Ugrás a tartalomra

Betűk és számok egyensúlyában

Beszélgetés Bálint Tamással

– Ha az ember rákeres a nevedre a világhálón, meglepetéssel konstatálja, hogy egyes Ki kicsodák? szerint költő és közgazdász vagy, ami, valljuk be, ritka párosítás. Hogyan téved egy költő a közgazdaságtan területére, vagy máshonnan közelítve: hogyan válik egy közgazdász költővé?

– Párhuzamosan fut a két vonal, és már tényleg nem tudom megmondani, hogy melyik volt előbb. Kisgyerekként is minden olvasnivaló érdekelt, legyen az gyerekirodalom vagy az újságok gazdasági rovata, és szerencsére nem is kényszerültem választani, vagy valamelyikről teljesen lemondani azóta sem. Vannak persze kilengések, időszakok, amikor eltolódik az életem, időm hangsúlyosabb része valamely irányba, de egyszerűen szükségem van mindkettőre. Mindig a másik élet a kikapcsolódás, amikor már telítődtem a számokkal, akkor a betűk, majd fordítva. Egyébként nem is tűnik annyira ritkának ez így, legalábbis jogász, orvos, mérnök végzettségű (és akár a mindennapokban is praktizáló) alkotók is akadnak, és ahogy visszaemlékszem, a legjobb példát épp a román irodalomtól kaptam még az iskolai tananyagból. A Csigagyűjtés (După melci) szerzője, Ion Barbu (matematikusként az eredeti nevén Dan Barbilian) azt tartotta, hogy a költészet és a geometria kiegészítik egymást az életében: „Ahol a geometria megmerevedik, ott a költészet horizontot ad a tudás és a képzelet számára.” Egyébként egy olyan sztori is megmaradt vele kapcsolatban, hogy fogadott egy irodalmár diáktársával, melyik irányból könnyebb az átjárás a területek között, előbb matematikát tanult, és párhuzamosan irodalmi publikációkkal bizonyított, a geometria felé fordulva pedig azon a területen is maradandót alkotott, a Barbilian-tereket róla nevezték el. Fordítva, matematikai alapok nélkül ez biztosan nehezebben ment volna. Talán ez is szerepet játszott a döntésben, amikor közgazdaságtant kezdtem tanulni (ráadásul előtte is matematika fizika szakra jártam), de szabad elhatározásból azért közben a bölcsészkarra is „belátogattam”. Noha utólag azért érzem, utóbbit komolyabban kellett volna venni, nincs meg a kellő irodalomelméleti alapom, ami erősen jól fogna sokszor, nem vagyok eléggé képzett ezen a téren.

– Szerintem ez legalább annyira előny, mint hátrány. Az sem jó, amikor az elmélet, a „tudományos” megalapozottság „agyonnyomja”, de minimum túlterheli egy-egy szerző költészetét… Az, hogy egy, a reáliákhoz vonzódó kamasz verseket is ír, nem ritka jelenség, ám többnyire, mint a legtöbb esetben, később kinövi a költészetet. Ahogy egy barátom szokta mondani, nagy baj, ha valaki kamaszként nem akar költővé válni, annál csak az a nagyobb, ha felnőttként is az akar lenni, de nincs benne hozzá elég tehetség. Esetedben nem kérdés, hogy nem kell költővé válnod, hiszen már az vagy régóta, de ha visszagondolsz a kezdetekre, mi jut eszedbe. Mikor írtad az első versedet?

– Még elemistaként, a családban sokáig fenyegettek is azzal, hogy majd egyszer valamikor előveszik, és szembesítenek az első próbálkozással. Bízom benne, hogy azóta végleg elkallódott. Majd hosszabb szünet következett, és középiskolában, eleinte talán dacból is („nehogymár ezt ne tudnám megcsinálni!”) hideg, számító, matekos fejjel próbálkoztam többféle kötött formával, és egyszerűen otthon éreztem magam ebben a világban, rájöttem, a mondanivalót sem árt szem előtt tartani, és annyira szerettem olvasni is a verseket, költőket, feltétlenül közéjük szerettem volna tartozni.

– Próbálkoztál prózával is, vagy mindig csak a költészet vonzott?

– Középiskolában többször is, diákirodalmi pályázatokon még kisebb sikereim is voltak, de aztán annyiszor hallottam, hogy a jó prózához meg kell érni, élettapasztalatot gyűjteni, rengeteg időt szánni rá, hogy ezeket mind teljességgel elhittem, és jegelem azóta is a témát. Remélem, nem örökre!

– Ugyanakkor az utóbbi időben a versek mellett más, nem lírai műfajokban is publikálsz, még ha a szépprózai megnyilvánulásokra még várnunk is kell. Azonban készítesz interjúkat, cikkeket írsz, s ez egészen másfajta munkát, hozzáállást kíván, mint a költészet. Megtalált ez a feladat, vagy Te kerested?

