Ugrás a tartalomra

A hidrogénbomba nagyszerű... és csak a béke érdekében - Találkozás Teller Ede professzorral

A hidrogénbomba nagyszerű... és csak a béke érdekében

M. Szabó Imre 2002-ben portréfilmet készített az akkor 94 éves dr. Teller Ede atomfizikussal. A kétrészes videót, amely  Teller Ede otthonában, a San Francisco öböl-környéki Stanford University kertvárosában készült, legalább kétszer levetítették a DunaTV-ben. Teller a beszélgetés folyamán felidézi gyermekkorát,  tanulmányait,  a hidrogénbomba feltalálásának folyamatát. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják, valamint Teller Bush elnöknek címzett levelét, illetve az atomfizikus véleményét a klónozásról. 

Ezzel emlékezünk az 1908. január 15-én Budapesten született professzorra.

Dr. Teller Ede atomfizikust, professzort stanfordi otthonában kerestük meg, azért, hogy élete történetéről beszélgessünk.

– Hát hogyan is kezdődött, milyen családban született és mikor?

– 1908-ban. Pesten. Az édesapám jómódú ügyvéd volt. Az édesanyám Lugosról származott. Az ő apját úgy hívták, hogy Deutsch Ignác. Úgyhogy ezen mértékben  német-féle származású is lettem volna.

– Voltak-e testvérei?

– Egy nővérem volt. Két évvel idősebb, mint én. Csöndesen éltünk, amennyire csöndesen lehetett élni az I. világháború és az aztán következő négy hónapos kommunizmus alatt. És beleértve egy látogatást anyám hazájába Lugosra, ami egybeesett azzal az idővel, amikor ott a románok bevonultak, és nem engedtek minket hazamenni.

– Ezekről az időkről mennyit élt át tudatosan, vagy inkább már csak hallomásból ismeri?

– Én azt képzelem, hogy a legtöbbet tudatosan éltem át. Elkerültem otthonról, amikor 18 éves lettem, azután csak keveset látogattam, nem volt sok alkalom, hogy nekem a saját ifjúságomról még meséljenek. Egyszerűen emlékszem.

– És mikre emlékszik, Professzor úr? Melyek azok a legizgalmasabb történetek, amelyekre emlékszik abból az időből?

– Sok minden. Egy dolog, amire világosan emlékszem, ami nevetségesnek fog látszani, de nekem fontos volt, hogy én nagyon korán életemben számokkal kezdtem játszani. Mint kisgyereket 5 éves koromban, tán még egy kicsit előbb, ágyba tettek aludni, és nem tudtam aludni. Akkor számokkal játszottam. Ez egy világos és erős emlék, amiről akkoriban senkivel sem beszéltem. Mit értek ez alatt? Én tudtam, hogy hány nap van egy héten, hány hét egy hónapban, hány hét egy évben, hány hónap egy évben, hány perc egy órában, hány másodperc egy percben, hány másodperc van tehát egy évben.

– És hány másodperc van?

– Egy pár millió.

– Igen?

– És én ezt kiszámítottam és rendszerint valami másra találtam. Nem tudtam fejben megcsinálni, de próbáltam, és az, hogy mindenkor más eredményt kaptam, az érdekes volt. És tudtam, hogy ennek ugyanannak kellene lennie. Hát kérem, ki tud fejben szorozni? Ki tud fejben annyit szorozni? Én 5 éves koromban bizonyára nem, de attól, hogy más eredményt kaptam minden alkalommal, attól csak érdekesebb lett. De hogy jön ilyesmire egy gyerek? Én nem tudom, hogy igazam van-e, de van rá egy magyarázatom. Én egy olyan családban nőttem föl, ahol nem egy nyelv van, hanem kettő. Az édesapám magyar volt. Németül tudott, de hibásan. Nem beszélt könnyen. Az édesanyám azt vallotta, hogy magyar. De az apját németnek hívták, Deutsch. A könyvtárunk tele volt klasszikusokkal. Az édesanyám nekem Goethe-t és Schillert olvasott föl elég korán, pedig magyarul hibás kiejtéssel, néha hibás grammatikával beszélt. Minden tárgynak két neve volt, egy magyar és egy német. Szépen összezavartak. Az egyetlen, amit meg lehetett érteni azok a számok voltak. Ezt én nem tudom, ezt én sejtem.

– És ezek aztán meghatározták egész életpályáját Professzor úrnak?

– Talán igen. Nem matematikus lett belőlem, hanem fizikus, de a matematika mindig a kedvencem volt. Az édesapám ügyvéd volt, és nagyon értett az emberekhez, a gyermekeihez is. Matematikából semmit sem tudott. De amikor kb. tízéves voltam, rájött, hogy engem a számok nagyon érdekelnek, és elvitt egy barátjához, aki az egyetemen matematikát tanított. Úgy hívták, hogy Klug Lipót. Háromdimenziós geometriával foglalkozott. Azt, hogy mi lesz egy körből, ha egy másik felületre vetítik. Egy ellipszis, egy parabola, egy hiperbola. Mi közös? Mi változik a vetülés alatt, és mi nem változik a vetítés mögött? Az érdekes dolog az volt, hogy a Klug úr egy nagyon rendes, tisztességes, egyszerű ember volt, de őt ezen dolgok jobban érdekelték, mint akármi más. És én ugye, azt láttam, hogy amikor az édesapám dolgozik, fáradt lesz tőle. Amikor Klug Lipót a munkájáról beszél, olyasmiről beszél, amit imád. És ez nekem tetszett, mert értettem, hogy az ilyesmit hogyan lehet szeretni. Válasz ez a kérdésre?

– Igen. Hát így indult el, ugye, az érdeklődés felkeltésével…

– Aztán megfojtották.

– Hogyan?

– A gimnáziumban a matematikát úgy tanították, mintha az szépírás lenne. Tessék az egyenleteket olvashatóan leírni. Többet tudni, mint ami már megvolt, nem szabad. Emlékszem, egyszer egy fontos tanár rám szólt, amikor valamit tudtam, amit még nem tanultunk. „Hát maga mi, ismétlő? Megbukott?” Aztán nem állt velem szóba hónapokig. A híres, mintagimnázium sokat tett, hogy elfojtsa az érdeklődésemet a matematika iránt. De nem sikerült egészen, ideiglenesen igen.

– Melyik volt ez a gimnázium, Professzor úr?

– A Trefort utcai mintagimnázium. Híres volt arról, hogy úgy alakították, hogy a tanároknak a tanulók érdeklődését kell erősíteni, hogy a legtöbb tanítás kérdés és válasz formájában történik. Ezt formálisan még valamennyire betartották. Valójában, egy rossz gimnázium volt. Kivéve egy tanárt. A magyartanárunk, aki magyar irodalmat tanított, attól sokat tanultam.

– Emlékszik még a nevére?

– Hát hogyne! Csak most nem.

– Értem. Aztán a gimnázium után hogyan alakult a tanulmányi karrierje?

– Ez nagyon bosszant, hogy nem emlékszem rá.

– Majd visszatérünk rá, és akkor be fog ugrani.

– Én matematikát akartam tanulni, és az édesapám ebben is sokat segített. Összehozott engem egy pár, nálam nem sokkal idősebb magyarral. Akikkel aztán életem végéig, vagy az életük végéig nagyon jóban voltam: Szilárd Jenő, Wigner Jenő, Wigner…

– Szilárd Jenő?

– Ez a baj. Wigner Jenő.

– és Szilárd Leó.

