„Sokat tudni és nem fitogtatni”

Az irodalomtörténet „életrajzi” műfajáról

A magyar irodalomtudományban évtizedekre háttérbe szorult a pályakép, az életrajz kérdése, sőt, kifejezetten irritált közeg fogadta ezeket a munkákat, melyek sokszor kapták meg a meghaladott pozitivista szemlélet újjáéledésének bélyegét. Kérdés tehát, hogy melyik az a biográfiai műfaj napjainkban, amely az irodalomtörténet elméleti fordulata után is releváns, és amelyet nem övez gyanú. A mű- és nyelvközpontú, az irodalom autonómiáját középpontba helyező, az utóbbi évtizedekben nálunk nagyot előrelépő, részint megkésve érkező elméleti iskolák jelentősen átformálták a gondolkodást, az irodalomról való beszédmódot. Konkrét életrajzi monográfia vagy pályakép ritkán teszi lehetővé, hogy abban történeti-módszertani áttekintések helyet kapjanak, ezért magam is megpróbáltam egy külön dolgozatban, mintegy a kritikai pályakép előtt tisztázni közelítésem elméleti alapjait. (Széchenyi Ágnes: Az életrajzírás esélye: elmélet és praxis. Megfontolások egy készülő Schöpflin Aladár-monográfia tükrében. Irodalomismeret, 2014/3. 32–48. Ugyanitt jelent meg Szilágyi Márton Csokonai-kötetének módszertani jellegű első fejezete: Mi haszna van az írói biográfiáknak, 21–31.)

Az angolszász terminus technicus, a kritikai életrajz látszik ilyen megbízható, autentikus fogalomnak. Az „Osiris-monográfiák” harmonikaszerűen bővülő sorozata kiadott már kritikai életrajzot, az elsőt Ferencz Győző írta Radnótiról (2005), a másodikat Kerényi Ferenc Petőfiről (2008). A sorozatba illeszkedik Tverdota György József Attiláról (Gondoljátok meg proletárok, 2021), Bene Sándor Zrínyi Miklósról (2021), szóló kötete. Jelentékeny monográfiák persze ezen az Osiris-sorozaton kívül is születtek. Ilyenek Tverdota György Németh Andorról írt kétkötetes munkája (Balassi, 2009 és 2010), Szilágyi Zsófia Móricza (Kalligram, 2013) vagy Havasréti József terjedelmes Szerb Antalja (Magvető, 2013). Tverdota Németh Andor-könyvének alcíme: Egy közép-európai értelmiségi a XX. század első felében. Havasréti József csak alanya-tárgya névét írta könyve címoldalára, az első fejezet mottójául azonban egy Salinger-idézetet választott, amely szerint a könyv célja az exhumálás és a magasztalás, bevallva, hogy mégiscsak „a hűvös, tárgyilagos elbeszélő becsülete forog egy kicsit itt is […] kockán”.

A termékenység – bár szórt kiadókkal – a műfaj iránti élénkülést, sőt, a műfaj reneszánszát jelzi. Szegedy-Maszák Mihály – némiképp megtévesztő című – Kosztolányija (Kalligram, 2010) lényegében glosszákkal elegyített tanulmánysor, saját Kosztolányi-képét főként vitában, nem teljesen összefüggően fejti ki benne, tudatosan vállalt aránytalanságokkal. Erős interpretációs hangsúlyokat hagyományoz, feltűnően gazdag nemzetközi szakirodalmi háttérrel. Csak sajnálhatjuk, hogy „igazi” monográfia megírására Szegedy-Maszák Mihály nem vállalkozott.

E passzus zárásaként muszáj elősorolni néhány nehezen mentegethető hiányt, tudományszervezési okokkal is magyarázható bántó elmaradást. (A népszerűsítő Nagy magyar írók, Arcok és vallomások, az Így élt..., az Élet-Kép sorozat köteteit itt nem említjük, de még a sokkal alaposabb Kortársaink köteteit sem vesszük számba, mert ezek a szélesebb közönségnek szóltak, összefoglalók vagy kivonatok voltak, s többségükben nem jelölték forrásaikat.) Az utolsó teljes, tudományos Vörösmarty-életrajz 1957-ben(!) jelent meg. De maradjunk a modern magyar irodalom korszakában. Csak 1920-ig tart Rába György Babits Mihály-monográfiája. Nincs a tudományosság igényét és az átfogó teljesség elvárását kielégítő Fenyő Miksa-, Ignotus-, Hatvany Lajos-, Juhász Gyula-, Tóth Árpád-életrajzunk. De még Király István Ady-monográfiái sem teszik feleslegessé egy új Ady-pályakép, monográfia kidolgozását. A hiányokat sorolhatnánk. 

