Együtt könnyebb

A játszótér mellett, három padon hárman ülnek. Fürösztik arcukat a napsugarakban. A bal szélen Pali bácsi, sudár öregember, elnyűtt öltönyben; középen Marika, ősz hajú, pirospozsgás, gömbölyded asszony fiatalos ruhában, a jobb oldalon Valéria, hatvan körüli nő, kinyúlt melegítőben.

− Amíg élt az asszony, egyszerűbb volt minden − mondja a férfi félhangosan.

A másik kettő felé pillant, aztán újra a játszótéri játékokat fürkészi. Az égbolt is üres, ugyanúgy nem járnak rajta felhők, ahogyan emberek a téren.

− Hihetetlen, hogy tegnapelőtt még havazott – jegyzi meg Marika.

Sokáig nem történik semmi, csak ülnek, csak néznek.

Egyszerre föltűnik egy férfi a távolban, kutyát sétáltat. A tacskó megfontoltan lépeget, amikor a gazdája megtorpan, hogy cigarettára gyújtson, türelmesen várakozik.

− Szegény kutyus, biztosan bagószagú a bundája – sóhajt a kövérkés asszony, arcán a piros pozsgák egy picikét elhalványodnak.

− Mikor hunyt el szegény? – kérdezi Valéria.

− Ott megy, nem hunyt el – válaszolja Marika, aztán észbe kap. – Az úr nejére gondol, persze.

− Nem hunyt el – szögezi le Pali bácsi komor hangon.

− Én is ezt mondom, hiszen ott megy, és él mind a kettő – veszi át a szót Marika. − De a dohányzás el fogja vinni őket, mind a kettőt. A házi kedvencekre is rossz hatással van, ha az orruk alá füstölünk. Olvastam erről az interneten, láttam is képet egy dohányos ember és egy passzív dohányos kutya tüdejéről…

− A feleségem, az nem hunyt el.

− A kutya amúgy is megdöglik, nem elhuny – emeli föl a mutatóujját Valéria a jobb oldalon.

− Maga szerint – húzza föl az orrát a gömbölyded Marika.

− De az előbb nem azt mondta, hogy minden jobb volt, amíg élt az asszony? – hajol előre Valéria, hogy a tekintete ne akadjon el Marikában, és a férfira tudja emelni.

− Úgy értem, velem.

− Még ilyet! – szisszen föl Marika, és zavartan pislog jobbra-balra, nem tudja, hogy háborogjon vagy nevessen.

− Ha nem él velem, olyan, mintha nem élne.

− Magának, de nem neki – emeli a magasba a mutatóujját megint Valéria.

− Én ülök itt, nem? – hajol előre a férfi is, hogy alaposabb pillantást vethessen a másik szélen helyet foglaló nőre. Közben megigazítja a nyakkendőjét.

− Maga – biggyeszti le az ajkát Valéria.

− Maga – méri végig a férfit Marika is bizonytalanul.

− Még a feleségem vásárolt hat rend öltönyt és tucatnyi nyakkendőt a Vörös Október Ruhagyárban, 1975-ben – simítja le a zakója hajtókáját Pali bácsi. – Ezeket a gúnyákat még megcsinálták rendesen, azóta sincs velük baj, mind a hatot hordom, mind a tucatot használom!

− Ezért volt könnyebb, amikor magával élt, mert gondokoskodott magáról? – érdeklődik Valéria.

A férfi nem válaszol. A kutyát sétáltató alak újra föltűnik a tér túlsó végében.

− Úgy fújja, mint egy gyárkémény – csattan föl Marika.

− Lehet, megvédi a vírustól – kötekedik Valéria.

− Védi a fenéket! – mordul a férfi. – Bemondták a tévében, hogy a cigarettásokra veszélyesebb, mert a tüdejük roncs.

− Bár az a büdösség, amit a cigi áraszt, elriaszt minden élőlényt – panaszolja Marika.

− A vírus nem él – igazítja ki a másik nő.

− Már hogy a fenébe ne élne? – horkan föl Pali bácsi.

− Azt mondják, nem él – erősködik Valéria.

− Szerintem él – szögezi le Marika.

− Úgy lehet az, mint a maga feleségével – mosolyog Valéria Pali bácsira. − Magával nem él, mással virul.

− No, még éppen magában is kivirulhat ez a baci! – sóhajt nagyot Marika. – Meg mindannyiunkban, nekem elhihetik.

Valéria a melegítőfölsője cipzárát piszkálja, szabódik valamin.

− Nem baci, vírus – böki ki végül.

− Az ugyanaz – legyint Marika.

Pali bácsi föltápászkodik, mérgesen néz a jobb oldali pad felé.

− Mindenesetre könnyebb volt, amikor még velem élt a feleségem, és megkérem, ne az én kontómra viccelődjön.

Valéria elhúzza a száját.

− A humor megkönnyíti ezeket a nehéz időket – mondja.

− De nem a maga humora! – húzza ki magát a férfi.

Marika is fölemelkedik.

− Igaza van az úrnak, maga ordináré.

− Ordenáré – javítja ki Valéria.

− Úgy nincs értelme – indul Pali bácsi.

− Nincs ám! – lép mellé Marika.

− Merre megy? – kérdezi a férfi.

− Amerre maga – terül el egy széles mosoly Marika kerekded arcán.

− Vigyázzanak magukra – szól utánuk Valéria.

Pali bácsi és Marika lassan elhagyják a játszótér területét.

− Hogy ide is miért nem jöhetnek szegény kisgyerekek? – Marika hangja csupa szemrehányás és aggodalom. – Amikor nem is megy rájuk a vírus. Bemondták, hogy nem.

− Csak a hülyeség most is, asszonyom, ahogy megszokhattuk – jelenti ki Pali bácsi.

− Ez a lepukkant nő is. Csak okoskodik itt, ahelyett, hogy megcsináltatná a haját meg fölvenne egy rendes ruhát! Apokolipszis ide vagy oda, adjunk magunkra!

− A ruha teszi az embert, mindig ezt mondom – bólogat a férfi.

− És mindent jobban tud!

– Jobban! – hördül föl Pali bácsi. – Még azt se tudta, hogy az ordináré az ordít szóból jön!

Még azt se, mosolyodik el magában Marika, és szíve szerint belekarolna Pali bácsiba, mert együtt könnyebb elviselni a nehézségeket, de már nem emlékszik, hogy mikor is hunyt el a felesége szegénynek, és a tévében is feszt azt hajtogatják, hogy most ne érintsék meg egymást az öregek.