– Szilárd Leó és Neumann Jancsi. Ezt nem kellett volna összekavarnom. Hát ők mind jók voltak. A Neumann Jancsi egy géniusz volt. A múlt század legjobb matematikusa. Neki a matematika olyan volt, mint másnak a szerelem. Élete végéig. Sajnos nem élte meg a 60. születésnapját, de élete végéig jó barátok voltunk. Ezek a társalgások sokat segítettek nekem, és a szüleink rájöttek arra, hogy el kell menni Magyarországról, ha az ember tudományban, különösen zsidóként, valamit el akar érni.

– Ez mikor volt?

– Hát én 1926-ban mentem el. Elmentem, nem matematikát tanulni, hanem, mint az édesapám mondta, valamit, amiből meg lehet élni, kémiát. Chemical Engineering. Németországba, egy jó kis egyetemre, Karlsruhéba.De csaltam. Kémiát tanultam ugyan, de ugyanakkor sok időt töltöttem matematikával. Aztán idővel kezdtem rájönni, hogy nem a matematika az, ahol igazán nagy dolgok történnek, hanem a fizika. Amikor én felnőttem, éppen az első tíz évemben fejlődött hihetetlen módon a fizika. Két egészen újfajta dolog született. Relativitás és kvantummechanika. A relativitás megtanított egy pár embert, sajnos még nem mindenkit, hogy az idő nem olyan egyszerű valami, mint gondoltuk. Hogy két esemény közül melyik történik előbb, és melyik később, az nem mindig függ, de függhet a megfigyelőtől. Hogy az idő relatív, az Einsteinnek egy egészen briliáns ötlete volt, és aztán, hogy a térnek gömbölyű tulajdonságai vannak. Az ember azt hiszi, hogy folyton előre megy, pedig néha a hátát látja a múltban. Azt is ő csinálta. Nem egyedül. De ő alkalmazta a gravitáció elméletére. Ez életem első tíz évében, természetesen, mindez a tudatomon kívül történt. Ugyanakkor a fizikában még nagyobb újdonságok voltak. Kvantummechanika. Ami megszüntette azt az elképzelést, hogy a Jóisten, amikor megteremtette a világot, az egész jövendőt is megteremtette. Hogy minden előre meg van határozva, az ok és okozat törvénye szerint. Az előre meghatározottság becslése nem volt igaz. Ezt így szeretem mondani. A régi elgondolás szerint a Jóisten megteremtette a világot és azután minden meg volt határozva. Ha ez igaz lenne, akkor mit csinál az Isten ma? Ha minden már meg van határozva, akkor munkanélküli.

– Tehát Ön a predesztinációt vitatja?

– Kérem?

– Ön vitatja a predesztinációt?

– Teljesen. A kvantummechanika szerint a kicsiben, az atomvilágban a jövendőt általában nem lehet megjósolni. Hogy mi valószínű, azt igen. Hogy mi biztos, nem. És ebben teljesen, száz százalékig hiszek. Ha olyasmire gondolok, mint Isten, nem az jut eszembe, hogy munkanélküli. A jövő határozatlan, és ha van Isten, rengeteg dolga van. Ez a közös elképzeléstől eltért, és tele volt szépségekkel. Matematikai alapját egy nagy német hozta létre, akit úgy hívtak, hogy Werner Heisenberg. Heisenberg uncertainty principle, a bizonytalanság elve. Meg tudom jósolni egy részecske helyét, meg tudom jósolni egy részecske sebességét, de nem tudom megjósolni mind a kettőt. Ha mind a kettő bizonytalan, akkor az egyiknek a gyorsulása a másiknak a bizonytalanságát megnöveli. A doktorátusomat nem túl sok évvel később, 22 évesen Lipcsében Heisenberg tanítványaként szereztem meg.

– Kanyarodjunk vissza egy picit a gyermekévekre. Ön ugye egy időt Lugoson töltött.

– Ott, a nagyszüleimnél.

– És miért? Miért kerültek oda?

– Két okból. Anyám időnként lement, hogy meglátogassa őket, és a gyermekeit is magával vitte. Ez évente egy pár hét volt. A kommunizmus alatt éheztünk, és levitt Lugosra, hogy ott szépen meghízzunk. Aztán bejöttek a románok, kijelentették, hogy az édesanyám ott született, tehát román, nem mehet vissza. És jó sok időbe került, amire meg tudtuk szervezni, hogy elég román tisztviselőnek pénzt adjunk, hogy kiengedjenek.

– De ott Önt azért tanították tovább, taníttatták tovább Lugoson, ugye?

– Kaptunk privátórákat. Az iskola román lett és ott már nem tudtam volna tanulni. De privátórákat kaptam így-úgy, főleg egy dologban. Éppen elkezdtem zongorázni. A szüleimnek volt egy ismerőse, egy nagyon kiváló magyar tisztviselő. Úgy hívták, hogy Miller. Azt kicsapták a románok, és elkezdett zongoraórákat adni. Attól aztán nagyon elkezdtem érdeklődni, nemcsak aziránt, hogyan kell játszani, hanem aziránt is, hogy mitől szonáta egy szonáta, mitől hangnem egy hangnem, és hogy viszonylanak ezek egymáshoz. Ha ott maradtunk volna, belőlem talán nem lett volna jó zenész, de zenész lett volna.

– De hát az élet közbeszólt és atomfizikus lett, ugye?

– Közben hazajöttünk Pestre és Miller nővérénél tanultunk. Azt hiszem, nekem van egy kis tehetségem zongorára, de nem komoly. És szerencsémre Miller nővére folyton azt mondta, többet gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ez nekem nem tetszett. Így a matematikának a vetélytársa elmaradt.

– De azért a zongorajátéka híres.

– Hát lehetnék híresebb és lehetnék több joggal híres.

– Úgy tudom, hogy nemrégiben négykezest játszott itt az egyetemen, néhány évvel ezelőtt.

– Ez jó néhány évvel ezelőtt volt. A látásom megromlott, a kottákat nem tudom olvasni és az ujjaim sem mozognak már nagyon jól. A zongorázásnak vége, de egy ideig egy kicsit zongoráztam.

– Ez a négykezes hogyan jött létre és kivel zongorázott?

– Ha jól emlékszem a nevére, Jankó?

– Jandó Jenő.

– Jandó. Elég türelmes volt velem, egy kicsit gyakoroltunk, aztán már elmentünk és valahogy hangzott. A Jandó nagyszerűen, én tűrhetően.

– Nos tehát ezek ilyen üde pillanatok, de hát az élet tartogatott az Ön számára bizony kegyetlen, nehéz feladatot is. Hogyan illeszkedett be a nyugati világba, a tudományos életbe, amikor megszerezte a diplomáját, hogyan ívelt a karrierje tovább?

– Kérem, én nyugatra jöttem, Karlsruhéba. Dél-Németországba, pont 18 éves koromban. 1926-ban. Jó pár évvel Hitler előtt. Az egyetemi körökben nagy volt a liberalizmus és nagyon nagy volt a tudomány tisztelete. Engem a kémiai játékok érdekeltek. Nem csináltam jól, eltörtem az üvegeket, megvágtam az ujjaimat, bepiszkoltam a laborkabátomat mindenféle savval, a méréseket rosszul csináltam, de érdekelt és megvoltam. Aztán matematikát tanultam. Ott nagyon-nagyon érdekes dolgokat hallottam. A nagy magyar matematikusról, Bolyai Jánosról nem Magyarországon hallottam, hanem Németországban. Az édesapja Bolyai Farkas, a nagy Gaussnak volt a barátja, és amikor hazajött később, a fia, a Bolyai János, egy nap megmutatta neki, hogy a geometriát másképpen is lehet csinálni, mint Euklidész.

