Ugrás a tartalomra

Mint kötéltáncos a kötélen – Magánnyomozás magántörténetekben

Egy kötet, két olvasat

Bene Zoltán

Mint kötéltáncos a kötélen

Egy hátsó szobában sok minden fölhalmozható. Halványuló emlékek; használaton kívüli, mégis megőrzendő dolgok; tárgyak, amelyeket éppen kevésbé kedvel a tulajdonosuk; mindenfélék, amik jók lehetnek még valamire. Mindaz, amihez valamiféle viszony fűzi az embert, amitől megválni nem szeretne, ugyanakkor már nem nagyon helyezi előtérbe. Vagy legalábbis semmiképpen sem tartja állandóan szem előtt. Viszont ismeri jól a történetét. A hátsó szobában történetek laknak. Mi több! Magántörténetek, olykor rejtélyesek, máskor megszokottnak tűnők, amelyek a realitás szívós monotonitásával bontakoznak ki. És a realitást elfogadni legalább annyira nehéz mind az első, mind a hátsó szobában, mint hinni a mesékben, a rejtélyekben, a megmagyarázhatatlanban. Ráadásul „a rejtélyek nem oldódnak meg könnyen. Mert rejtélyek vannak. Például az, hogy minden tárgy ismerős.”

Oberczián Géza hátsó szoba című kötetében sok az ismerős elem. Sorsok, események, cselekedetek, okok és okozatok, életek és halálok, előzmények és következmények, találkozási pontok, döntések és sodródások. Az olvasó érzi, hogy köze van mindhez, hiszen volt része hasonlóban, ugyanakkor érzi az egyedi ízt is, az egyszerit, ami pontosan így biztosan nem történt meg, és megismételhetetlen.

Amikor az ember kezébe veszi a kötetet, a borítón egy letakart, vélhetően felújítás alatt álló ház képével szembesül. Miután elolvasta a könyvet, megállapíthatja, hogy ez bizony szép, szimbolikus megoldás. A kötet maga a ház, amelynek magántörténeteit az író megmenekíti a feledés bontókalapácsai elől. A múltat átmenti a jelenbe, s ezáltal befolyásolja a jövőt. És Oberczián kötetének mikrokozmoszában ez pontosan úgy történik, ahogyan a valóságban.

A címadó, egyben kötetnyitó próza mindezek alapján, amellett, hogy bravúrosan elbeszélt történet, egyfajta programnovella is, amelynek elbeszélői leleménye abban áll, hogy a hátsó szoba dőlt betűvel szedett részletei a novella utolsó szakaszában, az elülső szoba címűben önálló életre kelnek. Olyasfajta technika ez, mintha egy képzőművész kimásolna részleteket egyik képéből, s ezekből a részletekből hozna létre egy másik, az eredeti elemeiből építkező, az eredetire reflektáló, mégis új és más képet. De nem pusztán a narráció ötletességéről van itt szó. A bravúr korántsem öncélú. Az író programot, egyben kulcsot ad a könyvéhez.

Oberczián az időről mesél. A jövő a múlt részleteit hordozza magában, annak mozaikkockáiból épül föl. És ebben az olvasatban a nyitónovella zárósora − „…a jövő a múlt meghatározó pillanatai alapján alakul. És most kezdődik.” – különösen hangsúlyos pontja a kötetnek. Ha csupán ez az egy sor került volna a borítóra, a figyelmes és elmélyült olvasó ebből is tudhatta volna, miféle vállalkozásra hívja a szerző: az idő meg- és átélésére, bepillantásra az emlékezet–emlékezés, a felejtés–megőrzés különös, titokzatos folyamataiba.

A hátsó szoba történetei olyanok, akár az élet: a jelenben ér össze múlt és jövő; a jelenben, ezen az elmosódó határmezsgyén, amelyen úgy egyensúlyoz az elbeszélő, mint kötéltáncos a kötélen.

Szent Ágoston szerint múlt már nincs, jövő még nincs, a jelen pedig egy pont csupán, amelyen a múlt a jövőbe fordul − olyasmi, mint a penge éle, valami megfoghatatlan a múlt és a jelen között, aminek nincs kiterjedése. Ágoston ezért úgy véli, az idő nem része a létnek. „Mi is az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” (Szent Ágoston: Vallomások, XI. könyv) Végül Ágoston arra jut, tulajdonképpen csak a jelen létezik (ezt nevezzük prezentizmusnak), amelyet a lelkünkkel érzékelünk, s a jelen felől a múlt felé az emlékezés, míg a jelen irányából a jövőbe a várakozás által tudunk megjeleníteni képeket, azaz érzékelni, s magát a jelent a szemlélet által fogjuk föl. Oberczián Géza föntebb idézett két mondatában − „…a jövő a múlt meghatározó pillanatai alapján alakul. És most kezdődik” – akár ezt az ágostoni időfelfogást is fölismerhetjük, amelyben mindig a szemlélő pozíciója, a szubjektum a leglényegesebb elem. Oberczián – miképpen Szent Ágoston – a szubjektív időben hisz, s érzésem szerint pontosan erre erősít rá a kötete alcímével: magántörténetek.

