A perspektíva pedig hazugság és fikció – állította egykor Giovanni Bertani, a késő reneszánsz korszak olasz festője és építésze. Társai másként vélekedtek. Elhatárolták a teret, végessé tették, lezárták. A futurizmus, a szürrealizmus, az avantgárd alkotói túlléptek a centrális tér felfogásán, a látási centrumot szétforgácsolták, az egész teret felrobbantották.

„Ennyi legyet nem lehet egy csapásra lecsapni, kapkodhatjuk a fejünket. Lapozunk, lapulunk, és közben légy-otton vagyunk, ehhez nekünk is legyekké kell válnunk, nyelvet zümmögnünk, már viszket a lapockánk, jujj, hány szárnyunk nő vajon?” – Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája Vass Tibor A Nagy Bibin és a műlovarnő című kötetéről.

Körösényi Tamás már a műcsarnokbeli kiállításán (2013) is jelezte, hogy A művészet él. Így vagyok Jovián György táblaképeivel is. Nincs vége, munkássága folytatódik, jelen van, holnap is jelen lesz. Teszi a dolgát. Tárgyi és figurális festő. Tárgyai tetszhalott tárgyak, de élnek. Lehetnek bármilyen kopottak, rozsdásak, elhagyottak, elvesztettek, síron túli csendjük maga a néma kiáltás. Vagyunk, nem pusztítottak el, romolva is élünk. Túlélő tárgyak, kísértetek, visszatérők, mint azok a katonák, akik a Don mellől tértek haza, hóban-fagyban, csontsoványan.

Abafáy-Deák Csillag Gyilkos karakterek és Várnagy Márta Kapuzábé című novelláskötetének bemutatójára került sor a Magyar PEN Club és a Parnasszus Kiadó közös rendezvényén 2021. november 29-én a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termében szép számú közönség előtt.

Negyven kortárs alkotó művei láthatók a Kodály köröndön. Helytállnak. Helyőrzők. Moldova György Negyven prédikátora jut eszembe. A keleti gondolkodásban a negyven a határtalanság szimbóluma. A Szentírás számszimbolikájában „nagyon hosszút” jelent. Negyven napig böjtölünk. Ismerjük Illést, aki előbb negyven nap és negyven éjjel megállás nélkül menetelve jut el Isten hegyéig, a Hórebig (1Királyok 19, 8.), majd Isten magával ragadta.

Mítoszokkal már nem lehet értelmezhetővé tenni azt, ami értelmezhetetlen, ma már a vesztesek története csak téveszmeként élhet tovább. Csak a hatalom mítoszai uralkodhatnak, csak a győztesek történelme lehet univerzális. – Gaál József kiállítása és Béki István Gúzs című performansza a Godot Galériában Trianon emlékére.

Életjelenségek, vonalak, formák és lágy pasztellszínek fogadnak a Vízivárosi Galériában. Vége a virtuális csendnek, itt minden kép élőben látható. Az egyiken karcsú szárny rebben (Hornyák Evelin Cím nélkül, 2020). Röptetés, angyalhívás? Milyen lehet az élet szárnyak nélkül, ötlik fel bennem. Milyen érzés, amikor elengedünk valamit, valakit, végleg, a kötődésünk ellenére?

A szerző a szerelmes nő fájdalommal teli mítoszát írja meg. Nem istennőt állít elénk, alakja sem drámai alak, mégis Anna Karenina élete ott lappang a démoni szenvedélyt kifejező verssorokban.

Döme nem törekszik megkerülni a valóságot, nem nőies író, inkább felforgató. Nem gyárt legendákat, de látnoki módon hatol be az emberek mindennapjaiba, testi-lelki állapotába. Eszméletvesztésük csak átmeneti állapot, hogy egy másik dimenzióba léphessenek. A szerző a rejtélyekkel nem törődve bonyolítja a cselekményeket, egészen a fantasztikum határáig tágítva a szövegeket.

Friss műveket látni a tárlaton, a tematika: műterem. Vagy inkább: mű-terem? T. Horváth Éva címadásában rájátszik a tematika sokféle értelmezésére, ha nem is tesz kérdőjelet a mű-terem után, elég, ha a látogató rakja ki magában az írásjelet.

Ma a rövidítések világát éljük, az alkotások, irodalmi művek kivonatolt változatainak világát, még a szavakat is rövidítjük az írásos kommunikációban, ezek sokak számára érthetetlen szavak, idővel egyenszövegekké válnak, amit bárki, bárkinek, bármikor írhat, illetve csak odakattint az előregyártott, lebutított konzervszövegre, rövidítésre. Zsubori Ervin nem rövidít, ő sűrít, gyakran egyetlen lapra, ez lesz a teljesség hordozója, az eredeti művet a befogadó már csak önmagában rekonstruálhatja, építheti fel újra.

Ilyen névsort, felhozatalt egy helyen itt, Magyarországon eddig nem láthattunk, csak a világ leghíresebb kortárs képzőművészeti múzeumaiban, vagy párizsi, New York-i sztárgalériákban, vezető árverezőházakban. A kiállítást egy nálunk is bemutatott, kétszeres Oscar-díjra jelölt Senki többet című, száz perces dokumentumfilm ihlette, amelyhez a New York-i Sotheby’s Aukciósház egyik árverése szolgáltatja a keretet.

Textil-labirintusban járunk a K.A.S. Galériában. Színes négyzetek, kockák hálózatával (struktúrájával) szembesülünk a falakon. Keressük Ariadné fonalát. Talán nem is kell keresnünk, mert szemünk előtt van a hajtogatással és pliszírozással létrehozott felületeken. A pliszírozás szó a francia plissé szóból ered, jelentése: ráncos, redős.

„Kell a bódulat, bírni kell a fájdalmat, a csalódást. … Hiába az ész, a tudás, a szellemi fölény, sövényt lehetne belőlük fonni, de ez a sövény inkább szúr, és nem véd meg semmi ellen.” – Kölüs Lajos párrecenziója Nagy Zsuka kötetéről.

Marianne Wolf lírai absztraktot művel, zenei felhangokkal, kiváló ritmusérzékkel. A szín és formák időtlen, ikonikus (ideaszerű), matematikai és spirituális (metafizikus) világában érzi otthonosan magát, a színek szimbolikus, expresszív, lélektani erejét tárja elénk.

Felragyognak a színek, a formák, mintha bent is sütne a nap. Nem süt, de mégis úgy érzem, hogy igen. Festményeket, szobrokat, grafikákat, fotó-munkákat látunk. Közel hatvan év kortárs művészetére pillanthatunk. A tárlat ívet rajzol, kiemel. Zimányi László kedvencei, Hantai, Nádler, Vilt és Schaár kitüntetett helyet kapnak.

Nem kilométerben kell mérnünk a megtett utat Kolozsvártól Budapestig, Ócsáig, és ha nem is tűnik annak, ez sem volt könnyen bejárható távolság, elhagyni szülőföldünket, végleg. Színes világom – mondja a kiállítás címe, mondhatnánk azt is: Ez az én világom. Katona-Zsombori Máriáé.