Ugrás a tartalomra

Balett

részlet a L.É.L.E.K. című regényből

Lucifer.

Fényt az éjszakába… Miért is? Felvillanásnyi éleslátás terhével haladhass a sötétben tovább?

„…azért sorszámozom, hogy ha megkapod, lásd, mennyi maradt ki. Remélem, a csokoládék megérkeztek, másfél kilót adtam fel a múlt hónapban Vöröskeresztes-csomagként. Szeretettel ölellek, Dániel. 27. levél.”

Számod, számom. A könyvtárban a nemzetközi osztályozási rendszer számait, az összeset, fejből tudtam, a kollégák néha versengve próbáltak kifogni rajtam, bemondtak témaköröket, de én egyből köptem az NSZO-számát. Azt hitték, ez valami különleges tudomány... Ugyan már! A szám csak egy adat, jó a memóriám, megjegyzem, ennyi. A nagy mutatvány az, ha bejön egy kutató, feltaláló, és én első hallásra megértem az általa felvázolt problémát és az ötletét, és hozzá tudok szólni, és néha, nem túl gyakran, ezt tegyem hozzá, de néha valami jó javaslatom is van, ami előrébb visz. Viszont minden esetben bemondok további NSZO-számokat, hogy ott is érdemes körülnézni, mert rokon megoldásokat találni. A számok néha csak üres adatok, néha viszont érdekes dolgokat rejtenek.

Ahogy az ülőhelyek is. Letelepedsz a félhomályban, felolvadsz a nézőtér arctalanságában és ártatlanságában, az önátadó várakozásban és bizalomban, aztán reflektorlámpák pattannak, a színpadra hull a fény, oda helyeződik át a történések terepe, és te méginkább eltűnsz, szinte már megsemmisülsz, csupán a figyelmeddel létezel. A számodat is elfelejted... Pedig a nézőtéren az ülőhelyed meghatározza, hogy milyen látószögből és mit látsz. Akkor nézed csak meg újra, amikor már kinn botorkálsz az utcán, és a szemétgyűjtőbe dobás előtt még egyszer a jegyre pillantasz. Kilencedik sor, kettes szék. Eléggé oldalt.

„Édesanyádnak is írnék, de sajnos elfelejtettem a nevét… Írhatok neki? Mostanában egyfolytában a gyerekkorom jár az eszemben, főleg a nyarak, amikor Gönyün együtt játszottunk… Jaj, hogy iszkoltál a pulyka elől! Vöröslött a pulyka feje, vöröslött a tiéd is... Gyereket félni annyira nem láttam azóta se, pedig láttam már egy s mást, elhiheted. Szeretettel ölellek, Dániel. 28. levél.”

Moziból botorkáltam hazafelé, de közben nézegettem a friss, még nedves plakátokat, milyen filmek jönnek. Tessék, itt egy francia… Yves Montand a főszereplő, balos, talán ezért vetíthetjük. A félelem bére… Ez a címe? Meg kell néznem.

 „Maga régi kommunista… 45-ös… Köztünk lenne a helye ma is!” A szemembe néz. „Bátran, őszintén, Baka elvtárs! Mi a probléma? Már nem a rákosista érában élünk, őszintén, nyíltan beszélhetünk egymással! Miben segíthetünk?”

„Az ötvenhatos események annyira megráztak, hogy…” Erősen koncentráltam, nehogy azt mondjam, amit gondolok. „Nem tudtam még feldolgozni… nekem ehhez idő kell.”

„Rendben, akkor erre később visszatérünk.”

Talán magamat is meg akartam győzni, hogy nem az oroszok felelősek az egészért, és ezért kerestem az orosz kultúra értékeit? Ezért kezdtem balettelőadásokra járni? A balett a tiszta testbeszéd, semmi duma, csak mozdulatok, de ezek a mozdulatok mindent elmondanak... Vajon minden mozdulat ki van már találva? Vagy vannak olyan rejtett gesztusok, mimikák, lépések, amelyekre rá kellene lelnünk?

„Jolánka néni mindig azzal piszkálta anyámat, hogy úriasszony-keze van, és persze, hogy ilyen kézzel nem töri magát a ház körül. Úri kéz ez, amivel hárfázni kéne!, ezt ismételgette dobhártyaszakadásig. Ezt még nem meséltem senkinek, de anyám '44 elején hangszer-leckéket vett, azzal akarta meglepni Jolánt a születésnapján, hogy hárfázik neki... Hatalmas humora volt anyunak! Szorgalmasan készült, de szerintem tehetséges is volt, legalábbis emlékszem, hogy hangszer nélkül is képes volt gyakorolni, maga előtt, a levegőben az odaképzelt húrokat pengette az ujjaival... Szeretettel ölellek, Dániel. 30. levél.”

