Elmélkedés a halálról

Tisztelt Olvasóink! Szakács Péter itt közölt esszéfordítása novemberi lapszámunkban tévesen, Szakács István Péter nevén jelent meg. A súlyos tévedésért elnézést kérünk mindkét szerzőnktől és olvasóinktól!

Az elmélkedésnek minden lehetséges témában megvannak a maga veszélyei; annak során a szellem útelágazásokkal teli labirintusban találja magát, amelyben eltévedhet, illetve eredeti célját szem elől tévesztheti. Ennek a kockázatnak kétségkívül az élet végső kérdéseinek terepén van a leginkább kitéve. Azok, akik a filozófiai olvasmányokban jártasak, ismerik jól azokat a szakszövegeket, melyekben a szerző egy hamis, mesterkélt dialektika révén bizonyos száraz, formális elveket használva megpróbálja kiiktatni a valóság minden gazdagságát, esetlegességét. A halál témájánál semmi nincs jobban kitéve ennek a nevetséges igyekezetnek. A halállal szembekerülvén nem a tudás, az okoskodás tör elő belőlünk, hanem a megrendülés. A halál eseményének legsajátosabb következménye, hogy hallgatásra késztet, a szót belénk fojtja, vagyis érvénytelennek érezzük minden gondolatunkat; úgy tűnik, kívül rekedtünk a fogalmainkat, ítéleteinket megalapozó jelentések világán. A szavak puszta hangokká tompulnak, és „nem marad semmi más, csak a csönd”. A vég középkori reprezentációi, a haláltáncok során királyok és koldusok, nemesek és szolgák teljesen összevegyülnek, mindannyian feloldódnak a gyászos, zavaros csődületben. A halállal szemben nincs sem király, sem koldus, mindenki elmerül ugyanabban a – zaklatottság, kiszolgáltatottság által meghatározott – sötét állapotban.

A kortárs egzisztencializmus terminológiája a halált a határhelyzetek közé sorolja, vagyis az élet kiküszöbölhetetlen meghatározottságai közé, melyek nem haladhatók meg, nem változtathatók át a tevékenység révén, határt képezve szabadságunk számára. A különféle helyzetek sürgetők, meghatározott reakciókat, cselekvési módokat követelnek meg, s ha tudatosodnak, akkor egy meghatározott beállítódásra szólítanak fel; ez a vonatkozás tünteti fel az életet szakadatlan cselekvésként, a halált pedig örök pihenésként. Mindezt figyelembe véve láthatjuk, hogy a készségek, ismeretek között csak akkor állíthatunk fel rangsort, ha olyan helyzetekkel és határokkal találkozunk, amelyek tágíthatók, amelyekkel az emberi értelem képes szembenézni és több vagy kevesebb sikerrel megküzdeni. Ilyen értelemben beszélünk életművészekről, géniuszokról és további olyan személyiségekről, akik ezekkel vagy azokkal a vitális értékekkel bírnak. A halállal szemben viszont semmit nem tehetünk. Nincs ismeret vagy technika, ami legyőzné a halál sötétségét, törvénye mindig kérlelhetetlenül lecsap a védtelen emberre. Értsük jól ezeket a szavakat, itt általánosságban beszélünk, a halállal szembeni beállítódásokról, s Rilke azt kéri az Istentől, hogy mindenkinek adja meg a maga saját halálát. Itt az emberi természetről beszélünk, összefoglaló jelleggel, nem pedig azokról a kivételes állapotokról, amikor valakinek világosabb belátása van a halálról. Felfogni a halált, s jelenvalónak érezni az életünk minden pillanatában, elkönyvelni úgy, mint ami a lehető legközelebb áll hozzánk, nem azt jelenti, hogy feltártuk a halál misztériumát, hanem hogy az életre ösztönöz bennünket, felmagasztalja a létezést annak legnehezebb velejáróival együtt. Itt a leglényegesebb pontot érintjük a halálról való elmélkedés vonatkozásában: a megismerés nyugtalansága okán megpróbálunk mindent az ismeret elemeire, terminusaira redukálni, hogy megragadhassuk a halált,úgy, mint sémát vagy képet, objektiválva azt. Felbukkanása annyira letaglóz bennünket, hogy a testi funkciók megszűnésén kívül képtelenek vagyunk belőle bármi mást megragadni. Ellenben érezzük, hogy nem csak ezt veszítjük el, nem egyszerűen a földi porhüvelyünktől való elszakadásról van szó, hanem egyedül maradásról, mindannak eltűnéséről, ami csak a test jelenléte által lehetséges. Halál alatt egy szeretett személy elvesztését értjük, azt az érzést, hogy „ez a lény, a maga egyediségében már nincs itt, nem tud visszatérni testébe” (Landsberg). S mindez továbbá meghaladja a látható jelenségek szintjét, több mint puszta biológiai vagy fizikai-kémiai folyamat. A halállal a közelség, az interszubjektív kapcsolat ér véget, s ezt a magányt vagy hiányt próbálja az ember értelmezni, amikor valamiféle fogalmat alkot a halálról, illetve a másik elvesztéséről. Mindazok a halállal kapcsolatos objektiváló elképzelések, melyek azt csupán egy világon belüli eseményként, a test tönkremeneteleként értelmezik, egy biofizikai struktúra felbomlásaként, figyelmen kívül hagyva a megszakadó személyes kapcsolatokat, nem képesek megragadni a halált a maga teljességében. „Ha a másik halálának megélése során mindenféle biológiai jelenségen túl jelen van a másik misztikus hiánya, akkor a materiális aspektus a saját halálom elképzelése tekintetében is pusztán csak az esemény egyik vonatkozása. A halálnak mindazok az értelmezései, melyek a testemre vagy pszichém megnyilvánulásaira korlátozódnak, elégtelenek. Hiszen énrólam van szó, saját életemről, a maga teljes valóságában, nem annak összetevőiről, szerveiről vagy struktúráiról, melyek révén az életemet élem.” (Julián Marías) 

