Ugrás a tartalomra

 

Megtalálták a képletet? – Szeretettel költeni és keresni a pénzt

Great art. Mad money. No rules. című kiállítás
2019. 09 .05.–2019. 09. 27.
Kalman Maklary Fine Arts Gallery
1055 Budapest,
Falk Miksa utca 10.
Kiállító művészek:
Andy Warhol,
Roy Liechtenstein,
Keith Haring,
Damien Hirst,
Jeff Koons,
Yoko Ono,
George Condo,
Reigl Judit,
Simon Hantaï,
Moholy-Nagy László

Abafáy-Deák Csillag

Megtalálták a képletet?

A Makláry Fine Arts Galéria meghívóját olvasva azonnal az erdélyi származású Barabási Albert-László, a Magyar Tudományos Akadémia és az Akademie Europeae külső tagja, az Egyesült Államokban, a Northeastern Egyetemen működő Komplex Hálózati Kutatóközpont vezetője, a Harvard Egyetem oktatója A képlet című könyve ugrott be. Barabási Albert-László a komplex hálózatok elméletének kutatásával vívott ki magának nemzetközi elismerést, és ma már az egyik legsikeresebb magyar kutatóként tartják számon. A legrangosabb tudományos folyóiratokban publikál.

Az életben gyakran tapasztaljuk, hogy a kimagasló teljesítmény és a siker nem feltétlenül jár kéz a kézben. Barabási-Albert László kimutatja, hogy a teljesítmény nem azonos a sikerrel, amint az innováció sem a termelékenységgel. A képlet több évnyi adatgyűjtés- és elemzés eredménye, és a könyvben nem „légy önmagad”-típusú tanáccsal próbálja ellátni az olvasókat, hanem érvekkel, adatokkal és rengeteg példával világít rá, hogy mely dolgok befolyásolják a sikert, és melyek nem. A hálózatok világhírű kutatója legújabb könyvében feltárja a siker kollektív természetét, vagyis azt, hogy a siker valójában annak függvénye, mit gondolnak rólunk a többiek, és hogyan reagálnak a cselekedeteinkre.

A siker korunk kulcsszava, és Barabási könyvének alcíme is a sikerre utal. Csak egyik fontos megállapítását idézem: A teljesítmény vonzza a sikert. De ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg. A kapcsolatok. A siker és a pénz összekapcsolódik. Ha nem vagy sikeres, akkor nem is lesz pénzed, ha sikeres vagy, legyen az üzleti vagy művészeti (kereskedelmi) siker, a pénz megtalál.

            A Kálmán Makláry Fine Arts Galéria eddig is olyan elvitathatatlan nagyságok népszerűsítését szolgálta, akik közül többek neve méltatlanul elfelejtődött az elmúlt évtizedekben (Réth Alfréd, Szenes Árpád, Rozsda Endre, Fiedler Ferenc), és azokét is, akik között világhírig jutó magyar művészeket találunk (Reigl Judit, Hantaï Simon, Sándorfi István). A mostani kiállításon is találkozhatunk Reigl, Hantai műveivel és további világhírességekkel: Andy Warhol, Roy Liechtenstein, Keith Haring, Damien Hirst, Jeff Koons, Yoko Ono, George Condo, Moholy-Nagy László.

            Ilyen névsort, felhozatalt egy helyen itt, Magyarországon eddig nem láthattunk, csak a világ leghíresebb kortárs képzőművészeti múzeumaiban, vagy párizsi, New York-i sztárgalériákban, vezető árverezőházakban. A kiállítást egy nálunk is bemutatott, kétszeres Oscar-díjra jelölt Senki többet című, száz perces dokumentumfilm ihlette, amelyhez a New York-i Sotheby’s Aukciósház egyik árverése szolgáltatja a keretet. Sajnos a magyar cím nem annyira jó, illetve találó, mint az eredeti The Price of Everything, a ’Mindennek az ára’. Megszólalnak galériások, kurátorok és maguk a művészek; a néző szembesül egy számára átláthatatlan rendszerrel, amelytől a művész függ. Milyen is a műkereskedelem ma, és milyen volt régebben. A pénz és nagysága a meghatározó elem, amely révén valamiből, valakiből trend és brand lesz. Idegen a magyar néző számára a lobby art kifejezés, Amerikában ez nem divat, hanem hagyomány. A pénzről szól, a nagy dobásról, a sikerről. Meg a különösségről, az extremitásról, a vagányságról, az exhibicionizmusról, bármit be lehet mutatni, csak csináld és mutasd meg.