– Megtalált, eleinte eseti jelleggel, majd sok éven át az azóta sajnos nem működő eirodalom.ro oldalra, később az olvasat.hu számára rendszeresebben is küldtem anyagokat, legutóbb pedig az erdélyi Előretolt Helyőrség közel ötéves fennállása alatt szerkesztőként egy rendkívül jó csapat tagjaként már tényleg rendszeresen, minden lapszámhoz sikerült egy kis részt nekem is hozzátennem.

– Orbán János Dénes az új Villonként hivatkozik rád egy helyen, ami tovább feszíti a költő és a közgazdász sztereotípiái közti feszültséget, ám OJD a „csavargó” életmódra utal, amikor Villonhoz hasonlít. Sokfelé éltél életedben, végül hazaköltöztél a szülővárosodba. A genius loci fontos számodra? Meghatározónak érzed az életedben, gondolkodásodban, költészetedben a környezetedet és a gyökereidet?

– A nyugodt környezet mindenképpen meghatározó, és ez alatt egyáltalán nem az unalmasra gondolok. Minden megvan itthon, ami kellhet, messze a legélhetőbb, legjobb választás. Noha tudatosan nem helyezem a középpontba sem írásban, sem gondolatban, abban biztos vagyok, hogy nyomot hagy mindenkiben az a hely, ahol felnő. Hogy milyent, azt nem tisztem megítélni, de én az első két és a legutóbbi évtized minden itthon töltött percét rendkívül szerettem.

– Időről időre föléled a vita arról, hogy érdemes-e beszélni regionális irodalomról, van-e értelme például annak a fogalomnak, hogy erdélyi magyar irodalom, vagy csak egységes magyar, netán egységes világirodalom létezik. Te mint erdélyi magyar költő hogy látod ezt a kérdést?

– Ez tényleg egy folyamatosan a kályhán levő, néha forróbban, néha lassabban fövő téma, és a szélirány is néha-néha változik, ami a gőzt viszi tovább. Természetesen egységes és egyetemes a magyar irodalom, de vannak azért helyi sajátosságai, a legjobb hasonlat még mindig az Illyés Gyula-féle ötágú síp, szorosan összetartoznak, és néha lehetséges, hogy egy-egy ág hamisabban, máskor erősebben vagy szebben szól, de a kotta ugyanaz.

– Gyakran hallok olyan vélekedéseket, miszerint a kötött formák ma már nem „trendik”, ám aki rendszeresen forgat irodalmi lapokat, az nem éppen ezt tapasztalja. A fiatal költőnemzedékek tagjai közül is föl lehet sorolni több szerzőt Marcsák Gergőtől Gál Jánosig, akiknek munkássága azt támasztja alá, hogy a hagyományos, kötött versformákat messze nem tekinthetjük túlhaladottnak, elfeledettnek. Te is szívesen nyúlsz a kötött formákhoz, mi az oka ennek?  

– Viccesen azt szoktam mondani, hogy szeretem a jól meghatározott kereteket, terveket, kiszámíthatóságot, mert úgy az élet is sokkal egyszerűbb, ráadásul a szűk családom lánytagjai bőven tesznek arról amúgy is, hogy a spontaneitásból se szenvedjek hiányt. A versformákra térve pedig azt mondom, ahhoz, hogy valaki kötetlenül írjon, igenis vegye a fáradtságot, és tanulja meg a „szakmát”, igazán jó szabadverset talán csak úgy lehet írni, ha előbb tökéletesen ismerjük a szabályokat, amelyeket aztán elhagyunk. Eleinte egyébként egyszerre volt mankó és kihívás a kötöttség, de egy olyan plusz szépséget, zeneiséget is ad ez, amihez időről-időre jó visszanyúlni. Annak pedig külön örülök, hogy mások is egyre inkább visszatalálnak ehhez.

– Ha már a szakma megtanulása szóba került: az Előretolt Helyőrság Íróakadémia korábbi mentoraként hogyan látod a jövő nemzedéket?

– Minden évre jut több ígéretes felbukkanó tehetség, nem kell tartanunk attól, hogy minden fiatal átállna a TikTokra. Ugye, már évek óta temetik a betűket, a közösségi hálós trendek szerint már nemcsak a szövegeket nem olvassák az emberek, lassan a képeket sem nézik, csak a rövid videók hódítanak – ehhez képest mindegyre valahonnan előkerülnek nagyon ügyes tizen-huszonévesek, a legnagyobb örömömre!

– Szerkesztőként, mentorként jelen lenni az irodalmi életben egészen más, mint szerzőként. Szeretted, élvezted ezt? Nem érezted tehernek?