Az az együttlétezés vagy együttélés, melyet a halál lerombol a világban, a világ révén valósul meg mint vonzalmaknak, szenvedélyeknek, a valóságnak ugyanazon területén történő együttélése. Ahogy a kezdeti kereszténységben is, a világ szó az emberi valóság egyik létmódját, illetve az eltévelyedés és az elbukás helyét jelenti, tehát egzisztenciális meghatározottságot foglal magába. A világ mibennünk van, mértéktelenségükből ered, a világot generáló mohóságunkból. Jelen okfejtésünk célja emlékeztetni arra, hogy a világbéli szituációnkhoz, valamint más emberekhez való viszonyunk testünk révén valósul meg, s testünk az, amely az empirikus valóságban, mint összetartozó egészben s azon belül egy meghatározott szituációban, elhelyez bennünket. A materiális valóság saját testiségünkből bontakozik ki, az élet játékában való részvételünk pedig testi mivoltunk hozzájárulását követeli meg, aminek a révén feltárul előttünk egy testi jellegű világ. Testünk rögzít, odaköt minket az anyagi világ történéseinek sorozatához, érzelmileg belevon abba, érdekeltté tesz emberi létünk problémáiban. Mindez egy realista perspektívából nézve jelenik meg így. Létezik viszont egy sokkal mélyebb, nyugtalanítóbb értelmezés is, mely arra késztet bennünket, hogy a kérdést más alapon közelítsük meg. A realizmus abból indul ki, hogy a vágy tárgya létezik a vágyat megelőzően, és feltételezi az objektumnak a szubjektumra gyakorolt vonzó erejét. Vagyis úgy véli, hogy nem a világ iránti szeretetünk létesíti a világot annak alapvető meghatározottságaiban, hanem a világ az, ami objektív értékei által a világhoz kapcsol bennünket. Egy mélyebb megközelítés viszont rámutat arra, hogy az igazság egészen más. A szeretet/szerelem az, ami létrehozza a szeretett tárgyat. „A szeretet tárgya, bármi legyen is az, nem létezik a szeretet előtt, hanem a szeretet által születik meg.” (Gentile) Az eszméknek ebben a rendjében, ily módon, a világ úgy jelenik meg, mint természetes szerelmünknek, avagy pulzáló vérkeringési rendszerünknek kivetülő korrelátuma, amely mielőttünk kiszélesíti empirikus tapasztalataink folyamát. „Nichst ist, das dich bewegt, du selber bist das Rad, das aus sich selbsten läft und keine Ruhe hat.”[1] (Angelus Silesius) Platón tanítása a lélekkocsit lefelé húzó engedetlen lóról szintén ahhoz a felfogáshoz kapcsolódik, mely vágyakozó alkatunkat teszi felelőssé a földi testbe való leszületésünkért. Testünk, illetve szervezetünk, ahogy a térben testet ölt, lüktetésünk, késztetéseink exteriorizációja, a lét utáni sóvárgásunk térbeli kihelyeződése. Ezt már Schopenhauer megmondta: „A test a maga változásaival, aktusaival együtt nem egyéb, mint a tárgyiasult, illetve térbeli reprezentációvá formálódott Akarat.” A test, mint rajongásunk, ragaszkodásunk szimbóluma, az élet játékába való bevonódásunk élő tanújele; a testi jelenlét arra a metafizikai elrendelésre mutat rá, melyből adódóan „dilectores mundi”[2] vagyunk. Az élő szövet legkisebb sejtjében – amennyiben az élet lombkoronaként tör az ég felé – fennáll ez a mély és gyökeres összhang. Ezért az élők birodalma úgy határozható meg, mint azoknak a gyülekezete, akik szerelmük, lelkesedésük, gondoskodó előretekintésük által hajtva folyamatosan világot hoznak létre maguk körül. A halál éppen a vágy és a gondoskodás ezen közösségét töri szét, lerombolván a kölcsönös részvételnek ezt a megtestesült kötelékét. Ezért van az, hogy a halált sokan árulásként, hűtlenségként, egy közös és titkos elfoglaltság alól való kibúvásként fogják fel. „A másik halálának alapvető jelentőségű megtapasztalása során mintha tragikus hűtlenséget éreznénk az eltávozó részéről…” (Landsberg). A test tönkremenetele a minket a világhoz kapcsoló kötelékek rendszere elsorvadásának, visszafejlődésének a kifejeződése, illetve szimbóluma ennek az ontológiai összezuhanásnak. 