Arany Zsuzsanna kötete

Az Osiris Kiadó monográfiakötetei alapkutatásokat pótolnak. Mindig egy köztes hiányteret töltenek ki, vagy egészen a máig, közelmúltig húzva az időegyenes csúszkáját jeles alkotók munkásságát jelölik az összefüggések szövedékében és a kánonban. (A rövidesen megjelenő Tar Sándor-monográfia lesz egyelőre a végpontja ennek a nyitásnak. Ez Deczki Sarolta munkája.)

A felkérésig, hogy az Arany Zsuzsanna köré szerveződő lapszámba írjak, csak részeit olvastam Kosztolányi-életrajzának. Mert kinek van ideje a tudománymetria mágiájába zárt, annak alapján termelő, számonkérő, pénzosztó világban, irodalomtudományi gyárban csak úgy, kedvtelésből, önmaga épülésére alaposan elmerülni egy 472 oldalas könyvben? Melyet kiegészít egy 173 oldalas, kisebb betűmérettel szedett hátsó jegyzetapparátus, ami – összeadtam a fejezetenkénti jegyzetszámokat – összesen 3787 (!) tételt tartalmaz. Eddig is tudtam a lapozgató olvasásból, hogy a teljesítmény monumentális, hogy mekkora hiányt pótol. De most végigolvastam, eltöltöttem vele egy nyarat, és jelentem, nemhogy reveláció volt, de inspiratív, némely megjegyzése saját kutatási területemen is továbbmozdított.

Kosztolányi különben nem is áll rosszul a feldolgozottság tekintetében, hiszen Arany Zsuzsának (és részben Dobás Katának) köszönhetően a napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke is elkészült, de a kritikai kiadás megjelent kötetei is rengeteg információval szolgálnak, beleértve a recepció történetét is. Csakhogy az élet linearitását alaposan feldolgozó, azt nem kivonatoló, hanem végigkövető, a források hihetetlen bőségét feltáró munka azért mégis más minőség. Nézzük az Arany Zsuzsanna használta forrástípusokat: az MTA és az OSZK kézirattárának anyagai, a szabadkai levéltár gyűjteménye, Nagy Iván családtörténeti munkái, Topolya történetének feldolgozása, tanulmány- és levelezéskötetek, helyi és országos hírlapi és folyóiratcikkek, matrikulák, iskolatörténetek, értesítők, bizonyítványok és indexek, ifjúkori szerelmi történeteket elbeszélő lejegyzések, színházművészeti források, fordítástörténeti munkák, ikonográfiai kötet, boncolási jegyzőkönyv, visszaemlékezések végtelen sora. (Külön meg kell említeni Ritoók Emma sokáig a zártnál is zártabb hagyatékának bevonását a források közé.) És természetesen mindegyik adat rávetítve a művekre, azok keletkezéstörténetére, tartalmára és utóéletére. Aki már vállalkozott hasonló, monografikus munkára, az tudja csak igazán, hogy ekkora megmozgatott anyagban – főként a munka kezdeti és befejező szakaszában – csak elveszni lehet. Nemcsak a mennyiség okán, hanem mert tudni kell súlyozni az észrevételek, kommentárok, cédulák között. Ez a fajta munka is értékrend-alakító, a válogatás, az arányok megtalálása nélkülözhetetlen. Nem szabad egy jól hangzó és jól idézhető, szellemes, egyediségében érdekes, de összességében mégis torzító mondatot belehelyezni egy gondolatmenetbe csak azért, mert megszületett, mert rendelkezésre áll, mert van. Még érdekesebbé teszi a munkafolyamatot, hogy az idézett kommentárok, értékelő mondatok, naplójegyzetek (pl. a közeli Karinthy Frigyestől és Füst Milántól) egymástól teljesen függetlenül, külön közegben születtek, s egészen biztos, hogy rejtve is maradtak egymás előtt. Csak a monográfus illeszti össze a nagyon különböző anyagokból készült kirakós darabjait, s végül összeáll belőle egy hitelesnek elfogadott kép.

