Ugrás a tartalomra

Jelige: Massawa – Imola háborúja

Az olasz apácák jó hírű iskolát tartottak fönn az afrikai kikötőváros egyik védett negyedében. Itt kevésbé érződött a szegényég, jól szituált külföldiek és ide delegált amerikai katonák lakták a családjaikkal. Elegáns ikerházak és néhány békebeli olasz otthon volt itt, kezdetleges kertekkel. Abban valamennyi külföldi hasonlított, hogy a trópusi negyvenhat fokos átlag hőmérséklet elvette a kedvüket a kertészkedéstől. Helyi lakosok közül csak a haditengerészet néhány tisztje és egy-két jó beosztású városi hivatalnok lakott itt a hetvenes években. Mintha csak nekik tervezték volna kezdettől fogva, ezt a városrészt Gerárnak nevezték, ami azt jelenti, az idegenek földje.

Magától értetődött, hogy a frissen szerződött magyar orvost és a családját is itt helyezte el a kórház igazgatója. Egy forró októberi délelőttön érkeztek meg. A ház tulajdonosa hozta le őket a két kilométerrel magasabban elhelyezkedő tartományi fővárosból, ahol egy hétig ügyet intéztek és igyekeztek adaptálódni a környezethez. Háztartási alkalmazott nyitotta ki az ajtót. Illedelmesen köszönt, hibátlan angolsággal bizonygatta, mindenben segítségére lesz a háziasszonynak. A tulajdonos elvárta a dicséretet, amiért a frissen érkezett bérlők kényelméről már előre gondoskodott. A magyar házaspár igyekezett udvariasan és tanult angolsága legjavával bizonyítani, meg vannak elégedve. Hogy otthonukban sem lesznek egyedül, hogy nem biztos, hogy szívesen eszik majd a helyi főztöt, hogy otthon más viszonyok vannak és a nők maguk végzik a háztartási teendőket, most mindegy volt.

A lányukat, fontoskodott a háziúr, már beajánlottuk az olasz nővérekhez, bármikor kezdhet iskolába járni. Az európai orvos nagy kincs volt az ötvenhat ezer lakosú városban, amelyből, nemcsak a klíma viszonyok miatt, már számos külföldi elmenekült. A magyaroknak nem volt más hátra, csak előre. Államközi szerződéssel jöttek és mindössze hatszáz US dollárral, amelyet később vissza kellett téríteni. Ha megfutamodnak, otthon mindenük rámegy.

 

Egy hét múlva már minden szomszéd levizitelt náluk. Megértően mosolyogtak a nehézkesen kiejtett angol szavak hallatán. Végig jártatták a szemüket a gyorsan és láthatóan nagyon olcsón berendezett lakáson. Tanácsokat adtak. Ne igyák a vizet, mert amőbás. Boltok itt és ott vannak, patika, posta a kikötő mellett. Éjjel ez a környék nem veszélyes.

Ajánlkoztak, hogy körbeviszik őket. Összeismertetik gyerekeikkel a lányukat.

Imola egyetlen előre betanult szót sem mert kiejteni. Alig hét éves volt, sápadt, sovány, a kötelező védőoltások egyike majdnem elvitte. Egy héttel azelőtt még kórházban volt. Alig szokta meg az új élet legfontosabb szabályait, elkezdett járni az olasz iskolába. A könyveit minden nap szépen becsomagolta, az órákon mindenféle dolgokkal telerajzolta a füzeteit. Az otthoni füzetek szigorú vonalazása helyett szép széles sorok közé kanyarította kezdetleges betűit. Egyetlen szót sem értett, csak mosolygott. Az apácák nagyon kedvesek voltak hozzá. Délben a háztartási alkalmazott ment érte. Anyja ragaszkodott ahhoz, hogy főzzön, és hogy a lánya otthon ebédeljen. Még a zöldséget is fertőtlenítős vízben mosta. Itt meg lehet halni a vírusoktól. Út közben a lány kérdezgette, talán azt, hogy érezte magát. Imola makacsul magyarul beszélt, ha hozzá szóltak. Pár hét után egyet-mást már megértett, de beszélni csak a lánnyal mert, néhány helyi nyelvi szóval.