Nyilvánvaló, hogy mivel a test nem pusztán fizikai, vagy biokémiai struktúra, hanem ennél magasabb rendű aktivitások hordozójaként szolgál a személyes valóság exteriorizációja, kivetítése céljával – s ily módon már eleve ennek a személyes valóságnak az ereje alakítja, formálja –, a test elpusztulása magában foglalja az interszubjektív reláció megszakadását is.

Annak megtapasztalása, hogy mások eltávoznak, miközben mi itt maradunk, vagyis haladunk, az idő számunkra folytatódik, alapvetően érezteti velünk akaratunk, élni vágyásunk intenzitását, mely új időket, új horizontokat fog megnyitni életfolyamunk számára. Az idő aktív valami. Ahogy Guyau írta, „vágynunk, szeretnünk, kinyújtani kezünk, előre mennünk kell ahhoz, hogy megalkossuk a jövőt. Az eljövendő nem az, ami szembejön velünk, hanem, ami felé tartunk.” Mások eltávozása rámutat életünk pályájának megtöretlen transzcendenciájára, amely maga mögött hagy mindent, könyörtelen szertelenségével, és csillapíthatatlan sóvárgást vált ki belőlünk az iránt, hogy valamilyen formában fennmaradjunk. A halottakkal való közösségvállalás először az élet és a világ tagadásába fordul át, ahogyan az megjelenik a gyászszalagban és azoknak a sóvárgásában, akik a halott szobáját, tárgyait megőrzik abban az állapotban, ahogyan ő utoljára hagyta, s végül a veszteség tudata és a halál teljesen eluralkodik mindennapjaikon. A szeretett személy halála által kiváltott válságot, magányt, csüggedést, összeomlást követően azonban érezzük, hogy az élet hív, hogy térjünk vissza hozzá, lépjünk be ismét körébe. A múltunkra való visszaemlékezés és a jövő ígéretei közötti, bensőnkben dúló harcban kifejeződik élet és halál, elmúlt és eljövendő tragikus dualitása. Az állandó mozgásban levés, aktivitás, meghaladás alapvetően tartoznak hozzá természetünkhöz, ami ebből adódóan fellázad mindenféle korlátozás, determináció ellen, a halálba és az eltávozottak emlékébe való teljes belemerülés ellen. A múlthoz és az eltávozottakhoz való hűség, valamint a jövővel kapcsolatos vágyak, kilátások között dúló tragikus harc folyamatosan kíséri a halál megtapasztalását. 

