Ugrás a tartalomra

 

Kötelező olvasmány minden lelépni készülő anyának

„Vajon ki tehet arról, ha az egységes, harmonikus család csupán vágyálom marad? A rendszer? Az anyagi háttér? A globális áramlatok? Az érzelmi fogyatékosság? A szerző számos figyelemreméltó alternatív választ rejtett el művében úgy, hogy minden olyan stílushibát elkerült szerencsére, amit azok az írók szoktak elkövetni, akik gyerekbőrbe bújnak, de hiteltelenül mozgatják a figurát.” – Böszörményi Zoltán Sóvárgása Rimóczi László olvasatában.

Tévedés ne essék: nem a két világháború közt járunk, még csak nem is Ceaușescu idejében, ez egy mai történet. Böszörményi Zoltán Sóvárgás című legújabb regénye az elszakadásról, a tehetetlenség és a beletörődés el nem fogadásáról szól egy tizenegy éves erdélyi kislány sorsán keresztül. Bár a kötet azzal a figyelmeztetéssel indul, hogy a könyvben szereplő személyek, helyek a képzelet szülöttei és bármilyen életbeli hasonlóság csupán a véletlen játéka, a kisregény megtörtént események alapján készült, a valóság pedig érzékletesen át is tolakszik az irodalmi fikción, hogy szívbemarkolóan túlcsorduljon.

Talán nincs is annál tragikusabb, mint amikor egy gyermek a még romlatlan elméjével eljut oda, hogy az ő létezése tulajdonképpen fölösleges. Amikor egy kisgyerek felteszi azt a kérdést, hogy minek is jött a világra, valamint saját létjogosultságát is megkérdőjelezi, az önmagában is borzasztó, és ezt az érzést csak tovább fokozza, hogy tömeges társadalmi állapotról van szó. Döbbenetes kelet-közép-európai jelenség, hogy a Nyugat-Európába áramló vendégmunkások gyerekeit otthon nagyszülők, ismerősök vagy bérszülők nevelik. A fájdalmas és végérvényesnek hitt elszakadások ebben az életkorban hagyják a legmélyebb nyomot, melyek később köszönnek majd vissza különböző lelki bajokon, frusztrációkon és szorongásokon keresztül. Ha túl korán kényszerül felnőni valaki, az az egész életére hatással lesz.

Még a legedzettebb gyermekpszichológusok sem tudnak megegyezni abban, mi is zajlik pontosan egy gyermek fejében ilyen krízishelyzetben, csak találgatni tudnak, de abban egyetértenek, hogy gyermekkorban az anya szerepe megkerülhetetlen. Csecsemőként az anyatejjel szívjuk magunkba sorsunkat, miként ragaszkodásunkat is. Kritikátlanul átvesszük anyáink érzéseit, elfogadjuk őt, mindent megbocsátunk neki, és ezt az érzelmi spirált gyakran még felnőtt fejjel sem tudjuk pusztán csak azáltal felülírni, hogy rálátunk.

Az édesanyja után sóvárgó kislány szomorú beszámolóját még súlyosabbá teszi az a nyers természetesség, ahogy ösztönösen képtelen belenyugodni a helyzetbe. Megértést senkitől sem kap, főleg a mártírkodó és elutasító nagymamától nem, kinek kénytelen elviselni önsajnáló monológjait, igazságtalan korholásait, valamint azt, ahogy az anyja ellen próbálja őt hangolni napi szinten. Lassan eluralkodik rajta a sehova se tartozás érzése, pedig ő csak jó kislány szeretne lenni egy jó, gondoskodó anya mellett, de ebben a képletben ez teljesíthetetlen igény. „Anya azt mondta, hogy szerelemgyerek vagyok. Véletlenül születtem. Nem is tudja, mikor maradt állapotos. Egyszer csak gömbölyödött a hasa, és az orvos azt mondta, lánygyermeke lesz. Nem valami nagy örömmel, sóhajtozva mondta, majd elhallgatott. Talán akkor szerettem meg még jobban Anyát. Ha nagy leszek, majd segítek neki, vigyázok rá, nyugtatgattam, hogy érezze, van valaki mellette, akire támaszkodhat. Mert úgy láttam, Anya nagyon egyedül van, és állandóan segítségre szorul.”