A szubjektíve is hálás olvasó nyereségei

A kötetet, minthogy megjelenésekor a magam Schöpflin-monográfiáján dolgoztam, először kettejük viszonya szempontjából olvastam, a névmutató kínálta említéseken végighaladva. Különösen azért, mert úgy tudtam, egy, a Schöpflin család megőrizte anekdota, no meg kettejük nyelvvitája alapján is, hogy kapcsolatuk nem volt harmonikus, nem volt intim, nem alapult olyan a feltétlen rokonszenven, amilyen például Schöpflin Aladárt és Babitsot összefűzte. Kosztolányi és Schöpflin Aladár közel laktak egymáshoz, Schöpflin az Attila út sarkán, Kosztolányi alig száz méterrel feljebb, a Lógodi (sic!, mert a mi házunkon még ott az eredeti házszámtábla, alig száz méterre lakom Kosztolányiék emléktábla jelölte hűlt helyétől, Schöpflin is még így írta az utca nevét leveleiben) és a Tábor utca hegyesszögében. Egyszer Kosztolányi és Schöpflin összetalálkozott a lenti főutcán, a szél lesodorta Schöpflin kalapját, s azt nem sikerült időben elkapnia. A kalap csak repült, görgött az Attila úton, hiába szaladtak utána, mígnem a 4-es (a mai 5-ös) autóbusz is átment rajta. A keménykalapot felvevén Schöpflin formázni kezdte, igazgatta, s ekkor Kosztolányi a történet szerint így szólt: ne tedd, most legalább van valami fazonja. Ez a megjegyzés az adott szituációban Schöpflin egyéniségére is utalt, s a család emlékezete úgy őrizte meg, mintha Kosztolányi nem a kalap formáját, fazonját hiányolta volna, hanem közvetetten, iróniába rejtett bántással inkább Schöpflin szürke egyéniségét jellemezné. Schöpflin többek képe szerint halk volt, és inkább egy számvevő szenvtelensége jellemezte, mint a társaságbeli színes, figyelemfelkeltő szereplés. A kritikai életmű fontosabb volt a kritikusnál. (A fél évszázadon át tartó kritikusi életművet Kosztolányi is elismerte, az igazán közeli jövőben, az idei Könyvfesztiválra megjelenő Schöpflin-monográfiám címét – Ő a magyar kritika – is Kosztolányinak egy Babitshoz szóló leveléből idézem. Ebben a levélben a legmelegebb hangon köszönti Kosztolányi a kritikust. A retorizált szöveg csupa infinitívusszal dolgozik, felsorolván, mit jelent a Schöpflin név az irodalomban: „hinni, föltétlenül hinni a leírt igében, szolgálni ezt egy életen át, következetesen és biztos ösztönnel, sokat tudni és nem fitogtatni, csak éreztetni a sorok mögött, észrevenni a jó szándékot és messzire elébe sietni, éjjel-nappal dolgozni, megvetni a könnyű sikert s egy országban, mely még mindig nem ismeri a szó becsületét és csip-csup csetepaték közepette politikai jelszavak nyomán tájékozódik, a tiszta művészetet hirdetni, korholni a beszéddel és dicsérni a hallgatással, deres halántékkal a megújhodó literatúra mellé szegődni, mikor a hivatalos világ ellene sorakozik, békésen harcolni és harcosan pihenni, újítani és őrizni, sohase személyeskedni és mindig kimondani az igazságot.”)

Nagyra értékeltem Arany Zsuzsanna életrajzi kötetében annak megmutatását, hogyan ismerte meg Kosztolányi a testi szerelmet. Visszaemlékezéseket idéz, s ezek nagyon is megbízhatóként fogadhatók el. Időnként, nem túl gyakran, olvasni efféle feltárásokat, de nem szokványos az életrajzokban. Arany Zsuzsanna munkájának egyik értéke, hogy a biográfiai értelemben vett szerző és a művekben előlépő grammatikai én között világosan különbséget tesz, az életrajzi források alapján szerzett tudást és az esztétikai teljesítményt egymásra vetíti, de nem azonosítja. Mindig megkülönbözteti a lehetséges forrást, indítékot a műtől. (Egyébként Schöpflin is szól erről, mégpedig regényében, a Mossóczy Pál szép nyara című, okkal önéletrajzinak tekinthető kalandban. Kevesebb ilyesfajta nyomot hagyott maga után Schöpflin, pedig a szocializációnak, a felnőtté válásnak milyen fontos alkotóeleme.) Általában az írók szexualitására vonatkozó „ismeretek” – úgy vélem, nagyon is indokolt az idézőjel használata – rendszerint pletykákon alapulnak. A pletyka, mint tudjuk, tartalmaz valamennyi valóságot, de sértő is lehet. Erre volt példa az ugyancsak bennfentes, hallomásbeli információkkal, tudástöredékekkel (vissza)élő kötet, a Párban magányban Sárközi Mátyástól. Babits Mihály és Tanner Ilonka házasságának általánosabb érvényű, mondjuk, kulcsregény jellegű megírása ellen nem emelnék óvást, de a Sárközi-féle kibeszélés ellen igen.

