Ugrás a tartalomra

 

Közelítő távolság

Szőcs Géza és Böszörményi Zoltán angol nyelvű verseskötetei Paul Sohar fordításában

 2017-ben és 2018-ban két olyan fordításkötet is napvilágot látott, amely a magyar irodalom nemzetközi recepciójának szempontjából régóta esedékes, nehéz adósságot törlesztett. A gyűjteményes verseskönyvek szövegeit a költő-műfordító Paul Sohar ültette át angol nyelvre, akinek több évnyi elkötelezett munkáját a nemzetközi olvasótábor részéről tapasztalható lelkes fogadtatás honorálta. A két megjelenés már csak azért is kiemelt jelentőségű esemény, mert a hazai kánonban magasan jegyzett Szőcs Géza és Böszörményi Zoltán versei eddig csak szórványosan voltak hozzáférhetők a magyarul nem értő költészetkedvelők számára.  

A Liberty, Rats and Sandpaper (2017) Szőcs Géza eddigi életművéből szemezget 1975-től egészen napjainkig. A kötet külön érdeme, hogy a válogatott versek mellett a külhonban leginkább a Graves-díj és a Bécsi Akadémia nagydíjának birtokosaként, illetve a Magyar Pen Club elnökeként ismert költőnek a rendszerváltozás előtti politikai szerepvállalásáról is közöl dokumentumokat. Így a köztes-európai, azon belül a romániai kommunista elnyomó rendszert pusztán történelmi tényként ismerő külföldi olvasó együtt láthatja a birodalmi hatalom és az irodalmi hagyomány rendjét felforgató politikust és alkotót. Hiszen az 1986-ban száműzetésbe kényszerített Szőcs politikai akcionizmusánál csak avantgarde és posztmodern kísérleti lírája forradalmibb. Paul Sohar értő, kiváló fordításában angolul is igazi élmény elmerülni az olyan darabok nyelvi játékosságában, mint „The Great Marinetti Car” [A nagy Marinetti autó] (13), „The Ship Propeller” [A hajócsavar] (17), „The Twenty-third Snowfall” [A huszonharmadik hóhullás] (22), „Evening Prayer” [Esti ima] (26), „Listening to Muhammad Ali” [Muhammad Ali két verse] (30), „For my Birthday” [Születésnapomra] (54), vagy a „Kafka and his Sister Stop in Budapest on their Way to Lebanon and Run into the Artist Csontváry” [Kafka és nővére…] (72). A fenti példák a válogatás szempontjait hangsúlyozzák, amik kiemelik Szőcs költészetének alakváltó gazdagságát a szövegirodalmon, az izmusokkal folytatott párbeszéden át a szerepjátékokig és a közéleti költészetig. Szőcs Géza ugyanis költői pályafutását afféle lírikus enfant terrible-ként kezdi Erdélyben, huszonhat éves korára eléri, hogy az addig megjelent három verseskötetével szinte a létező összes bevettnek számító irodalmi normát fenekestül forgassa fel. A friss és sajátos lírai nyelv megalkotásában a hagyományos metafora-metonímia kettősséget meghaladva a katakrézist is bevonja költői eszköztárába. A referens nélküli metafora alakzatának részletes poétikai elméletét Bollobás Enikő Emily Dickinsonról írt könyvében alapozza meg és dolgozza ki (153–166). Bollobás a katakrézist a nyelvi teremtés eszközeként írja le, amely éppen a megismerhetetlen és elgondolhatatlan ürességének örvényéből meríti erejét. A referencia hiányát Szőcs esetében az többkultúrájú irodalmi, történelmi, társadalompolitikai jelentésháló középpontjának szétszóródása jelenti. Az elsajátított soknyelvű, nemzetközi kulturális hagyomány valamennyi eleme egyszerre közeli és távoli, ugyanannyira központi, mint kimozdított Szőcs Géza verseiben. Ironikus, groteszkbe hajló felülírásai kimerítik az idevonatkozó elméleti terminológiát (parafrázis, travesztia, persziflázs, paródia), a veleszületett tehetség ihletett tiszteletlenségével írja újra az összes szabályt, amit az önfeledt játszódás során elsajátít. Szőcs Géza költészetét átszövik, behálózzák az irodalmi, történeti, politikai, kulturális utalások, s ennek révén olyan sajátos, egyedi szövegvilág létrehozására képes, mely mélyen merít Marosvásárhely többnyelvű, kozmopolita, nemzetközi hagyományaiból. Éppen ez a máshol levés, kimozdítottság jelöli ki azt az ismeretelméleti keretet, ami óhatatlanul vezet el a lételméleti kérdések sajátos föltevéséhez, ahhoz a poétikai jellemzőhöz, ami a költői lelemény forrását az elképzelhető és elképzelhetetlen, a létező és lehetetlen végpontjai közt feszülő területen jelöli ki. A distancia, az eltávolodás okán is izgalmas vállalkozás angolul újraolvasni a magyarul már ismerős verseket. Az anyanyelv áttetszőségének megszűnésével, fordításban még megragadhatóbb a Szőcs-vers titka. A posztmodern nyelvjátékok, a váltakozó idősíkok, az eltérő szövegvilágok egymás mellé rendelése plasztikussá teszi mindazt, ami azonosságként jelenik meg a fiatal, virtuóz lírikus és az érett költő alkotásaiban. Szőcs izgalmas és formaújító verseiben mindvégig ott lappang egy alapmotívum, a metafizikai érintettség nagyon is archaikus hagyománya. A humanizmus tétje nélkül a verstárgy adós maradna legnagyobb ajándékával: a kitapogatott hiányt és a feltépett traumát elviselhetővé tevő szépség vigaszával.