A szerző mesterien egyensúlyoz a magány és az elhagyatottság (a két fogalom nem egymás szinonimája), valamint a gyerekkor apró örömei között, mély átéléssel, koherens, tájhű dialógusokkal. A teljes helyzetkép komótosan, finoman bontja ki magát, apró léptekben látunk rá a drámára. A személyes kálvária mögött ott sötétlik egy egész régió tragédiája. Böszörményi műve kétségbeesett figyelmeztetés arra, hogy a szülő és a gyermek érzelmi kötelékének szétszakítása nemcsak a lelkeket, hanem a társadalmat is szétzilálja. „A Román Központi Statisztikai Intézet átfogó tanulmánya szerint 2017 végén 77 471 olyan kiskorút tartottak nyilván az országban, akinek egyik szülője, és 17 425-öt, akinek mindkét szülője külföldre távozott. Tanáraik szerint gyakran hiányoznak, iskolai teljesítményük, érdeklődésük csökken, kommunikációs és érzelmi zavarokkal küzdenek, könnyen apátiába esnek, vagy éppenséggel hiperaktivitással, szóbeli és fizikai erőszakkal próbálják felhívni magukra a figyelmet. Számtalan olyan esettel is találkozunk, amelynek kiskorú alanyai öngyilkosságot követnek el, vagy olyan lelki betegségben szenvednek, mely életük elvesztéséhez vezet.”

Az egészséges társadalmi rend dekadenciájának egyik rossz előjele, amikor nem a gyerek, hanem az anya csavarog. A regénybeli anya Olaszországban keresi a boldogulást, a kislánya mindeközben úgy érzi, ő mindenkinek csak teher, ezzel éles kontrasztot teremtve az amerikai kertvárosi filmes klisécsaládok idilli helyzetével, ahol egy ennyi idős lánynak csak kiváltságos dolga lehet, egy tökéletes élet küszöbén. Vajon ki tehet arról, ha az egységes, harmonikus család csupán vágyálom marad? A rendszer? Az anyagi háttér? A globális áramlatok? Az érzelmi fogyatékosság? A szerző számos figyelemreméltó alternatív választ rejtett el művében úgy, hogy minden olyan stílushibát elkerült szerencsére, amit azok az írók szoktak elkövetni, akik gyerekbőrbe bújnak, de hiteltelenül mozgatják a figurát. „Ha odamentem hozzá, és megkérdeztem tőle, mit csinál, azt mondta, ne zaklassam, hagyjam pihenni. Menjek Anyához. De ő sohasem volt otthon, mindig munkába ment. Napokig nem jött haza. Ilyenkor sírtam. Sokat sírtam. Nagyi pedig ideges lett, ha sírni látott. Menj már a francba, te kis senkiházi, kiáltott rám sokszor, meg még mondott valami csúnyát is, de arra már nem emlékszem, mert annyira elkeseredtem, a bőgést sem tudtam abbahagyni. Pedig akartam. A sírás mindig legyengített. Elment még az a kevéske étvágyam is. Hiába nógatott Nagyi, csak nem tudtam lenyelni, amit a számba tukmált.”

Beépülni egy idegen családba, majd ott szót érteni olyan gyerekekkel, akiknek elérhető közelségben van az anyjuk, sem a gyógyulást, sem a feldolgozást nem segíti, hiszen együttérzést tőlük hiába várni. A sóvárgás, a nyomasztó bizonytalanság érzése végig áthatja a regényt, és a kislányt még a cukros makaróni sem vigasztalja, gyomrát a hiány tölti ki, s inkább belebetegszik az étvágytalanságba.

A sztorit a megrázó egyszerűség és az érzékenység viszi előre, tömör szerkezetet találunk, már-már minimalista sűrűséget. A szerző nem húzza túl az emocionális szálakat, hogy hiteltelen hatásvadászatba billenjen át az egész történet, éles kórképet fest egy társadalmi rétegről, valamint látleletet is ad egy kényszerű helyzetről, melyet az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő mardosó kínként él meg. Hiába próbálja megszűrni magának a rideg tényeket, az anyja hiányát, mindig kudarcot vall, és átadja magát a sóvárgás mindent beborító érzésének. Saját szemszögéből láttatja velünk világát, és mi látjuk is, ahogy a gyermekkor szabadsága helyett korlátok épülnek, bőség helyett hiány lép fel, a tág terek pedig egyre szűkülnek.
A könyv sokrétű üzenete közül talán az egyik, hogy egy elanyagiasodott világban legalább a szeretetnek ingyen kellene lennie, arról nem beszélve, hogy az anya az elsődleges minta egy gyerek számára, és ha ebbe a képbe bármi is belerondít, azt már semmi nem teszi jóvá. Kötelező olvasmány minden gyermekét elhagyni készülő anyának.

Böszörményi Zoltán: Sóvárgás. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019

Rimóczi László

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.