            Játék az egész? Játszva tanulunk, játszva hozzászokunk egy idegen világhoz? Kevesek játékát látjuk? Nemcsak az alkotás szenvedélyét (látjuk munka közben is őket, pl. Jeff Koons, Gerhard Richter, George Condo, Margaret Lee, Marilyn Minter, Njideka Akunyili Crosby, Larry Poons), hanem a gyűjtő szenvedélyét is látjuk.

Makláry-Soós Éva, a kiállítás kurátora idehozta nekünk, nem kis fáradtsággal és értő szemmel a filmben szereplő több alkotó művét, külföldi és magyar gyűjtőktől, akik nem fedik fel kilétüket, holott a gyűjtőnek presztízse van ebben a világban. Ez nem zavar minket, örülhetünk a különleges élménynek, amit ezek a művek így együttesen nyújtanak a galéria falain. Mit is közvetítenek, sugallnak ezek a képek, pl. a portrék? Magányos alakok, kiszolgáltatottak, elesettek, lelkük megtépázott. Egyik figura sem tűnik milliomosnak, boldognak sem. Most nem a sokszor látott leveskonzervet, és nem filmsztárok sokszorosított pop-art portréit kapjuk, Andy Warhol Mildred Scheel, 1980 kettős portréjában is a kétkedés, a bizonytalanság vibrál, sikerei ellenére. Mildred Scheel Németország First Ladyjeként és orvosként nagyon sokat tett a rákkutatás támogatásáért és a szűrővizsgálatok bevezetéséért, miközben ő maga is 52 éves korában, rákban hunyt el. A diagnózist mindenkitől titokban tartotta, kivéve a családját és a nagyon közeli barátait. Nem oly színes a portré, mint általában Warhol képei, ez a visszafogottság is jelzi a figura tragikumát. Kettőslátás? Énhasadás?

Nincs igazi arca az egyénnek? Legyen szó Uncle Sam-ről vagy más valakiről, mondjuk Jeff Koons Pooples 2/13/00 figurájáról. Magányos alakokat látunk, a közösségből kiszakadt embert, aki csak önmagára számíthat. Ez adja elszántságát, önmagába vetett hitét, nem másra mutogatnak a figurák, kudarcaik ellenére próbálkoznak, hogy jobb helyzetbe kerüljenek. Ez nem örök optimizmus, hanem egy lelki beállítódás, amelybe ab ovo beleszületnek.

            A művészek szabadon használják fel a művészettörténeti hagyományt, közben a saját útjukat keresik, saját énjük új határait térképezik fel. Változnak, ha művészi szemléletük nem is változik annyira, mint hinnénk. Az absztrakt alkotások (Reigl, Roy Lichtenstein, Hantaï) formakeresések, formaújítások, sőt a hagyomány újraértelmezése is. George Condo egyik figurája arctalan, nincs szeme, sem szája, csak fülei, nem akar semmit sem látni, de milyen bohóc az, amelyik nem beszél? Másik figurája az európai clown világát jeleníti meg, a Shakespeare műveiből ismerős igazmondót, sőt Chaplin csetlő-botló figuráját is. Beckett Godot-ra várva abszurd világát is megteremti alakjaiban, a kapcsolatok nélküli embert, aki másokhoz beszél, de nem figyel a hallgatóra, mintha a társadalmon, történelmi időn kívül létezne. Megkettőzött figurát is látunk, a másik, bennünk rejtőző énünk sem jobb?            