– Gondolta Ön akkor, hogy Bolyairól egyetemet neveznek el Erdélyben?

– Ha gondoltam volna, elfelejtettem volna.

– De aztán ugye ez az egyetem mégiscsak létrejött, majd aztán meg is szűnt ilyen formában.

Teller Ede és lánya, Wendy

– Amit azonban Bolyai megkezdett, azt folytatták és abból lettek a furcsa ideák. Mint a gömbfelületi geometria és a görbült tereknek az ideája, aminek az alkalmazása a fizikára arra vezetett, hogy sokkal jobban megértsük a gravitációt, a tömegeknek a vonzását, mert erre jött rá Einstein, és ez volt a legnagyobb, a legkiválóbb ideája. Hogy míg azt hisszük, hogy mi esünk a Föld felé, ez csak azért van, mert itt ülünk. Ha engem beletennének egy kis ketrecbe és ellőnének az űrbe és a ketrec velem együtt az űrben kering, akkor a ketrecen belül én úgy érezném, mintha a gravitáció nem is létezne. És hogyha ott látnék egy fénysugarat, az egyenesen menne, de mondja Einstein, ha nem egy ketrecben ülök, hanem a Nap közelében megyek el, akkor igenis meggörbül a fénynek az útja. Minderről aztán én, kémikusként lassan kezdtem tanulni. Aztán idővel annyira mentem, hogy a tanáraim közölték az édesapámmal, miért nem engedi ezt a fiút azt csinálni, amit akar. Idővel megengedte, és fizikus lett belőlem. Szerencsém volt Lipcsében Heisenbergnél tanulni, aki csak pár évvel volt idősebb, mint én. Én akkor 20 éves voltam. A nagy érdemem az volt, hogy én voltam az egyetlen, aki meg tudta Heisenberget verni pingpongban. Heisenberget meghívták Japánba, a hajón aztán egy japánnal annyit pingpongozott, hogy amikor hazajött, már ő vert meg engem. A mintagimnázium nagy teljesítménye az én pingpongom volt. De nem volt olyan jó, mint a japán pingpong.

– Mikor került az Egyesült Államokba, Professzor úr?

– Hát az sokkal később volt. Én Heisenbergtől megkaptam a doktorátusomat, aztán elmentem a legismertebb német egyetemre, Göttingenbe.És amíg ott voltam, az alatt került Hitler kormányra. Itt aztán az egyik magyar barátom lépett közbe, Szilárd Leó. Ő előre látta, hogy mi lesz a zsidókkal Németországban, hogy segítség kell. Ő egy olyasmi volt, amit Amerikában busybody-nak neveznek. Mindenbe bele kellett szólnia. És eredményesen. Angol kémiai intézetnél próbálkozott, mondván most itt egy jó alkalom a jó tudományos embereket Németországból elvinni Angliába. Eljött két ember Göttingenbe. Két elsőrangú tudós. És beszervezte Németországból a zsidókat, engem is. Aztán ott és Niels Bohr alatt, Dániában egy évnél is többet töltöttem, míg egy orosz menekült meghívatott engem az Egyesült Államokba. Az az 1930-as évek legvégén történt, és eljöttem Amerikába, Washingtonba, a George Washington Egyetemre fizikát tanulni és az életet élvezni. Ez nagyszerű lett volna, ha folytatódott volna, de nem folytatódott.

– És miért nem folytatódott, Professzor úr?

– Mert egy nap megjelent a barátom, Szilárd Leó: itt felfedezték azt, hogy az urán hasad, itt lehetne energiát és lehetne atomfegyvereket csinálni. Rá kell beszélni Einsteint, hogy írjon az Egyesült Államok elnökének, hogy atomfegyvereket kell csinálni.  Miért volt rám szükség? Mert akkor véletlenül Einstein közelében, New York-ban nyári előadásokat tartottam. Einstein viszont New Yorktól nem messze, a Long Island északi csücskén nyaralt. És Szilárd a világon mindent tudott, kivéve autót vezetni. Na hát, szükség volt itt egy sofőrre, és én voltam ezen fontos eseménykor, Szilárd és Einsten találkozása, a sofőr. Így kerültem bele.

– Aztán ennek egészen komoly drámai folytatása is lett, ugye? Korszakalkotó folytatása.

– Hát világos volt, hogy ez fontos, és kezdtem gondolkozni róla. De amit csináltam, a tanítás olyan jó volt, hogy nem akartam változtatni. Politika iránt nem érdeklődtem, de amikor az egyetem szervezett nemzetközi konferenciákat, azokra elmentem. Az egyik ilyen konferencián aztán az Egyesült Államok elnöke, hogy hívták? Roosevelt beszélt, arról, hogy itt baj van, hogy itt háború lesz, és hogy a borzasztó dolgok, amik Németországban történnek, elterjednek, elteríti majd velük Hitler az egész világot, meghódítja a világot, és hogy ezen nem lehet segíteni. Kivéve, hogyha a tudósok hozzálátnak, hogy új fegyvereket találjanak fel. A hallgatóságban volt talán 1000 ember. Nem hiszem, hogy egyetlenegy is értette, miről beszél Roosevelt. Nem úgy, mint én. Mert én tudtam, amit a többi 999 nem tudott, hogy Roosevelt pár héttel azelőtt elolvasott egy levelet Einsteintől, amiben leírta, hogy olyan fegyvereket lehet csinálni, amik hatalmasabbak, mint akármi más. Hogy ezt körülbelül hogyan kell csinálni, azt tudtuk, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni, azt nem tudtuk. De Roosevelt megparancsolta nekünk, hogy tessék ezen dolgozni. Ő félig értette, amiről beszélt. A hallgatóság nem értette, én háromnegyed részt értettem. Szilárd és Einstein majdnem egészen. Ez volt az igazi kezdet.

– És akkor hogyan kezdődött végül is el? Leültek és megtárgyalták, megkapták a megbízást?

– Először is kigondoltuk azt, hogyan lehet ezt az energiát nem egyszerre egy robbanással előállítani, hanem úgy, hogy az atommagok egyenként robbanjanak, lassan követve egymást, egy békés energiaforrásként. Ez volt az első lépés. És ez iránt Szilárd nagyon érdeklődött, és két másik embernek az érdeklődését is felkeltette. Nem Einsteinét, ő már nem érdeklődött.

– Hanem?

– Hanem egy olaszét, aki már nagyon sokat tudott az atomoknak a középső, nehéz részéről, az atommagról. Úgy hívták, Enrico Fermi. Már diákként meglátogattam őt egyszer. Őt is megvertem pingpongban, de megbocsátott. Most Amerikában találkoztunk. Aztán voltak az amerikaiak, akikkel ritkán találkoztam, pl. a kaliforniai Yuli. Én Fermivel és Szilárddal dolgoztam együtt. Először New Yorkban. Azután amikor az elnök jobban érdeklődött, a központot áthelyezték Chicagóba, és oda aztán idővel én is elkerültem. De az előtt még valami fontos történt. Már a tanári pályafutásom alatt sokat foglalkoztam azzal, hogy a Nap hogyan csinálja az energiát. Hát nem úgy, hogy nagy magokat robbant, hanem úgy, hogy a legkisebb magokat, a hidrogénmagokat összeteszi. Ezt Fermi is tudta. És megkérdezte tőlem, ha lehet ezt így csinálni, lehet ezt másképp is, és én napokon belül megmondtam neki, hogy nem megy. A hidrogénbomba nem mehet. Mert ahhoz, hogy működjön, a részecskéknek nagy sebességgel kell mozogniuk, nagy energiával, de hogyha valamit felhevítünk, akkor elsősorban az energia nem a részecskébe megy, hanem sugárzásba, és az nem segít. Aztán amikor kezdett a munka komollyá válni, gondoltam, hogy ez nem megy, kivéve, amikor nagyon nagy tömegek vannak együtt, mint a Napban. Ezt meg kellene írni, meg kellene gondolni. És összehoztam egy csapatot, amely elkezdett a hidrogénbombán dolgozni, hogy bebizonyítsuk, hogy nem működik. Az elnök aziránt, hogy uránt lehet hasítani és sok energiát termelni, nagyon érdeklődött. Meg is indult a munka. De másutt a világon még jobban.