Órák előtt iskolagyűlés volt, ima, aztán foglalkozások majdnem délig. Amikor félórás szünetet kaptak, az egész leány sereg kitódult az udvarra. Tízóraiztak, aztán játszottak, csapatokban a barátnők. Eleinte csatlakozni próbált, de ügyetlen volt, nem ismerte a játékaikat, legtöbbször kihagyták.

Egy alkalommal azonban néhányan körülvették, az udvar hátulsó részén, oda nem látott a felügyelő apáca.

Isabella, aki egy szép, magas kislány volt, tekintély a többiek között, rámosolygott. Végre, gondolta Imola. Talán mégis lesznek barátok. Bátortalanul viszonozta a mosolyt. Isabellát mindig körülrajongták, jöttek a többiek is. Most mondd te! – parancsolt Isabella. A hangja mély volt a korához képest, bőre barna a tengertől és a naptól. Szépen öltözködött.

’Maria Maddalena, la lava i fazzoletti, li lava ai poveretti’ – folytasd! Te! - mutatott Imolára. A lányok páronként összefogódzva szokták ezt énekelni, közben forogtak, amilyen gyorsan csak tudtak, aztán cseréltek a végén párt. Most mindenki hallgatott. Rá figyeltek.

’Maria Maddalena, Maria Maddalena, ki lába ….’  . Elhallgatott. Tovább nem ment. Isabella  gúnyosan elhúzta szép vonalú, keskeny száját. Stupida! Buta liba! Tudtam! Mondtam nektek, hogy csak tátog! Imola már kezdett érteni, de többre három hónap után még nem futotta, senki sem foglalkozott vele. Kitört a nevetés. Körülugrálták. Stupida! Stupida! Sei Stupida! - aztán otthagyták és folytatták a játékot. ’Fa un salto, fanne un altro, fa la riverenza, fa la penitenza…’ Megszólalt a csengő. Imola hátra maradt az udvaron. Senkinek sem tűnt föl, hogy nem ment vissza órára, amikor becsukódtak az udvarra nyíló tekintélyes tölgyfa ajtó szárnyai. A nap a szemébe tűzött. Hirtelen elhatározással megindult a kapu felé. Nem törődött vele, látja-e a kapus testvér. A kerítés drótja egy helyen lyukas volt, éppen kifért rajta. Strand papucsban csattogva szaladni kezdett végig az utcán, mint akit puskából lőttek ki. Irány haza, ahogy csak bírt. A saroknál befordult, a strand papucs feladta, elszakadt a közepe. Majdnem elesett. Mezítláb repült hazáig. Anya vásárolni volt, a lány volt otthon. Zokogva bújt a ruhájába. Átölelte a derekát. A lány éppen ebédelt volna, amikor hazarontott.  Mit csináljon? Elfogadta, amit az európai asszony főzött, de az indzserához, a helyi kenyérhez ragaszkodott minden nap. Tépett magának, elfelezte a szeletet, Imola felé nyújtotta a falatot. A kislány megízlelte, megnyugodott. Kért még. Havinni, adj, kérlek, mondta helyi nyelven.

Amikor az anyja hazaért, már egy tálból ebédeltek. Mártogatták a kenyeret a pörkölt szaftba. Ilyet nálunk is főznek asszonyom, magyarázta egyszer a lány, csak maguknál kevés benne a berbere paprika.

Másnap a lány elment az iskolába a táskájáért. Az olasz közösségmegsértődött rájuk, egy időre. Imola kiharcolta, hogy évente hazavigyék, és otthon tegye le a vizsgáit, az anyanyelvén. A lány mindenhová magával vitte, még a rokonaihoz is, egy tengerparti faházas negyedbe. Mindenki tudta, hogy a doktor lánya szereti az indzserát. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.