            Yoko Ono Bastet, 1993 munkájának másik változatát Szentendrén láthattuk tavaly. Roy Lichtenstein két kisméretű szitanyomata mellett litográfiája 1990-ből szintén kevés színnel, nélkülözve a szokásos erős vörös és sárga színeket, hűvös szürkéjével és erőteljes, kék örvénylő ecsetvonásával, majd a képet átlósan átszelő fehérrel mintha az egész képet meg nem történtté akarná nyilvánítani, magával ragadó feszültséget teremt.

            Nemcsak ezek a művészek találták meg a siker képletét, a kurátor és ezáltal a galéria is, amely eddig is a legsikeresebbek közé tartozott. És a siker folytatódik, amint ezek a művek lekerülnek a falról, a hónap végén a Makláry Fine Arts Galériában nyíló kiállítás Hantaï Simon műveivel újabb csemegével szolgál. Valaki azt állította, hogy a múzeum temető. Nem temetőben vagyunk, hanem egy galériában. Vannak jó páran, akik mindennek tudják az árát, de az értékét semminek sem – jegyzi meg az említett filmben a műgyűjtő Stefan Edlis.

 Makláry-Soós Éva az értékre fókuszál, a minőségre, a ritkaságra. A képek elhelyezésével hozza létre a látogatóban azt az érzést, hogy a látott művek időtlenek, és mégis elevenek, hatnak ránk, mert rácsodálkozunk a ritkaságokra, nincs utánérzésünk, csak kérdések vetődnek fel. Moholy-Nagy műve közel százéves, Reigl alkotása is hatvan, miben rejlik kvalitásuk, más művekkel és művészekkel össze nem téveszthető jellemzőjük? És arra a ki nem mondott kérdésre is felelnünk kell, miért nem itthon futottak be? Kivételes pillanat, hogy napjainkban Mauer Dóra kortársművész a londoni Tate Galery-ben állít ki, út a világhír felé.

            Nem mondhatjuk azt: senki többet! A Makláry Galériában most bemutatott művek nem kerülnek kalapács alá, de néhány hétig gyönyörködhetünk bennük. És közben talán mi is rájövünk a képlet megoldására.  

 

Great art. Mad money. No rules.

Kölüs Lajos

Szeretettel költeni és keresni a pénzt

Nem blöff, hanem valóság. Warhol már halott, nem hoz létre több művet, érthető, hogy növekszik alkotásainak értéke. Elgondolkodhatunk, hogy Wahorn, feLugossy, efZámbó és még jó néhány művész, ha kint fut be karriert, milyen értékes művészek lehetnének. Kint is.

A trendet nem itthon diktálják, csak követik. A pop-art művek világa a szabadság világa, sőt az ürességé is. A plasztiké, mint ahogy egy plasztiknyúl lett a világ legdrágábban eladott műve. Kihívás ez, mert Duchamp óta megváltozott a világ. Egy piszoár forrásként jelezte, új idők következnek. Mindent lehet, minden eladó, ha van vevő hozzá. Akad, és akadni is fog, idő kérdése. Groteszk, torz figurákat látunk, kusza vonalakat, geometriákat, segélykiáltásnak látszó, felnyúló kézfejet, áthúzott téglalapot, kört, amely lehetne akár célpont is, dart-os. A művészeti alkotás régóta áru, csak legjobban a képzőművészet terén látszik az ármozgás, az apály és a dagály, mi a brand, miként is változik az aukciók, a kiállítások nyomán. Ki kit fedez fel, és ki kerül a süllyesztőbe, a múzeumba, magángyűjteménybe.