A hátsó szoba novellái éppolyan szerteágazóak és sokoldalúak, amilyen szerteágazó és sokoldalú az időtapasztalatunk életünk folyamán. Egymásba fonódó, egymást befolyásoló sorsokkal találkozunk ezeken a lapokon. Abban a kérdésben, hogy a találkozások, konfliktusok, gyújtópontok véletlen- vagy sorsszerűek-e, a szerző nem foglal állást. Nem is teheti, hiszen szubjektíven, egyéni benyomásokon keresztül bontakoztatja ki a történeteket, az elbeszélő sohasem mindentudó, sohasem magyarázgat, nem okoskodik, mindvégig következetesen ragaszkodik az egyedi, egyéni látásmódhoz – vagy inkább: az egyén látásmódjához −, ahhoz, amelyet mindannyian ismerünk, hiszen mindannyian hasonló módon érzékelünk. Elbeszélői eszközei mégsem szegényesek, plasztikusan, szemléletesen jeleníti meg rövid jelenetekben a drámákat, tragédiákat, olykor humoros és groteszk megoldásokat is alkalmaz, miközben sosem távolodik messzire az impresszionista prózától. Történeteit ritkán zárja le, egyrészt, mert „a rejtélyek ritkán oldódnak meg könnyen”, másrészt mert ebben is konzekvens. Azt teljesíti, amit vállalt: azt a szeletet mutatja, amit megmutathat az egy-egy novellában elfoglalt perspektívából (emlékezés–szemlélet–várakozás ágostoni időhármassága). Ám minden története továbbgondolható és továbbgondolandó − Oberczián Géza számít az olvasóira, és felnőtt, gondolkodó embereknek tekinti őket. Mi, olvasók pedig számíthatunk Oberczián Gézára: a hátsó szoba gondolatébresztő, sokszínű, igényes és izgalmas kötet, amelyet forgatni komoly intellektuális kaland.


Kovács Újszászy Péter

Magánnyomozás magántörténetekben

A kritikus figyel. Egy nyomozó pontosságával igyekszik megvizsgálni azokat a műveket, amelyekről bírálatot ír. Oberczián Géza harmadik kötete nem engedett állást foglalni amellett, hogy a könyv magas színvonalú kispróza-gyűjtemény-e, vagy megmarad a középszerűség biztos, de tápanyagban kevésbé gazdag talaján. A hátsó szoba egyes novellái elkápráztattak, míg mások arra ösztönöztek, ne vesztegessem olyasmire az időt, amire nem érdemes. Az irodalmi felfedezőutak szerelmeseként a kalandoktól sem riadok vissza. Oberczián kötetéről értekezni pedig igazi kaland.

A Szabadság, szerelem humorosságával és komolyságával egyszerre nyeri meg az olvasót. Az írás rövid, de tömörségében nem érzékelhető a befejezés elhamarkodottsága. Oberczián nem a novella végére időzíti a csattanót, hanem a cselekménybe ágyazza. Két kulcsfigurája a frissen elvált fiatalember és az özvegy öregúr. A szereplők az utcán találkoznak: „Reménytelenül szakadt az eső egész éjjel ezen a kora tavaszi napon, csak reggel állt el. Nem sokkal később egy kis piros sportkocsi csikorgó gumikkal kilőtt a járda mellől a szűk belvárosi utcán, majd a kereszteződés piros jelzésével nem törődve elvágtatott, miközben az úttest közepén gyűlő, egyre terjedelmesebb pocsolya vizével tetőtől talpig lelocsolt két zebránál várakozó férfit.”

Míg az öreget összetörte a veszteség, addig a feleségétől elvált fiatalember eufórikus hangulatban van. A novella címe találóbb aligha lehetne. Ha a cselekmény során nem kerülne szóba Petőfi Sándor azonos című verse, akkor a szavak sorrendjét megfordítva, kérdésként is megállta volna a helyét: Szerelem, szabadság? Minden esetben szabadság-e a szerelem elvesztése, vagy éppen az érzés megélésében találunk rá a szárnyalás lehetőségére? A művet olvasva azt gondolhatnánk, a korkülönbség és eltérő műveltségi szint miatt a két ember nem találja majd meg a közös hangot, az ittas állapotban levő férfi esetleg beleköt az öregbe. A kötekedő vagy ellenséges magatartás helyett azonban a józanodó fiatalember segítőkész énje tör elő. Karon fogva az özvegy urat felajánlja neki, hogy keresnek egy helyet, ahol a kosztüm, amiben néhai felesége nyugodni szeretett volna, megszáradhat. Eközben arra kéri az öreget, meséljen valamit az asszonyról. Az elvált emberhez hasonló hétköznapi hősök és az idős személyek a hátsó szoba több novellájában is megjelennek.