 

Míg a kötet első része az életműben központi jelentőséggel bíró politikai tárgyú írások közül mindössze néhány szöveg felvillantására szorítkozik – említhető itt a „Ballad about the Police Search of Our Home” [Dal a házkutatásról] (37), vagy az „Indian Words on the Radio” [Indián szavak a rádióban] (71) –, a második egység teljes terjedelmében Szőcs 2005-ös Liberté ’56 című drámájának verseit, egyes jeleneteit tartalmazza. Az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulójára készült darab a színjáték, a forgatókönyv és a líra határterületein születik meg. Ez a műfaji határhelyzet rímel a politikai, társadalmi marginalizációra, egyben elvezet a függelékben közölt, Gloria Steinem feminista gondolkodónak írt tiltakozó levélhez is. Témájából, hangütéséből következően ez a szöveg, úgy is mint politikai tett, nem dokumentumként, sokkal inkább paratextusként, az életmű margójára írt magyarázó széljegyzetként kerül a kötetbe. Többek között ez a levél vezet el ahhoz, hogy Szőcs Géza egészen a rendszerváltozásig külföldi száműzetésben él, s a szöveg zaklatott központozásával, cselekvésre ösztönző tipográfiai megoldásaival, elemi erejű sodrásával valóban veszélyes fegyver a női testet felügyelet és büntetés alá vonó politikai gyakorlattal szemben.

Amiként Marosvásárhely többnyelvű kultúrája, párhuzamos hagyományai Szőcs Géza költészetének esetében posztmodern ismeretelméleti motivációt jelentenek, úgy Böszörményi Zoltán számára a határ közeli Arad elsősorban modernista érzékenységet hozott. Húszas éveire Böszörményi két verseskötetet is publikált a kommunista Romániában, s vált ezzel Szőcshöz hasonlóan a titkosszolgálat zaklatásainak állandó céltáblájává. A száműzetést ő sem kerülhette el, de esetében a távolság, az otthon hiánya a részekre töredezett valóság hegeli, heideggeri értelemben vett lételméleti kérdései felől tematizálódik. A magyarság megélésének esélyei csak eltérőek, de alapvetően nem mások Toronto vagy Arad felől tekintve, a kulturális megsokszorozódás fénytörésében a végső jelentésesség elvesztésének traumája azonos nyelvi lehetőségeket rejt a költészet számára. Böszörményi Zoltán The Conscience of Trees című kötetének versei a megszakított folytonosság pontjaként ajánlják magukat. E különálló meditációs objektumokat az olvasó tudat tetszőleges módon, sorrendben, mintázatok alapján kötheti össze, a befogadás tétje azonban kivétel nélkül mindig egyfajta átfogó rendezőelv irányába történő elmozdulás marad. Ebben a tapasztalatban rejlik Böszörményi költészetének elégikus alapélménye. A transzcendens felé törekvő figyelem a metaforikusság lezárt alakzataiban lelhet otthonosságra, ám a nyelvi töredezettség mindössze metonimikus határhelyzetek megteremtésére teszi képessé. A lezáró és széttartó jelölési módok közötti ilyen értelmű feszültség jellemzi a kötet ars poeticáját író két sort is a „The Dust of My Existence” [Létem pora] című versből: „My poem is a passing footprint / in the soft sands of your soul” [„Lelked homokjában versem, / Csak egy törölhető lábnyom”] (39). A metaforikusságra törő vágyat megelőzik a metonimikus jelölési rendek rész-egész viszonyai, amint a „lelked homokjának” birtokos jelzős metaforáját is felülírja a „lábnyom” szinekdochéja. A nagymodernizmus veszteségélménye ezekben a versekben az aranykor teljességével csábítja az önmagát figyelő tudatot, de csak az olvasóval folyatatott párbeszéd vezethet el a metafizikai jelenlét esélyéhez. A poétika domináns törekvése az idő felfüggesztése marad az eliramló pillanat nyomainak rögzítése révén. A halványuló lábnyomok körülrajzolása a múltra koncentráló tekintetben eltünteti a jelent, hogy a múlt darabjaként mégis megőrizzen minden valaha jelen volt pillanatot.

