Ugrás a tartalomra

Irányzék tőrdobálóknak

Tény, elég hozzá felületesen ismerni 20. századi művelődéstörténetünket, hogy Ady Endre a modern magyar politikai és kulturális identitás letéteményese. Olyan minőségű és kultuszteremtő költő, mint József Attila és Pilinszky János, a magányos hegycsúcsok; és olyan irodalomalapító királyi nagyság, mint Babits Mihály és Weöres Sándor. Ady református gyökérzetű politikai teológiája ugyanúgy áll kollektivitáseszményünk centrumában, mint poétikai teóriája – noha finoman szólva sem volt kifejezetten pallérozott elme; így annál titokzatosabb, mennyire kifejezi és pallérozza önismeretünket ma is. Beszélt költői alteregója elszakíthatatlan valós költői alakjától, e két figura nem élne meg egymás nélkül akkor sem, ha az utóbbi alakmás, a publicista és közéleti krakéler, olykor szélsőséges állásfoglalásokra ragadtatta magát. A „Jásziság”, amit ő „akart ideálom”-nak mondott a Margita élni akar című poémában, miként korának feszült társadalomtudományos törekvései, a Pikler-heccig menő katedrapolitizálás, a nemzetiségi kérdés, a választójogi reform, a polgári radikalizmus és a körötte fortyogó modernizációs üst, a nemzeti öncélúság és az európai mintakövetés, a közjogi tusák és a művészi magánautonómiák, a szabadverseny és az állami beavatkozás, a historizmus és a pozitivizmus, a liberalizmus és a szocializmus – tömören: haza és haladás az idő tájt összecsiszolhatatlan ellentétté éleződött konfliktusai – mind-mind ott kavarognak, abban a nyelvi sűrítményben, amely Balassi Bálint, Csokonai és Vörösmarty nyerseségéig visszaízesítve forralja föl Arany János nemzeti klasszicizmusát. Petőfi nem alkuszik – bonyolultabb koordináták között éled újjá.

            Még a vele elszántan perlekedők sem bírhatták le zsenijét. Ám a legjobbak piedesztálra emelték a nemzeti – és nem valamiféle nemzetközi – Pantheonban. A költészetében uralkodó kontradiktórius ellentétpárokat ugyanis nem Ady fejlesztette ki monstrummá, gólemmé, az egykorú szóhasználattal élve mumussá, de ő öntötte őket korszerű és időtálló, megrázó és excentrikus formába. Amit a politikai síkon nem tudtak, sőt talán máig sem tudnak megoldani, a költői nyelv suhintásával, mint gordiuszi csomót, szétvágta, hiszen – ahogy Illyés Bartók-verséből közkeletű a szállóige – ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja. Így látta Szabó Dezső a „romantikus” és a „forradalmas” Adyt; így Makkai Sándor a napraforgó, istenkereső Magyar fa sorsát; így könyvelte el eszmeiségét Reményik Sándor az „erdélyi közvélemény”, a „transzszilván gondolat” jegyében. Szekfű Gyula, a vezető ideológus is megérti a Három nemzedékben, Tisza Istvánt és Adyt mint két sorsképletet mutatja föl; Horváth János pedig végül képes beemelni irodalomtörténeti narratívájába, „az öntudatnélküli konzervativizmus” és „az elvtelen modernség” párharcát konstatálva. Kisajátítások is torzították, igaz, mert megkerülni nem lehetett sohasem, ám a folyamatos megértéskényszer ki is tisztította Ady-képünket. Része ennek az abszolutizálás, a relativizálás és a felejtés megannyi árnyalata, színezik és feketítik; ám a mi lelki konstitúciónk nem más, mint e festő-restaurátori munka eredménye. Nemzeteszménk 20. századi története – persze költészetünké is – megírható lenne az Ady-jelenséghez és az Ady-életműhöz való viszonyulások alapján. Mi is vitáink által keletkezünk, válunk azzá, amivé válhatunk. Hihetünk e vitákban, minek diszkreditálnánk őket, ha színvonalasak, legyenek mégoly lezárhatatlanok is.