A Vadakat terelő juhász felütésében „Lassan felszakadozik a köd.” Nem tartom indokolatlannak a mondat elején használt módhatározót, de e nélkül a kezdés szikárabb, hatásosabb lehet: felszakadozik a köd. Azért is lett volna érdemes tömöríteni a kezdőmondatot, mert a soron következő gondolatok kifejezésére az író jelzőket használ: „Sűrű, csenevész erdő vesz körül (…) Lankás a hegyoldal, de hosszan emelkedik.” Ez utóbbiak a módhatározó elhagyása által nyomatékosabbak lehetnének. A történet középkori legendák, ószövetségi események sokaságára kínál allúziókat. A főhőshöz hatalmas állatsereglet szegődik. Az éden képzetköre azért nem jöhet szóba, mert az összegyűlt élőlények alkalomadtán megtámadják egymást. Az erdei egerek az elsők, amelyek a főszereplőt követik, szoros gyűrűt formázva körülötte. A rágcsálók „hűsége” a hamelni patkányfogó legendáját juttatja eszembe: „Apró árnyak, erdei egerek surrannak a nedves levelek alatt, itt-ott kivillan barnás hátuk egy-egy pillanatra. Óvatosan megyek tovább, nehogy rájuk lépjek. Mellettem jönnek, nem maradnak le, kisebb egérsereg vesz körül.” De lévén, hogy a sereglet több más állattal bővül, Noé bárkája is felidéződhet az olvasóban, ahogy Assisi Szent Ferenc képe is. Ez utóbbi szenttel való összefüggésnek a fordítottja érvényesül a szövegben. Míg az itáliai rendalapító megszelídíti a gubbiói farkast, addig Oberczián elbeszélője retteg a nagyvadaktól: „Egy vaddisznó van a sarkamban. Ez már tényleg veszélyes, félek.” A Vadakat terelő juhász üzenetét nem volt könnyű megértenem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy sosem szabad elfelejtenünk azt, honnan indultunk, és azoknak is segítenünk kell az origóhoz visszatalálni, akik számítanak ránk: „Visszamegyünk, mondom, reménytelen itt fent, elég is volt belőle ennyi, nem igaz? Megnézzük mi a helyzet ott, ahonnan jöttünk. (…) Újra van remény.”

Az utca éjszaka rejtelmességével válik a kötet figyelemreméltó darabjává. Bár a hasonlatok helyenként a giccs határát súrolják: „És a léptei tiktakoltak, mint a múló másodpercek”, a szereplőket bemutató leírások bravúrosak. Méltó látleletei a Mészöly Miklós Film című regényéből ismert portretizáló megoldásoknak. „Az alakot hátulról látjuk, talán a baloldali járdáról. Régimódi, mégis időtlen a megjelenése, csapkodó köpenye teszi kivételessé, különben akár szemetes is lehetne.” Az apró részletekre való odafigyelés, az ember–állat viszony bemutatása szintén Mészöly 1976-os regényének kidolgozottságát juttatja eszembe.

A kötet címadó novellája a tudattalan világában élő, elfojtott emlékeket leplezi le. A férfi egy titokzatos kulcs segítségével éjszakáról éjszakára felkeresi a hátsó szobát, ahol személyes történetének kedves pillanatai elevenednek meg. Az író egy-egy szót, szószerkezetet dőlt betűvel jelöl. Ha összeolvassuk ezeket a szegmenseket, akkor az elülső szobában létező valóságra ébredünk, amit meg nem értettség, monotónia jellemez. A túlélést segítő gyógyszer pedig a képzelet.

Bátorság kell ahhoz, hogy hátsó szobáinkat felfedezzük. Ha el merjük fordítani a kulcsot a zárban, és emelt fővel szembesülünk a bennünket ért fájdalmakkal, akkor vadakat terelő juhászokként, vagy választ kereső nyomozók bőrébe bújva érthetjük meg: az arcunkat nyalogató farkasok nem is olyan ijesztőek.

 

Oberczián Géza: hátsó szoba. magántörténetek. Magyar Napló – FOKUSZ Egyesület, Budapest, 2020.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.