„Baka elvtárs, maga nyugatiakkal levelezik… ez megbonyolítja a helyzetét!”

„Az unokatestvérem rendszeresen ír nekem… de én csak egyszer válaszoltam.”

„Tudjuk, nyugodjon meg, és nem fújjuk fel az ügyet… Beszéltem az illetékesekkel, és pontosan tudják, hogy ki van velünk, ki ellenünk. Maga régi harcostárs, ismerjük az érdemeit. Tudnia kell azonban azt is, hogy nem lehet mindig a múltból élni. Jó lenne, ha tenne valamit, amivel leteszi a garast, kifejezi, hogy velünk van most is… Szívvel-lélekkel!”

Testek, csak testek. A testek mozgásával kifejezhető minden, sokkal félreérthetetlenebbül – ezt én mondom, figyelem, Flórián, a szavak szerelmese! tessék értékelni!  –, mint fogalmakkal. A tér, az előadás tere, ahogy vibrálóvá szántja és kavarja az emberi test, ahogy megtelik az felhevült, mozgó testtel – tényleg, vajon betölthető egy tér, zárt színpadi tér teljes egészében mozgással? csordultig? úgy, hogy minden köbcentiméter elveszítse a szüzességét? –, szerelmi viszonyba kerül... A test a térrel. A tánc a mozgás szerelmes, érzelmes formája, és a hétköznapi jövés-menésünk, toszogásunk a kiábrándult, lefokozott mozgás.

A balettelőadások után álmomban csodaszép orgazmusaim voltak.

„Bárcsak kimennének már az oroszok…” Én mondtam, vagy csak visszhangként elismételtem valaki után?

„Baka elvtárs múltkor említette”, rátenyerel a dossziéra, úgy, mintha ez csak amolyan önkéntelen mozdulat lenne, „hogy 56-ot még fel kell dolgoznia. Persze, mi ezt megértjük... De...! De aztán a legrosszabb ellenforradalmi jelszavakat hangoztatja! Oroszok, haza?!”

„Ezt hallgassátok meg!” kurjantott Koltai a könyvtár ebédlőjében, kezében valami színes, vastag újsággal. „Az orosz Bolsoj Balett hosszú külföldi vendégjátéksorozat után hazatért Moszkvába. Oroszok, haza...”, kéjes elégedettséggel nyújtotta el az utolsó szavakat.

„Ez nem így hangzott el... És nem én mondtam, hanem”, nyelvem hegyén billegett már Koltai neve, de az utolsó pillanatban visszanyeltem. „Egy kollégám…”

„Tisztán kell látnunk, hogy ki van velünk, ki ellenünk… Segíthetne nekünk, Baka elvtárs! Időnként leírná, miről beszélgetnek a kollégáival a könyvtárban, és ezzel segítene nekünk, segítene magán is.” Kezet nyújt, odarakom az övébe a tenyeremet, nem szorít rá. Mosolyog. „Persze, Koltai Béla volt. Tudjuk.”

Mindennap járok moziba, színházba, balettra vagy táncelőadásra, és minden este tudom, előadás után haza kell mennem, most már nincs mese, nincs hova alámerülnöm, haza kell indulni lefeküdni, aludni... De a lábaim futni kezdenek...

„Múlt hónapban küldtem neked egy cipőt, ez most nálunk nagyon menő, work and sports, kíméli a lábat, és extra tartós... Remélem, jó hasznát veszed! Nem mondtam még, de az utóbbi években gyakran lázas vagyok, napokig fekszem, és sokszor facsarni lehet a vizet a lepedőből alólam... A felségem, Sandra hordja nekem a gyógyszereket, lázcsillapítók, gyulladáscsökkentők... Nem tudom neki megmagyarázni, nem is akarom, mert nem kell mindenről tudnia, hogy ez nem betegség. Valami egészen más. Ki kell izzadnom a sejtjeim mélyére lerakódott iszonyatot. Szeretettel ölellek, Dániel. 33. levél.”

Azért nem félsz, mert nincs fantáziád. Charles Vanel mondja A félelem bérében.

„Tudja, Baka elvtárs, mi igyekszünk mindenkinek lehetőséget adni... Hogy a képességei szerint boldogulhasson... Magának, nem vitatva a képességeit, a szakérettségijével nem a könyvtárban lenne a helye. Gondoljon csak bele! Diplomás emberek elől foglalja el az állást! Olyanok elől, akik hosszú évekig tanultak, hogy betölthessenek egy ilyen állást! Maga pedig...”