Böszörményi költészetének a modernizmus irányába és ellenében egyszerre ható tendenciái egyedi formanyelvet eredményeznek. A trópusok esetében megfigyelt feszültség áthelyeződik a klasszikus versszerkezetek és a szabad vers ritmikája közti ellentétre, az antik szöveghagyomány és a hétköznapi valóság egymásnak feszülésére, az üdvtörténeti emelkedettség és a nyelvi megelőzöttség ütközésére. Éppen ez a poétikai konfliktus teszi érvényessé Böszörményi Zoltán költészetét, amely kíméletlen következetességgel fogad magába minden esetleges, entropikus, széttartóan kaotikus valóságelemet, hogy közben átmenthesse maga számára a moder­nizmus csillogó jelentéseit az ezredforduló utáni korra. Ez a fajta időkezelés perdöntő az olyan versek olvasatainak létrehozásában, mint „The Ellipsis of Mercy” [Az irgalom ellipszise] (16), „Nikola Tesla’s White Dove” [Nikola Tesla fehér galambja] (17), „Seaside Morning with Heidegger” [Tengerparti reggel Heideggerrel] (42), „Francesco Petrarca” [Francesco Petrarca] (83), „What Phaidros Forgot to Ask Socrates” [Amit Phaidrosz nem kérdezett meg Szokratésztől] (29), illetve „The Mirage of our Fate” [Sorsunk délibábja] (81). A kultúra elemei egyetlen közös, homogén felületen kerülnek dialógusba egymással, mégis mindegyikük kijelöli saját idejét és terét, amikor és ahol egymásba csúszik az általános és az egyedi, a tárgyias és a személyes, mivel a tapasztalat maga válik eggyé az azt megtapasztalóval. Böszörményi líráját olyan filozófiai érdeklődés vezeti, amely számára a heideggeri jelenvalólét egyszerre megragadható esszencia és elérhetetlen jelentéscsuszamlás. Az elmélet távolságtartása, a rideg megfigyelés így társul részvéttel és humanista érzékenységgel ezekben a költeményekben.

Végezetül mindenképp szót kell ejteni a fordító Paul Sohar (Sohár Pál) vállalásának hihetetlen nehézségeiről is, ugyanis mind Szőcs Géza, mind Böszörményi Zoltán életműve felveti a fordíthatóság elméleti problémáit. Marjorie Perloff irodalomtudós 2016-os könyvében (Edge of Irony) vezeti be az „Ausztro-modernizmus” fogalmát, amelyet az első világháborút követő korszak sajátos, közép-kelet Európai modernizmusának leírására alkalmaz. A két kötetben jól azonosítható ironikus, illúzióvesztett, kettősségekben kibontakozó hangnem pontosan illeszkedik Perloff koncepciójába, aki a többnemzetiségű, többnyelvű birodalom sajátos kozmopolitizmusában azonosítja a modernizmusra általában is jellemző kulturális distanciát. Ez a hangütés mégis határozottan elkülönül a modernista fővárosok kulturális hagyományaitól, amennyiben Perloff történetileg a sokszínű kulturális kontextust egyesítő Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásához köti e sajátos hang kialakulását. Az utódállamokban, elcsatolt területeken elszigetelten továbbfejlődő kulturális identitások a többnyelvű, többnemzetiségű társadalmi, nyelvi, művészeti örökségtől leválaszthatatlanul fejlődnek tovább. A szerző amellett érvel, hogy az első világháború katasztrófája egy olyan különös közép-kelet európai episztémét hoz létre ezekben a régiókban, amelyek kozmopolita érzékenységét traumák és folyamatos áthelyeződések szervezik. Perloff felvázol egy poszt-Habsburg poétikát is, amelyek központi kategóriákként a trauma és száműzetés fogalmaival ír le. A darabjaira hullt birodalomban idővel a veszteség és száműzetés alapélménye a sokszínű kulturális örökség meghatározó jegyeként rögzül. Marjorie Perloff gondolatmenetének konklúziója arra a megállapításra fut ki, hogy az „Ausztro-modernista” szerzők a kulturális, nyelvi áthelyeződések okán már eleve mindig fordított, lefordított szöveget írnak. Ebben fogható meg az ’56-os menekültként szülőhazájától távol élő Paul Sohar feladatának rendkívüli nehézsége. Hiszen mindkét költő esetében a nyelvben való száműzetés nyelvi előadásait kellett lefordítania, és ezzel az újabb áthelyezéssel közel hozni a magyarul nem olvasó közönséget a két költő anyanyelvébe kódolt távolsághoz. Elmondható, Paul Soharnak a két költészeti válogatás esetében ez a lehetetlen feladat ihletett versfordításokat adott.

    

 

Szőcs Géza: Liberty, Rats and Sandpaper [Szabadság, spiclik, dörzspapír]. Fordította Paul Sohar. Island Heights, NJ: Iniquity Press. 2017, 112 pp.;
Böszörményi Zoltán:
The Conscience of Trees [A fák lelkiismerete]. Fordította Paul Sohar. Princeton, NJ: Ragged Sky Press. 2018, 127 pp. 
Bollobás Enikő: Vendégünk a végtelenből: Emily Dickinson költészete. Budapest: Balassi Kiadó, 2015. 248 o.
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.