            Szerb Antal méltatása meggyőzheti a nyugatos esztéticizmus vájtfülű és kényes híveit. Németh László Ady-rajongása kétélű, mert két irányban is forgatja kardját: eszmetörténeti (Kisebbségben) és líratörténeti (Magyar ritmus). De kitörölhetetlen a „mégis-morál” Király István-i felfogása is recepciónkból, ahogy számos remek monográfia érvelése Kenyeres Zoltánétól N. Pál Józseféig. Amit N. Pál a Modernség, progresszió, Ady és az Ady-Rákosi vita… című értekezésében aprólékosan részletez, ugyancsak magyarságképünk és Ady-portrénk tág összefüggéseire derít fényt. Mindnyájan az „utolsó magyar” utolsó utáni leszármazottai vagyunk; örökösök, herdáló és gyarapító természetűek. Krúdy atmoszférikusan lebegő és szárnyaló korrajza, az Ady Endre éjszakái mond annyit, lehatol olyan mélyrétegekig, mint egy-egy tudományos elemzés a kávéházi asztaltársaságokról, a háborúellenességről, a művészi haladás mindenekfölött nemzetépítő és az összetartozást erősítő létmódjáról. Ágh István egyszerre személyes és tárgyilagos Ady-elemzése, az Ady-szimfónia önálló könyvként is megállná helyét, a sui generis magyar költői attitűd, hangoltság, világnézet mibenlétét vizsgálja Balassi és Csokonai mellé helyezve a „Paraszt Apollót”.  Vagy jusson eszünkbe, ahogy Kassák Lajos önéletrajza, az Egy ember élete ábrázolja ezt a gazdag miliőt. Számomra az „öreg” (persze szörnyen fiatal) Ady innét ismerős, amint osztogatni kezdi szellemi kincseit. Juhász Ferenc verse, az Ady Endre utolsó fényképe Kassák albumából potyog ki, de az ikonográfia mértékadó darabja lesz szent képtárainkban és profán katedrálisainkban. „Fáj az istent roncsokban látni, / a kozmosz-szívűt a művén merengni.” Olyan embléma, mint korábban Szabó Dezsőé. „A zseni meghal, eltemetik. Sírján dudva és barátok nőnek.” Makkai Sándor Ady „védelmében” lépett föl, rávitte a szükség, és mintha az ifjúságot mindenkor a magasrendű gondolkodástól óvnák a legtöbben, Nagy László sem csavarhatta lejjebb lobogását, halkíthatott hangján (A föltámadás szomorúsága): „Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom.” A kortárs, az élő költészet is Ady testamentumát éli fel, az ő misztikus testén osztozik. Bizonyíték erre például, hogy Kabdebó Lóránt tanulmányában a Margita… a „demitizált perszonát” teremti meg, „a történelemből való kijelentkezést”, az eposz dekonstruálását hajtja végre. Eisemann György szerint amíg Nagy László e költészetben csak a „fejedelmi gesztusokat” veszi észre, Kovács András Ferenc „a felfokozott individualitás kritikáját”. Lám, ugyanaz a váteszinek csúfolt közösségi felelősségvállalás ágazik el a patetikus és az ironikus közlésmódok, az alanyi és a szubjektumot a nyelvi önműködésben feloldó költészet szemléletmódjai felé. Miként, úgy látszik, haza és haladás programjainak összeegyeztetésébe minduntalan beletörik a bicskánk, s emiatt sérül politikai identitásunk, az Adyéra visszahajló kortárs költői szemléletmódok is megküzdenek a feladattal, milyen esztétikai viszonyt alakítsanak ki életművéhez. A költő törzsökös fájából nőnek ki a modern és posztmodern magyar költői fajok; ideológiák és poétikák különféle oltványokká nemesítik azt. Csoóri Sándor és Utassy József ugyanúgy, mint, ad libitum, Oravecz Imre és Petri György. Orbán Ottó, Bella István, Ágh István. Sőt, akár Döbrentei Kornél, Szöllősi Zoltán, Vári Fábián László és Parti Nagy Lajos. Nagy Gábor és Kemény István: mindketten vallottak markáns Ady-élményükről verseiken keresztül.

            Martha Nussbaum, az amerikai irodalomtörténész „költői igazságszolgáltatásnak” keresztelte azt a módszert, ahogyan az irodalmi művek a közösségek, s azok részeiként az egyének narratív identitását, moralitását befolyásolják. Történetemet, történeteinket, így, többes számban, akár a magunkét, akár másokét, akár a miénket, aligha mondhatnám, mondhatnánk el konzekvensen Ady Endre kihagyása vagy eljelentéktelenítése árán.  

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.