Ugrás a tartalomra

Jelige: Aderyn – Chambers Street

Negyed háromhoz közeledett. A máskor szembetűnő bárfeliratok, emberi tekintetet hivalkodón magukra irányító reklámtáblák eltompulva derengtek a sűrű hófüggönyben. A város áramszolgáltatását néhol megzavarta a szél és a hideg is, noha akkora ereje egyiknek sem volt, hogy a korábbi telekre visszagondolva ne jellemezhetnék New York időjárását. A tömegközlekedés élt ugyan, de igencsak kifulladt állapotban tengődött. A metrókat lezárták. Karbantartást hajtottak végre, éppen azon az éjjelen. A vihar keltette hangok eljutottak az aluljárókig. Álltak a szerelvények.

Odalent, a Chambers Street-i metróállomáson nagy volt a csend. Egyedül gépek egyenletes csattogása szűrődött be az alagút felől, néha hegesztő sercegése hallatszott. Néhányszáz méterrel arrébb a pályákat javították. Bármennyire is távolinak tűnt a karbantartás odaszivárgó munkarobaja, Alec úgy érezte, széthasad a feje. Kimerítő órákon volt túl. Csak sodródott, átmenet nélkül, egyik tizedmásodpercből a következőbe, eszeveszett nyomással a lelkén, egyetlen célt hajszolva, mielőtt a vágányokhoz jutott. Aztán minden félbeszakadt. Most elveszett vele is az idő.

Szemeit még nyitva tartotta, de mindössze egyirányba szegeződött a tekintete. Az oldalfalon futó poros vezetékekre, ahogyan beeszi őket a sötétség. Az oszlopra, melynek egyik pereméről hiányzott a kinézetre is idejétmúlt csempeburkolat. Rozsda virított rajta, sőt, végig a peron mentén a rothadás olyannyira eluralkodott, hogy ha ember lett volna, jó ideje megszűnt volna a lüktetés ereiben. A régi feljárókon penész burjánzott. Fent a vasrácsok viszolyogtató magányban őrizték a még ennél is lidércibb sötét minimalizmust, ami az egész állomás jellegét körülírhatná. Bűz terjengett, talpfák olajszaga. Befeketedő sínek, semmibe vezető szakaszok. Alec nem látta a nyomvonalukat. A rácsajtót sem, a hozzá legközelebb eső lépcső tetején, s átellenben a napjainkban is használatban lévő peront, ahonnét elérhette volna a mostani kijáratot. Hiszen minden, ami nem egy töredező fal, piszkos egyhangúság volt, az a látómezején kívül esett.

Életében nem vonzotta annyira az a kijárat. Mert most az ellenőrzőpontok detektorai helyett a kapuk fémjeit, a föld alatti átjárók tágas, éjszakánként elhagyatott termeit meghaladó dühös tehetetlenség gátolta. Mikor önnön korlátaid felülkerekednek a külvilággal határt képező dolgokon, te pedig egy elfeledett pályaelőtérben, egyedül maradva, annyira egyedül, amennyire harmincnégy év alatt egyszer sem voltál, rádöbbensz, hogy olyan, ez idáig ismeretlen szinteken jársz, ahol nincs többé biztonságérzet, csak az elgyengült önmagad, és ahol a büszkeséged odavész… Mi tartotta volna ott? S kijátszva e szinteket, keresztülmászott a vágányokon, majd kirontott a manhattani éjszakába. A hóvihar sem érdekelte. Vágyott az ottani közegre. Emberi hangokra. A város felhőkarcolóinak mozaikkockákra emlékeztető üvegablakaira. A védelmező csillogásra, mely az ottani éjjelek velejárójaként felidéztette benne, hogy milyen otthon lenni, és elhozta számára a hiányzó biztonságot.

A karbantartás zörejei megszűntek. Rendőrautók szirénáinak sikolya vetődött oda, a szélnél is élesebben. Alec figyelme elsikkadt felette. Éppen a Chambers Streeten autózott, elmerülve az ablaktörlők vonalában szétkenődő hókristályokban, s miközben rendőrigazolványát a műszerfal egyik fiókjába csúsztatta, eszébe jutott, hogy ezeken a más szinteken, ahol a szépség is annyira bántó, és mindent értékesebbnek, becsesebbnek gondolsz, már az sem számított, hogy a keréknyomokat a jeges hó beborította. Csak az út megléte. Hogy volt min hazavezetni.

És az egyre fokozódó belső csendben Alec Denzer inkább becsukta a szemeit. Súlyos szívdobogások közepette oltotta le a fényszórókat, és a kormányzárban hagyva az indítókulcsot, ott maradt a vezetőülésben még egy kis ideig. Eltöprengett a Brooklyn híd messzi fényfüzérében, egészen addig, míg kellően meg nem nyugodott. Később, mihelyt úgy érezte, képes volna elereszteni az aznapi bosszúságokat, legfőképpen a nap mint nap ránehezedő terhet, hogy ha azon az éjjelen haza is tért, lehet, hogy a következőn, vagy az azutánin mindez másként alakul, mert nem lesz többé holnap…, mintegy pótcselekvésként megdörzsölte homlokát, s kiszállt. Mialatt a lépcsőkön felballagott, végig arra gondolt, hogy tulajdonképpen pont a családjával történő találkozások erősítik fel benne ezt az aggályoskodást, máskor azonban kijózanítják, mi több, segítenek elhatárolódni a munkahelyi szerepkörétől. Alec, ha tagadta is, rendszeresen küzdött az érzéseivel. Végül mire ledobta a kabátját, addigra mindig elcsendesedtek a gondolatai, és egyedül a négyhónapos kislánya, s felesége számítottak. Ahogy a gyermekét a karjaiba vette, szívverése a ragaszkodás miatt nem lett kevésbé súlyosabb. Érezte, hogy arca az ő arcához ér, ahhoz a nevető, pufók, lágy kis archoz, amit annyira szeretett. Magába szívta az illatát, engedve, hogy a vállán szuszogjon tovább, mindeközben hallott végre emberi hangokat. Elmosolyodott.

Ekkor éles, ismétlődő sípolás rázta fel. A telefonja szólalt meg. Lassan kinyíltak szemei, még lassabban vette tudomásul, hogy valójában a peronon fekszik. Arca csupán a kihűlt betonhoz simult. Remegett. Kabátjának anyaga sem bírta elnyelni az iszonyatos vértengert, amely a vágánymenti járdán összegyűlt körülötte. Dohos szagot lélegzett magába, akkor, utoljára.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.