Ha már hulla lesz belőlem, szalonképes hulla akarok lenni. Ez a hobbym. Peter van Eyck mondja A félelem bérében, borotválkozás közben. Talán húszszor is megnéztem a filmet, aztán ezt mondogattam magamban minden reggel, évekig, borotválkozás közben. Semmi kézügyességem, förtelmesen ügyetlen vagyok, erről szerintem már meséltem, de mondhatom, borotválkozni megtanultam. Profi módon megborotválom magam.

„Nézze, Baka elvtárs, beszéljünk nyíltan! Maga zsidó, és azért van még életben, mert a szovjet elvtársak időben ideértek. Vajon hány szovjet katona halt meg azért, hogy maga életben maradjon? Olyan ez, mint egy tartozás, amit le kell róni... Gondolkodjon el ezen, kérem!”

Futni, futni, futni... beledobni a testedet a szembeszélbe... kigombolni a kabátodat… fújjon a szél, fújjon át gyomron, tüdőn, szíven, fejen.

Hedvig, aki színházi súgó volt, amíg egyszer egy Gorkij-darabban bakizott, félresúgott, nem is akárkinek, egyenesen a színész-főrendezőnek, nem pőre színházi álláshalmozónak, hanem jeles pártbeli funkcióhalmozónak, aki most főszereplőként félrebeszélt, és elakadt a prömieren, miközben roppant fontos elvtársak gukkereztek a díszpáholyból, a fontosaknak persze lila gőzük se volt, hogy mi a darabban a szöveg, csak a színész elvtárs zavarán derültek, bár talán még azt sem, hiszen ők is állandóan elakadnak és dadognak, szóval ez teljesen életszerű, Gorkij biztos beleírta a darabba, ám a színész-rendező-párttitkár elvtárs hiúságán mégiscsak csorba esett, és Hedvignek repülnie kellett. Nem zuhant, repült, a főripacs elvtárs ugyanis más fontos elvtársaknak a bögyét csikorgatta, ezért titkon örültek a felsülésnek, és szépen, magas ívben átröptették Hedviget oda, ahol én is fészkeltem, az OMKDK-ba (Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ), az igazgató mellé. Titkárnőnek.

Néhány ember képes rá, többnyire nő, hogy a hétköznapi mozdulatait is, ahogy utcán lépked, ahogy megigazítja a haját, ahogy odafordul valakihez, baletté alakítsa. Képes erre a csodára, mintha a szerelem lángja, a nem egyfelé lobogó, nemcsak egyvalakinek melegítő, hanem a szerteszét mindenfelé izzó parázslás soha nem hunyna ki benne. Mintha sosem lenne másnapos.

Mikor megtudtam, hogy Hedvig zsidó, elmeséltem neki pár dolgot, régi dolgokat... Néhány nap múlva félrehívott, és híven az eredeti szakmájához, jól érthetően, tagoltan suttogni kezdett. „Az igazgató elvtárs naponta több órára bezárkózik az irodájába. Hetek óta. Ilyenkor meghagyja nekem, hogy ne zavarják, senkit ne engedjek be a szobájába, semmi áron. Bevallom, Flórián, hogy egyszer meglestem... Nem szoktam én leselkedni, dehogyis! Sosem! Most is csak azért, mert aggódtam érte...” Hedvig megigazította a haját, és ez a mozdulat, a szavaival együtt, ahogy a szavait fűzte, fényesen bizonyította volna, hogy hazudik, hogy Hedvig professzionális kukkoló, és csak azért mentegetőzik, mert az illem, mert a kellem... De nem. Csodálatos mód ott rejlett valami a mozdulatában, meg nem tudnám mondani, miféle rezdülés, ami... Igazolta az igazmondását. Hedvig nem kukkoló, Hedvig aggódott, mivel Hedvig valószínűleg szerelmes az igazgató elvtársba. „Nem fogja elhinni! Dr. Polzovics Iván apró üvegharangocskákat vesz elő az íróasztala fiókjából, sorba rakja az asztalán, majd egyenként a füléhez viszi, és rázogatja. És földöntúli boldogság ömlik el ilyenkor az arcán!”