Arany Zsuzsannánál példaszerű a Babits–Kosztolányi-ellentétnek, korai kapcsolatuk megromlásának föltárása is. Nemcsak közismert, lázas, hevült pályakezdő kori levelezésükből idéz, nemcsak Babits egykor Ady-ellenes kirohanásával való revolverezését idézi fel Kosztolányinak az Ady-revízió körüli turbulens vitát végigkövetve, egészen annak a mikrofilológiai adatnak kibányászásáig, hogy Babits ekkor személyes találkozón akarta tisztázni a helyzetet Kosztolányival, de felkutat egy olyan levelet is Arany Zsuzsanna, amelyben Kosztolányi Füst Milánért szót emelve meleg, megbecsülő módon köszön el Babitstól, hogy jelezze, a kép mennyire összetett, s nem egyszerűsíthető könnyedén az ellentétre. Az Ady-revízió kapcsán a szerző előhoz olyan finom megjegyzéseket, amelyek dinamikus rokon- és ellenszenveket hoznak játékba. Jó és fontos módszer ez, kár, hogy kevesen alkalmazzák, minthogy kevés az ilyen tüzetes egymásra vetítése a megjegyzéseknek.

Kitűnő forrásokhoz utalja kutatótársait Arany Zsuzsanna. Mindmáig nem készült megfelelő kataszter arról, hogy az írók közül ki hogyan kerülte el a világháborúban való részvételt, azon belül is a frontszolgálat megúszását. (Már amennyiben az sikerült.) Drasche-Lázár Alfréd politikus-író kezében volt a döntés, akit egyébként érdemes volna újraolvastatni. Nem szükséges semmiféle revízió Drasche-Lázár írói kvalitását illetően, de jobban megértenénk a korabeli közízlést, ha ezt a főként miniszteriális értelmiség számára író és általuk is olvasott szerzőt valaki most komolyan venné. És nemcsak a korabeli közízlésről van szó, hiszen ezeknek az egykor oly népszerű olvasmányoknak a hatásai afféle „hajszálcsöveken” keresztül egészen a máig elérhetnek, és el is érnek. A közérthetőség és az olvasói világ nyugalmát éppen csak megpiszkáló stíl iránti olvasói vágy – meggyőződésem és tapasztalatom – ma éppúgy igény.

Személyesen erősen érdekel a magyar irodalomban a város megjelenése és a városiasság jellemzése. Tervezek is egy monográfiát arról, hogyan, milyen modalitással jelenik meg a városi habitus a 20. századi szépirodalomban. Az indíttatást erre Schöpflin Aladár adta, az ő 1908-as A város című esszéje, s az, hogy mennyire figyelt a városba költözés, a léptékváltás, a magából szükségszerűen kiforduló élet, a társadalmi modernség és az irodalom összefüggésére. Nos, ehhez is találtam – rengeteg meglévő információm mellé – Arany Zsuzsannánál egy fontos, eddig nem ismert idézetet. Ignotus írta az Édes Annában megjelenő cselédkérdés feszültségeiről a következőket: „Az ember-állatban benne a vágy, hogy szolgáljon, s benne a düh, ha szolgálnia kell. […] benne a lázadás az úr ellen. Ambivalencia, mint dicső Freud mondja […] mely kezet csókol és gyilkol. […] A falusi ember más állatfajta a városihoz képest, s kész a végzetdráma, ha ez a faji különbség, mint a cselédi szolgálatban, szociális ellentéttel kereszteződik. […] [a]z van ebben a regényben, nem elmondva, kimondva, sőt, az a művészete, hogy egy szóval sem illetve, de olyan érzékletesen megtörténtetve, hogy szinte szagát érzi az ember.” Nos, ez az idézet nagy találat, s nem véletlen, hogy az ifjabb Ignotus, Ignotus Pál is foglalkozott visszaemlékezésében a problémával, s arra a következtetésre jutott, hogy egy társadalmi osztály feleszmélése sohasem szép folyamat. Köszönet Arany Zsuzsannának ezért az Ignotus-észrevételért.