– Hol például?

– Például. Németországban. Heisenberg, aki nem szerette Hitlert, nem akart neki dolgozni, de úgy érezte, hogy kénytelen ezen dolgozni, mert ha mások csinálják, Németországnak is kell. Életében először nem jutott eredményhez. Én meg vagyok győződve, azért nem volt eredményes, mert nem akart az lenni. Ez nem volt tudatos, de ilyesmit az ember nem ér el, ha nem egész lelkével akarja. Németországból aztán a hírek elmentek Angliába, azok azonban túlságosan el voltak foglalva a háborúval, ami közben kitört. Amerikában azt ajánlották, hogy az angolok és az amerikaiak működjenek együtt. Ez aztán meg is kezdődött. Először Chicagóban, azután meghívtak egy fiatalabb amerikait, Oppenheimert hogy szervezze meg a bombáknak a tényleges felrobbantását. Oppenheimer a maga intézetét akarta, és jól ismerte a hegyeket. Új-Mexikóban alapított egy új ágat, ami a robbanásoknak volt szentelve, ez volt Los Alamos, ahova többek között engem is meghívtak. Oppenheimer tudta és másoknak is megmondta, hogy engem a kis magoknak az egyesítése – nem fission, szétmegy, hanem fusion, összeragad –, nagyon érdekel. Engem avval hívott meg, hogy csinálhatom mind a kettőt. Szerveztem egy csoportot, csináltam is évekig, nagy örömmel segítettünk az első fission-robbanásban. Készültünk nagyon, hogyha  az meglesz, akkor folytassuk a fusionnal. A német háborúnak vége lett. De közben megkezdődött a háború Japánban. Sok halott, még több sebesült. Kezdtünk nyerni, de lassan: még milliók halnak majd meg benne. Oppenheimer, aki nagy tudós és nagyon baloldali volt, addig, amíg németeket kellett legyőzni, nagyon érdeklődött. Amíg a japánokat, szintén. Amikor felkészültünk arra, hogy megpróbáljuk az első robbantást, mind elmentünk, sokan, hogy megnézzük.

– Ez hol volt, Professzor úr?

– Los Alamosban, Új-Mexikóban, New-Mexico közepén, a hegyekben. Attól jó messze, pár száz km-re délre, de még New-Mexicóban, Alamagordonál. A sivatag közepén megpróbáltunk egy robbanást előidézni. Én is meg voltam hívva. Egy nem nagyon nagy csoporttal elhelyeztek minket úgy 20 km-re a robbanás színhelyétől. Megmondták nekünk, hogy mikor lesz. És 1945 nyarán, július közepén meg kellett volna csinálni a kísérletet, de nem lehetett, mert a száraz időszakban, a sivatag közepén nagy volt az eső. El kellett halasztani. Ahelyett, hogy este csinálták volna, felhívtak bennünket napfelkelte előtt, vége az esőnek, jön a robbantás. Mindennel elkészültünk, jöttek percenként a hírek, hogy haladunk, itt építik a vastornyot, aminek a tetején lesz a robbanóanyag, idejönnek az emberek. Minden jól ment, kb. 1 percig a robbanás előtt.

– Milyen érzésekkel várták ezt az 1 percet vagy tízet, amíg a robbanás bekövetkezett? Mi minden zajlódott le a fejükben, gondolataikban?

– Azt én nem tudom.

– Például az Önében?

– De hogy mit csináltunk, azt tudom. Azt mondták nekünk, hogy tessék lefeküdni. Mert ez egy nagyon nagy robbanás lesz, és nem tudjuk, hogy mekkora lesz a lökése. Tessék lefeküdni háttal a robbanásnak. És a szemünket be kellett csukni, az arcunkra, bőrünkre valamilyen biztonsági olajat kenni. Mindenki engedelmeskedett, én nem egészen. Én is azt csináltam, amit kellett, de úgy feküdtem le, hogy a robbanás felé néztem. És kaptunk mindannyian fekete szemüvegeket. Aztán egy fél perccel a robbanás előtt az volt az érzésünk, hogy megint halasztottak. Aztán ott, ahol kellett, lent, a horizont végén láttunk egy enyhe fényt, és a fény lassan nőtt. Emlékszem az első benyomásomra. Csalódtam. Ez minden? Itt vannak ezek a nehéz szemüvegek, én egy gyenge fényt látok, talán több van, és a szemüveget jobboldalt felemeltem és ránéztem a közelemben levő bokorra. Reggel 6 óra volt, vagy öt harminc. Még alig volt napfény. A fény a robbanástól nőtt. Ami olyan lett egy percen belül, mint a déli nap teljes közepe. Erős benyomást keltett. Aztán ez a világos, forró felhő kezdett felmenni, és az ég déli részét eltakarta, aztán elhomályosodott. Aztán mentünk vissza az autóbuszokkal, nem beszéltünk sokat, tudtuk, hogy ezt nemsokára a háborúban is bevetik, és akkor nem lesz olyan egyszerű és olyan békés. Hazamentem. Feleségemmel egy szót nem beszéltünk. Ő persze tudta, hogy mi történhetett, de nem volt szabad beszélnem. Aludtam egy kicsit, de nem tudtam sokat aludni. Másnap bementem az irodámba, Los Alamosba és nemsokára egy fiatalasszony, Mary Argo fizikus megjelent nálam nagy izgalomban. Ezeket a fiatal embereket nem hívták meg a megfigyelésre. De ők hallottak róla. A saját kezdeményezésükre elmentek egy hegyre, vagy 40 km-re attól a helytől, ahol a robbanásnak kellett történnie. És tudták, hogy este kell történnie, és nem jött, és nem jött, gondolták, valami nem ment, és reggel felé kezdtek lejönni a hegyről. A Sandia-hegynek a közepén rájuk világított minden, és egy pár órával később Mary Argo rohant a szobámba: „Dr. Teller, Dr. Teller! Have you ever seen such a thing?”, „Tudja, hogy mit csináltunk? Mit csináltam?” „Have you ever seen such a thing?” Nevettem, ő is nevetett. „We have seen it now”, és ekkor tudtuk, hogy folytatni kell. Mi ezt tudtuk. De Oppenheimer, mihelyt a japánokat legyőztük, nem akarta folytatni, sőt pár napon belül a szobámba jött, és azt mondta, most álljunk le, mindenki menjen haza. Én igyekeztem érdeklődni, hogy lehet-e maradni. A válasz: lehetett. Azzal a feltétellel, hogy csak üljünk ott, végezzünk számításokat, tán egy-két kísérletet, lehetőleg keveset. A válaszom az volt, ezen célból nem maradok. Akkoriban aztán a legtöbben, akik mindezen dolgoztak, egy pár jó barátom, ezekbe beleérte Fermit, visszamentünk Chicagóba, ott tanítottunk egy pár évig. Én közben ellátogattam Los Alamosba. Számítgattunk, és tervezgettük a hidrogénbombát. Egy komplikált tervünk is volt, ami komplikált volt, de egyszerű volt a számítás, úgyhogy meg lehetett mondani: nagyon valószínű, hogy menni fog. Az egyik barátom aztán úgy nevezte el, hogy „alarm clock”, az ébresztőóra. Túl komplikált volt, hogy számítson, de talán felébreszti az emberiséget, hogy a nagynál még nagyobbat is lehet csinálni. Én aztán idővel elmentem látogatóba Németországba. És Németországból visszajövet egy párszor ellátogattam Los Alamosba. Lassanként számítgattunk, dolgozgattunk, de magas helyről, Washingtonból azok a hírek jöttek, hogy jobb, ha nem lesz nagy haladás! Elég az elég!  Hidrogénbombát ne csináljunk!