– Természetesen nagy boldogság és lehetőség minden ilyesmi, egyrészt az irodalmi körforgásba be-bepillantani, részt venni és abból nem kiesni, ráadásul valahogy az időzítéssel is mindig szerencsém volt, össze tudtam eddig egyeztetni a teendőket és a különböző kötelezettségeket is. Ha pedig egy kiemelkedő írás a kezem ügyébe került, az rögtön felvillanyozott, és sokszor motiválólag is hatott, legyen pályakezdő vagy ismert szerző tollából. Ilyenkor mindig eszembe jutott egy, még a kolozsvári egyetemi évek alatt emlegetett mondás: ha valaki ír egy jó verset, akkor attól az enyémek nem lesznek rosszabbak, sőt, együtt viszik előre az irodalom ügyét/hírét.

– Ez egy nagyon szimpatikus és humánus kijelentés, pláne, hogy a művészet minden ágában, így az irodalomban is ritkaságszámba megy ez a fajta hozzáállás, inkább a rivalizálás a jellemző. Egyébként mi inspirál, mit jelent a kiemelkedő írás, amit említesz? Magyarán kiket, miket olvasol szívesen?

– Kapóra jött kérdések! Rögtön ki is emelnék egy olyan szerzőt és életművet, aki véleményem szerint méltatlanul van elfeledve/mellőzve, a majd’ 100 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen született, de gyergyószárhegyi gyökerekkel rendelkező Gáspár Lorándot, aki a Közel-Kelet, Tunézia és Franciaország háromszögében élte le élete legnagyobb részét. Egyébként elismert sebészként tevékenykedve mindeközben az irodalomban Lorand Gaspar néven Párizsban lett világhírű, ahol minden létező díjjal ki is tüntették (pl. Apollinaire-díj, Mallarmé-díj, Goncourt-díj, Párizs városa és Franciaország nemzeti költészeti nagydíjai). Fotóművészként is alkotott, műfordított (többek között Pilinszky franciára való átültetését is neki köszönhetjük, de fordította Illyés Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes és Csoóri Sándor műveit is), és mindezek mellett beszélt legalább 78 nyelvet. Külön meg is köszönném Kudelász Nóbelnek, hogy felhívta rá a figyelmem, és azt is, hogy számos hasonló irodalmi csemegét ajánl időről-időre, amikor rájuk bukkan. Ha sikerülne az olvasók kedvét meghozni, akkor tovább is ajánlanám kezdésül a Minden földek földje (Sol absolu) című könyvét.

– Zsille Gábor írja egy kritikában Rólad, hogy költészetedben „a fő hangsúly a piktúrával szemben a narratívára helyeződik – más szóval: alapvetően intellektuális lírát kapunk”. Ez az intellektualizmus jól tetten érhető a Szennyes című verses regényedben vagy (amint az alcímben meghatározod:) kiseposzodban. Ez a mitikus-szimbolikus mű valódi intellektuális csemege, amelynek legkézenfekvőbb, társadalomkritikai értelmezése mellett számos más vetülete van, s eposzi ereje mellett drámai hatásnak sincs híján. Hogy jutottál arra az elhatározásra, hogy eposzba fogj, és mit gondolsz arról, hogy ez az eposz mintha színpadra is vágyna?

– Adta magát az egész, az alapötlet egy újságcikkből származik, bő egy évtizeddel ezelőtt olvastam a történet magját, amely Brazíliában részben tényleg megtörtént. Ahogyan pedig megpróbáltam a helyi környezetben is elképzelni, hogyan lehetne térben és időben adaptálni, kialakult ez a századvégi, elszigetelt, babonás vidéki közeg a fejemben, amikor pedig az enumeráció jelenete is bevillant a hiedelmeiknek vasvillával és fáklyákkal érvényt szerző emberekkel, egyértelműnek tűnt, hogy ebben a formában szeretném megírni, onnan már csak a munka volt hátra. Ami a színpadi átültetést illeti, egy ideje azon is gondolkodom, noha nem nekem jutott eszembe, Péter Beáta fejéből pattant ki a görög drámás hangulatot kiérezvén, és neki is állt dolgozni az ötleten. Reménykedem benne, hogy sikerrel járunk!

– Szerintem értékes és sikeres darab lehet belőle… A siker egyébként sem került el, számos díjban részesültél már fiatal korodtól fogva, az idén pedig József Attila-díjat vehettél át. Hol helyezkedik el ez az elismerés a többihez képest? Egyáltalán: mit gondolsz a díjakról?

– Megerősítés, megelőlegezett bizalom, bátorítás és plusz motiváció. Nagyon szépen köszönöm, igyekszem rászolgálni és kettőzött erővel, gonddal, figyelemmel dolgozni.

– Végezetül: mire számíthatunk Tőled a közeljövőben? Min dolgozol, mik a terveid?

– Az idei évben igyekszem befejezni egy verseskötet kéziratát, és a fejemben a következő alapötlete is kezd összeállni. Mai lesz, és remélem aktuális, de amíg nem látom még egyben, nem szeretném elkiabálni.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.