A Kosztolányi Dezső életében kiváltképp szerettem a mikroközösségek, például a kávéházi színterek, az albérleti életközösségek, a „pesti éjszakák” és a szerkesztőségek működésének, gyakorlatának leírását. Ezek ugyanis bőséges adatokkal szolgálnak másfajta kutatásokhoz is – inspirálják például az általam is éleszteni kívánt sajtótörténeti alapkutatásokat; Arany Zsuzsanna részeredményei beleépülhetnek a média társadalomtörténetének új szemléletébe. Vészi József Budapesti Napló című lapja – itt is dolgozott a Pestre került Kosztolányi – önmagában megérne egy monográfiát. Magam egyelőre „csak” Vészi politikai vezércikkeinek és politikai írásainak gyűjteményét szeretném sajtó alá rendezni.

Az eddig említetteken túl nagyra értékelem a Radákovich-szerelem monográfiabeli feldolgozását. Bár meglehetősen irtózom a szóhasználattól, magam, ha tehetem, nem is használom a „viszony” szót férfi és nő házasságon kívüli kapcsolatára, mert valamilyen rossz íz, eleve elítélő attitűd társul hozzá, ám ha idézetben szerepel, természetesen muszáj élni vele. A kapcsolati háromszögeknek hiteles történetét ízlésesen elbeszélni, megérteni nemes feladat. Itt is teljes a fellelhető források használata, az irodalomtörténész elbeszélő hangneme pedig kifejezetten megértően, szeretetteli módon temperált. Talán itt volt az egyetlen szerkezetépítési döccenő számomra a könyvben, mert a szerelem története közvetlenül belefut Kosztolányi halálába. (A kórházi eseményeket, a boncolási jegyzőkönyvet élesebben elkülönítettem volna.) Persze éppen úgy, mint a valóságban. Az itt idézett utolsó Kosztolányi-levél Radákovich Máriának igazi fejezetvéget kívánt volna, fontosabb „dramaturgiai” pozíciót. Ezt alátámasztandó idézem is a levél egy részét: „Ha pedig meghalnék – amit nem akarok, mert élni szeretnék érted –, akkor te élj tovább – erre esküdj meg –, élj azért, hogy ezen a hitvány földön te hordozd legalább a mi emlékeinket, s ezekkel szépítsd meg a csillagokat is, mert ha mindketten eltávozunk, akkor többé senki sem emlékezhet arra, ami a világon szép volt, igaz és tökéletes.” Kommentárt ugyan nem kap az idézet, a Kosztolányiban élő érzéseket jól mutatja. De azt is, hogy van, amikor a nagyobb erők a mégoly erős, célt adó kötődést, tovább élni akarást is félresodorják az útból, és a természet, a test megy a maga útján. A temetés körüli felhők, Kosztolányi kéréseinek nem teljesülése – hogy temessék el vele Radákovich Mária fényképét és leveleit – egyben a feleség erejét, a férje életét uralni akaró habitusát, későbbi pszichológiai szakszóval: játszmáját is jól mutatják. A könyv, amelyet Kosztolányiné a férjéről írt, többnyire meggyőző, hihető, érezhető a tárgyilagosságra törekvés, de többek között éppen emiatt az epizód miatt is fenntartással olvasandó. Tudja ezt a Kosztolányi Dezső élete szerzője is, hiszen erős forrásként hivatkozik rá, de végig rengeteg egyéb emlékezést, dokumentumot von be az életrajz megírásába.

Nem tudok válaszolni a kérdésre, miért maradt kívül ez a könyv az Osiris-monográfiák sorozatán. Mert, bár életrajz-központú, a művek lehetséges értelmezései megkapják a nekik kijáró elemző figyelmet.

A magam részéről ugyanott tartom a könyvespolcomon, mint a sorozat többi kötetét.