             Soós Éva merészen nyúlt a témához, a filmélménye által, amely Nathaniel Kahn itthon nemrégiben bemutatott Senki többet... című (The Price of Everything), dokumentumfilmjéhez kötődik. Az USA-ban a műkereskedelem luxuságazat, kevesek kiváltsága. Soós Éva olyan sztárművészek alkotásait mutatja be, akik részesei ennek a luxuságazatnak, és többek közt szerepeltek az említett dokumentumfilmben: George Condo, Andy Warhol, Roy Liechtenstein, Keith Haring, Damien Hirst, Jeff Koons, Yoko Ono. Így, együtt ezek a művek Magyarországon először láthatók. A sztárművészek között, örömünkre, magyarok is találhatók: Moholy-Nagy László (a legdrágábban eladott magyar származású alkotó), Hantaï Simon (a legdrágábban eladott magyar származású háború utáni absztrakt festő) és Reigl Judit (a legdrágább magyar származású élő művész). (https://magyarnemzet.hu/kultura/a-legdragabbak-kozos-kiallitasa-7278329/)

            A nyomatok láttán elsőre Kiarostami Hiteles másolat (Copie Conforme, 2010) című filmje ugrott be. Mi is különbözteti meg a másolatot az eredetitől? Lényeges-e, vagy másképpen mondva, számít-e, hogy másolatról van szó? Két minőség, és olykor a másolat számít, mert nem tudjuk felismerni a közöttük lévő különbséget. Nincs rá szemünk. Csak pénzünk, és felverjük a másolat árát. A drága műtárgyakat féltett szobákban őrzik, ritkán válnak meg tőlük. Voltunk már árverésen Bécsben, láttuk, hogy miként is emelkedik a licit, lesz semmi árból borsos ár. Lehet, hogy az adott műtárgy és alkotója a gyűjtő kedvence, hiányzik a sorozatából. Ám az is lehet, hogy később borsosabb áron akar megválni a műtől, azaz befektet. Pénzt fial a műtárgy, akár a bankba tett milliók, forgatják őket. Ezeket a műtárgyakat nem kell forgatni (kivéve, ha kiállításra, aukcióra viszik), kesztyűs kézzel fogják meg. A legizgalmasabb, ha élő művész alkotásának ára ugrik az egekbe. Élve tapasztalja meg a csillagászati összeget.             

Condo figurái szellemalakok, esendő bohócok, pszichedelikus árnyak, az ember tudatalattijának tárgyiasítása, az alakok története elmondhatatlan, utalás a káoszra, a folytonos újrakezdésre. Hans Hartung Composition, 1955 című műve is lélektani pillanat, egy váratlan és ki nem mondott érzésé, egy gesztusé. Reigl Judit Outbrust, 1957 alkotásában is felfedezhetjük a két mű közötti rokonságot, a gesztus elevenségét, mozgalmasságát és feszültségét. Robbanás előtti helyzetről van szó.

Warhol egy női portréban a személyiség rejtett vonásait, kettősségét és ellentmondását ragadja meg (Mildred Scheel, 1980). Mildred Scheel német orvos, Walter Scheelnek, a Német Szövetségi Köztársaság elnökének második felesége és a német ráksegély alapítója. Nyílt és nyilvános vitát indított az akkori időkben tabutémának számító rákról, különösen a méhrákról, az emlőrákról és a prosztatarákról, 1985-ben halt meg rákos szövődményekben. Az amerikai entitásra kérdez rá az Uncle Sam AP6/30, 1981 című művében, a Szabadság-szobor női alakjának ellenpárját hozza létre, a pénzforrást, Amerika bálványát. Ez a bálvány viszont testi megjelenésében egy öregedő emberre hasonlít, aki felett eljárt az idő, a pénz, a gazdagság mit sem számít. Milyen közhelyessé teszi a mű a híres amerikai szólásokat: A pénz nem fán terem. (Ne pazarold.) Az idő pénz. (Time is money).

Roy Lichtenstein Reflection on expressionist painting, 1990 műve a benyomás érzését és annak hatását, más érzések elnyomását, felülírását foglalja keretbe, a zavart, a kiforratlanságot és az ideiglenességet, még bármi lehet, de mégis be kell fejezni a művet. Befejezetlen marad, talányos. A lamp Moholy-Nagyot idézi, a letisztultságot, az egyszerűséget, a rendet, és valahol – a piros gömb alakjában – ott érzem Tell Vilmost is, a célra irányítva nyilát. Jeff Koons Pooples 2/13/00 műve láttán a beteg gyereket kórházban vigasztaló bohóc figurájára gondolok, és Condo szellemfiguráira, az ártatlanságra, a védtelenségre. Felnőtten mennyire gyerekek (gyerekesek) tudunk maradni, mint akinek sosem nő be a feje lágya, játékos marad, és bár hazudik, ezt olyan jópofán teszi, hogy elnyeri mások bocsánatát.