– Ebben Oppenheimer is partnere volt a washingtoni véleménynek?

– Ennek a washingtoni véleménynek Oppenheimer egyik vezetője volt.

– Mi volt az indoka?

– Erről nekem egy biztos válaszom van és egy őszinte válaszom van. A biztos válaszom az, hogy nem tudom. Az őszinte válaszom az, hogy sejtem.

– És mit sejt, Professzor úr?

– Németország meg volt verve, Japán meg volt verve. A világuralom nem volt még eldöntve. Volt egy új elnökünk, Truman. Mindenki, Washingtonban is, vissza akart vonulni. Truman látta, hogy az orosz kommunizmus terjeszkedik. Nem tudom, hányan emlékeznek ma a hallgatóim közül a Truman-doktrínára. Truman jó demokrataként, ellentétben azzal, amit a legtöbb barátja hitt, azt mondta: az orosz terjeszkedést meg kell állítani. Aztán amikor hallott a hírekről, a hidrogénbombáról, tett egy kijelentést róla, amennyire emlékszem 1950 legelején: tessék folytatni a munkát a legnagyobb erőfeszítéssel, beleértve az ún. szuper, a hidrogénbombát. Ez azután történt, hogy az oroszok egy pár héttel előbb megmutatták, hogy ők ugyanannyit tudnak, mint az amerikaiak. Ők is csináltak egy fission-robbanást, egy olyan robbanást, ami a nehézuránnak a szétszakadásából következett. A tárgyalások alatt a tudósoknak a legnagyobb, a legmagasabb rétege, beleértve Oppenheimert, de nem az ő kezdeményezésére, azt mondta, ne csináljuk tovább. De voltak Washingtonban, akik mást gondoltak, nagyon magas rangú kollégáim. Tudták, hogy ez nehéz és arra a véleményre jutottak, hogy nem lehet megcsinálni, nem fog menni.

– És mire alapozták ezt a véleményt?

– Hogy nehéz időszak volt, hogy nem lehetett megcsinálni, új ideák és erőfeszítések nélkül ez valószínűnek látszott. Több mint egy évvel később, 51 tavaszán aztán egy pár kísérletet végeztek, kísérleti robbantással New-Mexicóban. Az egyik, nem volt hidrogénbomba, de a hidrogénbomba felé vezetett. Abban én nagyon erősen benne voltam. És egy jó barátom, Johnny Wheeler is benne volt, aki egy vagy két évet töltött Los Alamosban. Az ő egyik kísérletét, ami a hidrogénbomba felé vezetett, eredményesen végezték el, ezt én tudtam. Aztán összehívtak egy konferenciát Princetonba, és én oda elmentem és azon a konferencián új ideák segítségével meggyőztem az ott levőket, beleértve Oppenheimert, hogy meg lehet csinálni. Oppenheimer akkor átpártolt, és támogatott. 1951 nyara döntő volt, mert akkor ismertük fel, hogyan lehet aránylag könnyen megcsinálni, és ebbe aztán nagy erőfeszítéssel bele is mentünk. Pár hónap múlva ez kezdett jónak látszani, de közben adódott egy probléma. Ki vezesse a munkát, ami arra szolgált volna, hogy a hidrogénbombát tényleg megcsináljuk? Mert amit eddig elértünk, az csak egy közelítés volt, távolról sem volt elég. Én láttam azt, hogy a tudósok nagy része nem nézi jó szemmel, hogy egy laboratóriumnak a vezetősége Los Alamosban el tudta érni, hogy a fejlődést lefékezze. Előálltam azzal, hogy egy második laboratórium kell. Ezt meg kell magyaráznom. Egy tudósok közötti nyílt vitával hibákat lehetett volna elkerülni, egy nyílt diszkusszió eredményesebb, mint egy korlátolt eszmeváltás, még akkor is, ha az kiválóságokkal történik. Ezt a vezető réteg ellenezte. De volt egy ember, Ernest Lawrence, aki nagyon a tudomány mellett és nagyon a katonaság mellett volt, ám a vezető tudósok között nem volt nagyon népszerű. Ő pártolta az új laboratórium ideáját, és amikor egy hely, Livermore, eladó lett, ő nagyon segített, hogy vegyük meg azt, és kezdjük meg ott új dolgoknak a kutatását velem együtt, de nem az én vezetésem alatt. Ez röviddel 1951 után meg is kezdődött. Lassanként, mert az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy mit lehet, és mit kell csinálni.

– Professzor úrnak milyen volt a kapcsolata ebben az időszakban Oppenheimerrel, javult vagy tovább romlott?

– Nem javult, nem is romlott nagyon. Én igyekeztem rábeszélni, hogy jöjjön és segítsen. Ő eleinte egyáltalában nem akart, amikor aztán Princetonban meggyőztem a többieket és őt is, akkor mellém állt. Akkor azonnal ajánlotta, hogy csak dolgozzunk ezen, és használjuk fel a közben kitört kelet-ázsiai háborúban, Koreában. Engem fel is hívott evvel kapcsolatban. Ez nekem nem tetszett. Én a tudás mellett voltam. De a tudás alkalmazásával szerettem volna sokkal óvatosabban eljárni. Még ki sem próbáltuk végeredményben, és már tervezzük a használatát: ebben egyáltalában nem voltam benne. Nem jöttünk össze, nem mondhatom, hogy javult a kapcsolatunk, de nem is romlott. Azonban ezeknek az ellentéteknek a híre elterjedt. Itt most két dolog történt. Az egyik az volt, hogy Livermore és Los Alamos, de elsősorban már Los Alamos keményen dolgozott a hidrogénbombán. Livermore-ban új emberekkel hibákat követtünk el, de ezeket idővel kijavítottuk. Bevezettük az ún. Pre-mortem Committee-t. Az első kísérleteink nem sikerültek. Utána voltak gyűlések, amiket úgy neveztünk: a „halál utáni Committee” „Post-mortem Committee.” Miért nem ment? Most az ajánlat az volt, a jövőben, ha megpróbálok valamit, legyen egy gyűlés, olyanokkal is, akik nem vettek részt a munkában, hogy elkerülhessük a hibákat. Ez egy nagyszerű változás volt. Utána több hiba nem volt. Volt, de megtaláltuk. Amikor sorra került a tényleges kísérlet, mindig ment.

– Az atomfizikáról egy pillanatra térjünk át az akkori aktuális politikára. Vajon a szovjet-orosz hírszerzés mennyire érdeklődött az Önök munkája iránt, és tudtak-e valamit erről?