Éles határvonal választja el a másik halálát, amelyet életünk során többször megtapasztalunk, a saját halálunktól, amely egyszeri, végérvényes történés (ezért visszafordíthatatlanná és húsbavágóvá teszi életünk eseményeit), és a földi létezésünk tetőpontja. A másik halála után velünk maradnak a másik életének, személyiségének emlékei: ez tehát egy, a világhoz tartozó esemény. A saját halál épp ellenkezőleg: ez közölhetetlen élmény, semmit nem tudunk róla, mielőtt bekövetkezne, s ha megtörténik, nyilván nem tudjuk másnak elmondani. A másik „objektív”, kívülről szemlélt halála különféle reakciókat, viszonyulási módokat válthat ki belőlünk, ám azt túlhaladja a világ a maga zaklatott szertelenségében. A saját halálom esetén viszont nem marad más világ a számomra, mint ami meghalad engem, tehát a számomra jelenlevő dolgok létét felszámolja, elporlasztja, a világon belüli viszonyaimat szertefoszlatja testi létezésem feltételeinek megszüntetése által. Ily módon lényegi eltérés áll fenn az „objektív”, kívülről szemlélt és a „szubjektív”, saját halál között; az epikureusok ezt az eltérést felismerve mondták, hogy a halál nem létezik, vagyis mielőtt bekövetkezne, még nem tapasztalhatjuk meg, s amikor bekövetkezik, már nem tanúskodhatunk róla. Tehát a saját halálnak a másik halálából kiinduló értelmezése nem kielégíthető, és ugyanígy fordítva. Ez nem jelenti azt, hogy a halál a másik eltávozásakor nem érinthet meg bennünket a maga mélységében, hiszen otthagyja lenyomatát lelkünkben, az elvesztett személy után maradó űrként. De ennek megélése mégsem azonos a fenomének szférájának elhagyásából adódó titokzatos metamorfózissal. Ez a megszabadulás, nem pedig a halál „objektív” bekövetkezése képez mindannyiunk számára áthatolhatatlan falat, olyan misztériumot, mely semmiféle tudomány révén nem analizálható, kategóriáink révén nem megragadható, átlépi a megismerés határait. Gabriel Marcel szóhasználatát átvéve azt mondhatjuk, hogy a halál nem problémajellegű, tehát nem egy értelmünk által elemezhető, objektiválható tény, hanem intim, személyes valóság; nem-objektív jellegű, misztériumként jelenlevő rendelés. Meg kell értenünk, hogy a halál nem pusztán a távozó életműködéseinek megszűnését jelenti, hanem születésünktől kezdve áthatja megéléseink összességét, a világban való létünket a maga komplexitiásában, melynek a test pusztán csak az egyik összetevője. Mindez intim, szubjektív, nem fordítható le fogalmakra, hiszen nem tartozik az objektumok világához, nem értelmezhető kielégítően a megismerés valamely formája révén. A halál számunkra, akik látjuk eltávozni a másikat, a világgal való interakciók megszakadásának tűnik, de hogy valójában mit jelent az eltávozó számára, azt még csak elképzelni sem tudjuk. Ilyen értelemben nem létezik semmiféle, a halálról való tudás. Csupán a misztériumba vetett bizalom létezik, az a mindent átható érzés, hogy hagyatkozhatunk arra, ami nem fordítható le a megismerés képzeteire, grafikonjaira. Ez a bizalom pedig ellentétes a megismerés kihívásaival, és azt a reményteli, nyugodt érzést jelenti, mely létünk magvaként szembeszáll a megsemmisülés rettenetével. 

Vicente Ferreira da Silva esszéjének eredeti címe: Meditação sobre a morte.

***

Jegyzetek

[1] „Nincs semmi, ami téged mozgatna, te magad vagy a kerék, mely önmagától mozog, visszafordíthatatlanul.”

[2] A világ szerelmesei (Szent Ágoston kifejezése).

Illusztráció: Byron Randall (Wikipédia)