályokat – nagy néprajzi gyűjteményünk volt itthon, és két lengyel srác kocsiját nem nézték a vámosok, ezek a tárgyak haza is kerültek Pestre. Rengeteget tanultam Emesétől, és ámultam-bámultam, hogy az erdélyi magyar értelmiség mennyivel műveltebb és bátrabb, mint a magyarországi. Emesével élete végéig tartottam a kapcsolatot. Hazafelé elvitt bennünket a szüleihez Marosvásárhelyre, itt ismertük meg a bátyját, Elődöt is. Öccsét, Elemért pedig már jól ismertük Bencze Feri kolozsvári köréből. Ezt a kivételes családot Elemér meg is írta Soha című regényében…
Aztán vagy harminc év múlva, a kilencvenes években Kincses Előddel mindketten ugyanabban a zuglói Ungvár utcában laktunk évekig. Nálunk volt épp Emese és a papája, Elemér bácsi, amikor a tévé közvetítette az 1990-es márciusi véres események krónikáját. Előd beszédét is láttuk, amit Marosvásárhely főterén tartott. Elemér bácsi feszülten figyelte, majd azt mondta: „Jól van fiam, nem szartál be…”
Kincses Előd öt-hat évet töltött emigrációban, vagy ha úgy tetszik, száműzetésben Magyarországon – nem mindenki örült ennek. A Magyarok Világszövetségében félreállították; talán csak az MDF volt nagylelkű vele, személy szerint Für Lajos, aki az Ungvár utcai lakást kiutalta neki. Miután elment Strasbourgig, majd végre hazatérhetett, odahaza túrták ki az RMDSZ vezetői a politikai életből. Ahogyan Tőkés László a temetésén mondta: mindenki ügyvédje volt, Wass Albert perétől kezdve kilakoltatott magyar íróig mindenkit védett. Hazatérte után minden évben találkoztunk vele a decemberi temesvári ünnepségeken. Kincses Előd személyében Erdély az egyik legnagyobb fiát vesztette el.