– A válasz: nem tudom. Biztosan érdeklődött, tudjuk, hogy érdeklődött, de akkor reális információnk erről nem volt, a munka ment, jól ment, és én nagyon erősen benne voltam. Egy végső kísérletet, John Wheeler ajánlására, Los Alamos felajánlott. Engem meghívtak, hogy lássam. Én nagyon benne voltam a munkában Livermore-ban, úgy éreztem, nem mehetek el. Volt megint egy torony, azon a bomba – ez most nem New-Mexicóban, hanem a Csendes-óceán nyugatabbi részén volt. Egy barátom azt ajánlotta, ha nem lehetek ott, menjek el a megfelelő időben egy földrengésmérőhöz, szeizmográfhoz Berkley-ben, és nézzem, hogy mi történik. Ha a kísérlet sikerül, bár nem láthatunk belőle semmit, csinál egy pici földrengést, ami elterjed Kaliforniában is, és a barátom megmondta, hogy mit kellene látni egy földrengésmérőn. Szóval a meghatározott pillanatban én ott ültem, és bámultam egy tükröt, és vártam, hogy mozogjon, ha földrengés lesz. Hát mozgott folyamatosan. De világos volt, hogy nem a tükör, csak az én szemem mozgott. Ezt úgy oldottam meg, hogy közbeiktattam egy ceruzát, és azzal meg tudtam állítani a saját szemem rezgését és most nyugodt volt a pont, aminek nyugodtnak kellett volna lenni. Nyugodtnak látszott, az is volt. Vártam, amíg a lövés megtörténik, és nem történt semmi. Hát persze, innentől több ezer mérföldre történt a robbantás. Vártam jó negyed órát és akkor, amikor a földrengés hullámainak meg kellett érkezniük, a tükör rezgett. Lerohantam a földrengésközpontba, lássam, hogy pontosan mekkorát mozgott a tükör, és az akkora volt, amekkorának kellett volna lennie. Hát most aztán el kell hencegni Los Alamosban. De mindez titok, nem lehet róla írni. Hát én kitaláltam egy metódust. Jóban voltam a kísérlet vezetőjének a feleségével. A férjével is, mind a ketten jó fizikusok voltak. Én neki küldtem egy sürgönyt. A sürgöny szövege az volt: „It’s a Boy”. Kiderült, hogy ez nagy újság volt Los Alamosban. A barátom felesége azonnal megértette. Ha én azt mondtam: „It’s a Boy”, akkor a kísérlet sikerült. Így tudták meg ők is. Ez volt a jó hír. Volt egy rossz hír is. Egy fontos szenátor, Brian McMahon,aki benne volt a bizottságban, amely ezeket a kutatásokat ellenőrizte, meghalt, és az irodájának a vezetője visszavonult. Ő mindenről tudott és őt nekem McMahon úgy mutatta be, hogy ez az ember nagyon gyanakszik Oppenheimerre, Oppenheimer ellensége. Ő írt egy levelet Washingtonnak, és megrágalmazta Oppenheimert azzal, hogy ő mindezt ellenezte, és azért nem lehetett megcsinálni, mert kommunista. Erre volt mindenféle evidencia. Oppenheimernek az öccse egy vezető kommunista volt, Oppenheimer barátnője kommunista volt, és annak a barátnőjének az állapota nagyon rossz lett és mindenről Oppenheimernek panaszkodott. Oppenheimer megnősült és elvett egy másik kommunistát, akinek az első férje a kommunisták melletti harcban Spanyolországban meghalt. Ő maga régebben a kommunista pártnak több ezer dollárt adott, de azt mondta, és nekem nincs okom ebben kételkedni, hogy ő a kommunista pártot otthagyta mielőtt belépett volna Livermore-ba, mint igazgató. A levélnek, amiről beszéltem, ami megrágalmazta Oppenheimert, az volt a célja, hogy az elnök óvatos legyen, mikor Oppenheimerre hallgat, esetleg ne kérje ki a véleményét, de az elnök, Eisenhower akkor többet csinált. Utasította az embereket, hogy vonják meg Oppenheimernek a jogát a titkos információkhoz. Aztán egy barátom, aki akkoriban vezető szerepet játszott az atomenergia-kutatásban, megkérte Oppenheimert, vonuljon vissza. Oppenheimer ezt nem tette meg. Vizsgálják csak meg őt! Így jött létre az Oppenheimer-vizsgálat, amit én nagyon hibásnak tartottam, hiba is volt véleményem szerint, mert megosztotta a tudósokat, akik ezen vagy azon oldalon pozícionálódtak. Engem megkértek, hogy Oppenheimer esetében tanúskodjam. Nem tudtam, hogy ezt hogy tudom elkerülni. Mindannak dacára, amit hallottam, elhatároztam, nem tanúskodom ellene. Mellette akartam tanúskodni, de amikor megérkeztem Washingtonba, elkapott egy ügyvéd az Oppenheimer elleni oldalról, megkérdezte tőlem, hogyan fogok tanúskodni. Azt mondtam, Oppenheimer mellett. Erre elmondott egy történetet, hogy Oppenheimer egy barátját kiadta mint orosz kémet. Az eset vizsgálatakor nem tudtak erre evidenciát találni, úgy döntöttek, hogy az illető nem kém. Visszamentek Oppenheimerhez: ha ez az ember nem kém, mért mondta maga, hogy ez kém? Erre Oppenheimer nagyon rövid feleletet adott: „because I was a fool” – mert meg voltam őrülve. Mindezen tanúskodások akkor titkosak voltak, ezt én nem tudtam. Ma ez már nyilvános, akárki megnézheti. Ez nagyon hatott rám. Amikor megkérdeztek engem, mit gondolok Oppenheimerről, azt mondtam, hogy én hiszek abban, hogy lojális, és hinni fogok benne addig, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítják. Erre megkérdezték tőlem, kapjon-e engedélyt, hogy titkos dolgokat láthasson, amire én azt mondtam, hogy én jobban szeretném, ha a véleményét ilyen dolgokban nem kérdezik meg, mert láttam olyasmit, amit nem értek, és szeretném, hogy a döntések olyannál legyenek, akit jobban értek és jobban meg tudok becsülni. Én ennyit mondtam Oppenheimer ellen. És ez fel van jegyezve, ma bárki által elérhető. Oppenheimert megfosztották a jogától, hogy titkos információkhoz hozzáférjen. Miután az emberek megtudták, hogy én ellene voltam, és védeni akarták Oppenheimert, engem támadtak meg. Nagyon-nagyon sokan a tudós barátaim közül.

– És mivel támadták, Professzor úr?

– Hogy Oppenheimert megrágalmaztam. Ez egyszerűen nem igaz, és az ellenkezője ki van nyomtatva és elérhető. De a további tudományos működésemet és a tudományos együttműködésemet más tudósokkal erősen meggátolta. Szerencsére Livermore megindult és ott sok pozitív dolgot tudtunk csinálni, és habár csak egy ideig voltam a vezetője, örömmel vettem részt a munkában. Egy további dolgot akarok mondani. Sok fizikussal már alig tudtam beszélni. A magyar fizikusokkal tudtam. Szilárd, Wigner, Jancsi, Neumann Jancsi. Neumann Jancsi teljesen az én oldalamon volt. Szilárd az ellenkező oldalon, de mivel ő sokszor abban a helyzetben volt, hogy többen nem értettek vele egyet, megértette, hogy én is lehetek ilyen helyzetben. Wigner nagyon csendesen egyetértett velem. Amit azután csináltam az kis munka, itt az eredmény, de az életemnek a legfontosabb részét elmondtam.