Test nem válhat lélekké... Erre jöttem rá, hosszú idő után, a balettelőadásokat látogatva. A test, ha kielégül, közel kerülhet a lélekhez, a nyugalmához, a harmóniájához... Vagyis nem közel kerül, rosszul fogalmazok, itt nincsenek távolságok, hanem csak megsejt belőle valamit, és épp ez a lényeg: a sejtés! Ami csak növeli a sóvárgást a lélek-állapot után! A tisztaság után! A sóvárgás pedig csak még inkább visszavet, gáttá válik, a test kielégülése így csak még jobban a testbe börtönöz... A kielégülés is és a kielégületlen izgalom is. Ördögi kör ez, nem véletlen, hogy egyetlen kiút adatik belőle, a test pusztulása. És kérdés is, mondjuk csak ki bátran, egyetlen egy tehető fel, adekvát kérdés: lelkek miért kényszeríttetnek testbe? Erre testbeszéddel nem adható válasz, nemhogy test-válasz, de test-kérdés sem tehető fel, hiába járogat az ember balettelőadásokra, az igazi, megjátszatlan haldoklást, imitálatlan születést nem rakhatjuk színpadra. Minden egyéb pedig, ezen a ponton, hiteltelen. Mi marad? A szavak maradnak, megint csak a szavak...

„Most már a szocializmus építésének olyan fokán állunk, hogy sok mindent megengedhetünk, sok mindennek teret engedhetünk, közösségi szinten is, amit korábban tiltottunk... Ez a szocialista öntudat ereje! Ilyen, hogy egy aprócska példát említsek csak, a Balettbarátok Klubja. Tudjuk, hogy miről szól ez. Tisztában vagyunk vele, és az alapvetésünk sem változott, hogy ehhez erkölcsileg hogyan viszonyulunk. Elfogadjuk, hogy ilyen is van, és ha nem lép túl bizonyos kereteken, szemet hunyunk felette. Ezt csak azért mondom, Baka elvtárs, mert tudjuk, hogy maga is a klub tagja, és tudnia kell, hogy mi ezt nem rójuk fel, és semmi hátránya nem fog ebből származni.”

„Nagyon nehéz úgy leveleket írni, hogy nem kapok választ... De megtanultam, hogy soha ne adjam fel, bízzak a végtelenségig... Szóval bízom benne, hogy életben vagy, és megkapod a soraimat. Ezért is írom le, mert talán erőt merítesz belőle: valami sokkal rosszabbtól menekedtél meg. Nem kellett végignézned (és végigszagolnod!), hogyan égették el édesanyámékat a lágerben. A hullaégetők, közülünk való foglyok, akik a munkájukért pár morzsával több ételt kaptak, összeszedték a tetemeket, és a tűzbe hordták... De ők csak ájultak voltak, és a lángokban magukhoz tértek... csak a tátogó szájukat láttuk, mintha halak tátogtak volna... Azóta is rendszeresen szagokkal álmodom... nincsenek álomképek, nincsenek hangok, csak szagok... Az emberhús különböző szintű égettségének a szaga. Szeretettel ölellek, Dániel. 34. levél.”

„Mindenhol ott vagyok... mindig figyelek”, szól a fal mellett álló, cigarettázó alak álmomban. Nem látom az arcát.

„Maga okos, becsületes ember... Érteni fogja, hogy milyen nagy a tét, milyen történelmi időket élünk!" Kinyitja a dossziét, kivesz valamit. Nem nézek oda, oldalvást látom csak, szögletes, világoskék folt az egyik sarkában, talán bélyeg... Szóval levélboríték. „A kapitalisták félnek tőlünk, mert tudják, hogy egy igazságosabb és fejlettebb társadalmat építünk. Mindent megpróbálnak, hogy bemocskoljanak, lejárassanak minket! És erre egyszerű embereket használnak fel... Olyanokat akár, mint maga vagy én. Bizony, elkövetem azt a hibát én is, hogy amikor kimondom, kapitalista, cilinderes, kövér, degeszre tömött zsebű tőkést képzelek el... Nem, nem, egyszerű emberekről van szó. Mint például az unokatestvére, Slosszer Dániel.”

„Flórián, hova rohant éjjel a Szabadság-hídon?” A könyvtárban Ritácska hétfő reggel sokkosan nézett rám. „Lobogott a fekete kabátja szára, semmibe révedt a tekintete… Mintha... Mintha Lugosi Béla vágtatott volna valahova szomjasan”, fejezte be kényszeredett nevetéssel.

„Siettem a beteg édesanyámhoz”, hazudtam folyékonyan. Mondtam volna meg az igazat?

Nincs már út, nem tudok futni... Charles Vanel mondja A félelem bérében.

„Az előző levelem után másfél órával írok... Rájöttem, jobb, sokkal jobb, hogy nem válaszolsz. Ha válaszolnál, talán megijednék, és megpróbálnék alkalmazkodni, csak arról írni, ami neked is megfelelő lehet. Jobb a teljes őszinteség. Leírom tehát, amit gondolok: remélem, már nem élsz. Ha élnél, a félelem [elmaszatolódott, olvashatatlan sorok] Szeretettel ölellek, Dániel. 35. levél.”

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.