A Makláry Galériában látható Damien Hirst mű elüt más híres és hírhedt műveitől. A Helter Shelter, 2002 alkotás formájával, körciklusával, textúrájával Moholy-Nagy világát idézi meg. Hirst mostani műve, miként a Revolution is, színes körökből áll, de ott nincs semmi bejegyzés, sugaras vonal, ami a köröket érintené, ami zavart keltene, ami utalna a rendetlenségre, zűrzavarra, az összevisszaságra, a káoszra, a halálra. 1997-ben Clare Wilks két élő erdőpálya kereszteződésében létrehozott egy élő fűzfaszobrot, Helter Shelter névvel. A szőtt fűzfakerítés átjárója arra késztette a látogatókat, hogy egy központi, sűrűn szőtt szerkezet kicsi nyílása felé nézzenek, és mivel élt és növekedett, a menedék reagált az évszakok változására, új növekedést indítva el tavasszal vagy a levelek lehullásával ősszel. A látott mű alapján nehéz elképzelni, hogy Hirst milliárdossá vált, miközben cinikusan kihasználta kollektív kapzsiságunkat és ostobaságunkat. Mindent megtett, hogy a média figyelmét magára és műveire irányítsa. Állattetemek formaldehidben való megőrzésével és üvegvitrinbe helyezésével, valamint művészeti galériában való bemutatásával rendkívül hatékony módszert talált arra, hogy szembeszálljon a halál ürességével, véglegességével és csendjével.

Yoko Ono Bastet, 1986 macskafigurái és a mögöttük lévő imaszöveg az egyiptomi alvilágot jelképezik. Egészen más világot jelenít meg a mű, mint a többi alkotás. Misztikájával kilóg a sorból. Látva a macskákat, szellemalaknak érezhetjük magunkat, szemünk fluoreszkál, és nem akárhol, hanem egy szentélyben. A macska a Hold jelképe, sötétben lát, szemében foszforeszkáló fény van, amely megijeszti a gonosz éjszakai madarakat. Yoko Ono nyilatkozta: Ahhoz, hogy pénzt keressen, pénzt kell költenie. De ha pénzt akarsz keresni, akkor szeretettel kell keresned. Szeretem az egyiptomi művészetet. Biztos vagyok benne, hogy minden egyiptomi dolgot megkapok, nem értékük, hanem varázslatos erejük miatt. Minden darabnak van egy bizonyos mágikus ereje. A házaknak is. Csak azokat vásároljuk, amelyeket szeretünk, nem azokat, amelyek az emberek szerint jó befektetések (https://thenumbernineblog.wordpress.com/2015/06/29/yoko-ono-goes-to-egy…).

 Keith Haring Ludo sorozata 1985-ből játék a formával és a színnel, és több is ezeknél. Egy felnyújtott tenyér segítséget kér, help, de a hullámok erősebbek. Haring egy különálló pop-graffiti esztétikát fejlesztett ki, amelynek középpontjában a folyadék áll, merész vonalak a képek sűrű, ritmikus elterjedése ellen, csecsemők, ugató kutyák, repülő csészealjak, szív és a Mickey Mouse. Metrórajzaiban és falfestményein Haring a kizsákmányolás, az alárendeltség, a kábítószerrel való visszaélés és a nukleáris holokauszt növekvő félelmeit vizsgálta, amelyek az AIDS diagnosztizálása után egyre apokaliptikusabbak lettek.

Ez a kiállítás megéri az árát, főleg, hogy ingyenes, és a szabad szellemet idézi, még ha olykor az univerzummal és benne a világunk rendjével-káoszával szembesülünk is.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.