– Ön az elmúlt évben megjelentette könyvét, amelyben emlékeit írja le, és ennek rövidesen Magyarországon is megjelenik a kiadása.

– Kérem, ennek egy előtörténete van, amit el kell mondanom. Reagan eredetileg színész volt, aztán elkezdett politika iránt érdeklődni, és megválasztották, kinevezték Kalifornia kormányzójának. Kalifornia kormányzójaként támogathatta volna azt a tudományos központot, ahol ezeket a fegyvereket csinálják. Én azonnal elmentem a Reaganhez, akit nem ismertem, megkértem őt jöjjön el Livermore-ba, és hallgassa meg, hogy állnak az atomfegyverek. Ezt Reagan megtette. A fontos dolgokat elmeséltük neki. Elmeséltük azt is, hogy sok tudós el akarja tiltani a további kísérleteket. Én amellett voltam, hogy a kísérleteket folytatni kell, mert mindig van újdonság. És idővel elmaradunk, ha nem kísérletezünk. Az egész helyzetet elmondtuk Reagannek. Nagyon figyelt, de nem csak figyelt. Volt egy tucat velős kérdése, amiből két dolog világos lett. Egy, hogy nem tudott semmit, kettő, hogy annyit értett, amennyit emberileg, kívülállóként el lehet képzelni. A kérdései komolyak voltak. Sok évig ezek után nem történt semmi. Idővel megválasztották elnöknek. Pár évvel később kaptam egy levelet. Ebédre hívott a Fehér Házba. Ott mondta el Reagan az elhatározását, nagyon meggondoltan. Szükséges, hogy védekezzünk. Ezt mi Livermore-ban, én különösen ajánlottam, és amikor ő odalátogatott, már akkor is emlegettük. Akkor tudtam csak meg, hogy Reagan igazán erősen hallgatott miránk, és azt akarta, hogy a védekezési képesség/kutatás megmaradjon. Ő, aztán Bush és annak a fia, ifjabb Bush mindezt követték. Közben volt sajnos egy olyan csoport Washingtonban, akik azt hitték, hogy a nagy robbantásokat egyszerűen meg lehet tiltani. Én azt hiszem, és velem együtt sokan azt hiszik, hogy a robbantásokat meg lehet szüntetni, ha mi vagyunk a legerősebbek, és mi nem használjuk, és hogyha van metódusunk a robbantás előtt védekezni. És ha a robbantás valaki másnak a részéről veszélyeztet, tudják, hogy ezt mi is tudjuk, és mi még jobban tudjuk.

– Ez volt az űrfegyverkezés, a csillagháborús terv?

– Ez volt az, amit úgy neveznek, hogy csillagháború, nem azzal a szándékkal, hogy mindenki szeresse.

– Ebben Önnek nagy szerepe volt.

– Ezt mi már Reagannek ajánlottuk és Reagan ebben nagyon kooperált. És most a barátjának a fia, ifjabb Bush ugyancsak igyekszik.

– Nos, akkor hogy is volt az a bizonyos ebéd, amelyre a meghívót kapta Professzor úr, meg a fogadás?

– A fogadás nagyon egyszerű volt. Az ebéddel kapcsolatban az elnök felállt, és ezt elmondta angolul és németül: megvan ez a veszély, erre a veszélyre mi ma úgy válaszolunk, hogy nekünk erősebb fegyverünk lesz. Hogyha baj van, akkor ne csak nekünk legyen bajunk, hanem az legyen, amit úgy hívnak, hogy Mutual Complete Distruction.

– Vagyis, ezt magyarul is tessék mondani…

– Mind a kettőnek a teljes megsemmisítése. Ez, mondá Reagan, embertelen. Szükséges és remélem, hogy lehetséges, hogy védekezni is lehessen, és elmondta azt a pár dolgot, amit akkoriban legjobbnak talált a védekezés terén. Ezt közben mi ma kicsit másképpen látjuk. De a lényege már akkor ott volt, és a legtöbb esetben igaza volt. Egy dolgot szeretnék mondani: a fejlődésnek nincs vége. De úgy látszik, hogy amit fejlesztünk, a legjobban akkor működik, hogyha mindent műholdakon figyelünk, és hogyha egy támadást olyan gyorsan állítunk meg, ahogyan csak lehet.

– Tehát most mégiscsak beszéljünk arról, hogy volt ez a bizonyos gorbacsovi találkozó?

– Ez egy másik eset volt. Ez után Gorbacsov látogatott a Fehér Házban, és engem ehhez a látogatáshoz az elnök ugyancsak meghívott. Éppen valaki mással beszélgettem, és későn jutottam sorra. Amikor sorra kerültem, automatikusan kinyújtattam a kezemet, Gorbacsov nem fogadta el. Az elnök erre odaszólt a Gorbacsovhoz, másodszor is bemutatván engem: „This is Dr. Teller, the famous Dr. Teller.” „Ez Dr. Teller, a híres Teller.” Amire Gorbacsov változatlanul úgy maradt, és azt mondta, „There are many Tellers”, sok Teller van. Ez engem meglepett, egy kicsit még büszke is vagyok rá. Gorbacsov tudta, hogy az amerikai védekezés nagyon komoly, és nem sokkal később egy találkozáson Reykjavíkban azt ajánlotta Reagannek, hogy le lehet csökkenteni az atomfegyverek számát, ha mind a két fél megígéri, hogy nem védekezik. Amelyre az elnök nagyon gyönyörűen felelt. Azt mondta: „Az én felelősségem Amerikát megvédeni, ezt a felelősséget semmi módon nem tudom elkerülni”. Itt végződött a beszélgetés, és ami következett, abból világossá vált, hogy Gorbacsov elvesztette a reményt, hogy a világot meg tudja hódítani. Közben Oroszországban is nagy volt a méltatlankodás a kommunizmus extrém cselekedetei miatt, több része az orosz birodalomnak el akart szakadni, a kormány akkor már nem hitt a győzelemben, és aránylag békésen, visszavonult. Kérem, az én szempontomból ennek volt egy következménye, aminek jobban örültem, mint kimondhatom. Magyarország szabad lett, és szabad lett anélkül, hogy egy csöpp vérbe került volna. Erre büszke vagyok. A fegyverkezés ellenségei azt hitték, ha van fegyver, használni is kell. Az én véleményem alaposan más. Kell fegyver az erős kezében, hogy ezeknek a használatát mindenütt meg lehessen akadályozni. Ezt a politikát Amerika némely kétséggel, de általában eredménnyel követte. A hidrogénbomba nagyszerű, nemcsak azért, mert erős, hanem azért is, mert komolyan sohasem használták. Ha folytatjuk a helyes utat, erősnek lenni, és azt csak a béke érdekében használni, akkor ezt a nagy eredményt állandóvá lehetne tenni.

– A távol lévő családját hogyan érintette az a tevékenység, amelyet Ön fejtett ki, és amely nem találkozott éppenséggel nagy szimpátiával a kommunista oldalon?

