Ablakban

A verset Jancsó Zsuzsa festményével illusztráltuk

Az ablakhoz megyek, kikönyöklök. 
Százéves színes házak veszik körbe a teret.
Nem is kell zene egy városi képhez, 
rengeteg hang hozzá a keret. 
A szobor hallgatja a szökőkutat, 
egy Diogenész forma a kukában kutat.

Rám tör a bensőséges,
mégis izgalmas hangulat,
a szobám védettségében
az opálos napnyugat,
a falakon belül minden az enyém,
a könyvek, a fotók, a tőled jött levél.

Kint embereket látok átsuhanni a téren, 
életüknek pár percét megfigyelem innen fentről.
Látom a nőt minden este bentről, 
ki elsétál itt, egy pohárral kezében, 
ki az, ki még át sem vette munkásnadrágját,
kedve se volt rá rengeteg dolgában.
Ki tudja, ki mi felé tart sorsában?