– Az édesapám az 1950-es években szívbajban meghalt. Az édesanyámat és a nővéremet kitelepítették Budapestről egy kis helyre, úgy hívták, hogy Tállya, ahol aztán az egyetlen, aki kenyeret tudott keresni, a nem egészen egészséges nővérem volt azzal, hogy angolt tanított. Velem megszakították, meg kellett, hogy szakítsák az érintkezést. Egyszer, még a tállyai kivándorlás előtt, a nővéremet több napra elvitték, nagyon rosszul bántak vele, és kikérdeztek rólam. Emmi azt mondta, nem tud semmit. Ez majdnem igaz volt. Mint gyerekek, volt egy ápolónőnk, úgy hívták, hogy Hesz Magda, akivel nagyon jóban voltunk. Ő kivándorolt Amerikába és ott férjhez ment. Én nem írtam haza, mert tudtam, hogy az otthon nem fog használni. Nem írtam a családomnak, de írtam Hesz Magdának, Hesz Magda pedig, aki akkor már Amerikában volt, írt nekik. Ilyen módon Emmi nővérem tudott rólam. Sokat tényleg nem tudott, aztán pár nap múlva elbocsátották, és pár héttel később kitelepítették Tállyára.

– Hogyan sikerült ismét találkozni?

– Én ezt nem tudom. Egy hivatalos és egy nem hivatalos út volt. Megmondtam a megfelelő hatóságoknak Amerikában, Foreign Office, Külföldi Minisztérium, hogy próbáljanak engedélyt kapni, tán ezért sikerült, hogy anyukámat és Emmit, akiket közben visszaengedtek Pestre, kiengedjék Amerikába. De lehet, nem ez volt az ok. A jó barátom, Szilárd Leó, aki jóban volt az oroszokkal, jóban volt a kommunistákkal, megmondta nekik, hogy az én kommunistaellenes érzelmeim részben azon alapszanak, hogy ők hogyan bánnak a családommal. Ők rájöttek arra, hogy a családomtól nem tudnak meg semmit. Kiengedték őket. De ebben nem vagyok biztos. Két kérés volt. Az egyik a hivatalos kérés az amerikai nemzetközi képviselettől, a másik a barátomtól, Szilárdtól. Én azt hiszem, hogy azért engedték ki őket, mert azt hitték, Szilárdtól többet tudnak kapni ilyen módon. De ezt én nem tudom. Sajnos az édesanyám a 90-es éveiben meghalt és 2 évvel ezelőtt az idősebb nővérem is meghalt. A feleségem is. Megmaradtak a gyermekeim, akik nagyszerű gyermekek.

– Ők hol élnek, Professzor úr?

– Pali fiam Kaliforniában tanít, sajnos nem fizikát, hanem filozófiát, amiből még kevesebbet értünk, mint fizikából, de nagy örömmel beszélgetek vele. A lányom Chicagóban van, és ott alkalmazza a Neumann Jancsi kezdeményezését, hogy hogyan lehet számításokat és információt mindenkinek a rendelkezésére bocsátani. Egy telefontársaságnak dolgozik, és jól él. A fiam és a lányom útján három további generáció fiú és egy lány van. Hogy mondják azt magyarul?

– Unoka.

– Három fiú unokám és egy lány unokám van. Most már három hónapja egyik unokámnak még egy kislánya is született.

– Akkor megvan a dédunoka.

– Van még, van már négy unoka és egy dédunoka, aki még nem beszél.

– Hát ez nagy boldogságot adhat, mikor el-ellátogatnak Önhöz, ide.

– Főleg a két gyerekem. Azok mindennap felhívnak, nélkülük nem lennék meg.

– Egyébként hogyan tölti a hétköznapjait, én hallottam arról, hogy még hetente két alkalommal is, ugye túl a 90. évén, még dolgozni jár.

– Livermore-t, amit én kezdeményeztem, oda elmegyek általában minden kedden és minden csütörtökön. Közben kaptam egy kis mulatságos munkát a Hoover Intézetben, amit Hoover elnök alapított, politikai kérdések megbeszélésére. Ott egy jó pár hónapja egészségem romlása miatt nem tudtam megjelenni. De még mindig találkozom az ottani emberekkel, és idővel oda is vissza akarok térni.

– Térjünk át egy másik kontinensre, amelyet legalább annyira szeret és félt, mint az Egyesült Államokat, és ez pedig Magyarország.

– Kérem, hogy ha ezt testi sérelmek nélkül fénysebességgel meg lehetne csinálni, megteszem. Hogy repülni tudok-e még annyit, azt eléggé kétlem, de nagyszerű volna, ha lehetne, és talán meglesz.

– Ön boldogan hazarepülne?

– Ha megérem, igen.

– És ha meghívják, ugye, mert egy hívó szóra bizonyára vár?

– Kérem, én hiún képzelem, hogy meghívnak.

– Nagyon szép lánc lóg Professzor úr nyakában, szeretném, ha elmondaná a történetét.

– Az idő folyamán itt-ott kaptam egy kis kitüntetést. Ezek közül, amelyet a legjobban szeretek, az a Corvin-lánc. Rajta van egy madár, az a madár, amivel  Szilágyi Erzsébet levelét megírta, ami elvitte a Szilágyi Erzsébet levelét a fiához, aki akkor fogságban volt, és akiből Mátyás király lett, Hunyadi Mátyás. Annak az emlékére csinálták ezt a kitüntetést. Azon okból kaptam, amire rendkívül büszke vagyok, hogy Magyarországot segítettem felszabadítani. Amikor büszkébb vagyok, mint kellene, még azt is hiszem, hogy talán megérdemeltem.

– Milyen volt az a pillanat, amikor megkapta ezt a kitüntetést?

– Meglepetés.

– És miért volt meglepetés?

– Én nem tudtam, hogy Mátyás királynak van egy igazi lánca. És egy igazi madara, és itt vannak. Van egy régi magyar mondás, amit még diákkoromban hallottam: Meghalt Mátyás király, oda az igazság. Most tudom, hogy ennek a mondásnak csak a fele igaz. Az igazság Mátyás király emlékével kapcsolatban talán még sincs oda.

– Arra céloz, Professzor úr, hogy történt egy súlyos politikai változás Magyarországon, hogy a választások olyan eredménnyel zárultak, ahogyan?

– Kérem, én nem merek komoly állást foglalni egy olyan helyzetről, ami engem nagyon érdekel, de amiről nem tudok mindent. Hogy mi a helyes, nem tudom, de hogy izgulok, azt tudom. Kockázatos megváltoztatni még egy félig eredményes kormányt is, éspedig a fiatal kormány, ami megbukott, legalább félig eredményes volt. Én az új kormánynak legalább annyi eredményt kívánok, de hogy meglesz-e és ez hogyan lesz meg, nem tudom. Azt hiszem, hogy talán a magyarok józanok tudnak maradni. Én minden erős magyarnak minden jót kívánok, mind a két oldalon, és mindenkinek ezen felül türelmet is kívánok. Az édesapámnak a legerősebb hite az volt, hogy a demokrácia jó, de demokrácia nem lehet egy latin mondás nélkül: „Audiatur et altera pars.” A másik oldalnak is legyen szava. Ha a magyaroknak az 50%-a valamit akar, nem lehet róla megfeledkezni. Reméljük, hogy egy őszinte hitmegosztásból, valami jó tud kinőni.

– Még annyit, hogy mi az üzenete Önnek a mai tudósgeneráció számára, a mai magyar tudósgeneráció számára. Ez az egyik. És a másik pedig, mi az üzenete a fiatal tudósjelöltek számára?

– A kis magyarság a nagy Nyugat-Európának nem sokkal több, mint 1%-a. Tudományban sokkal többet értek el, mint az eredmények 1%-át. Miért? Hát én büszkén és remélem helyesen, azt mondom, azért, mert mi magyarok magyarok vagyunk. És azért, mert az új generáció azzal indulhat el, hogy ők is jók lesznek. A magyar tudomány sokat tett a világ stabilizálásáért. Jó barátaim rendkívül sokat értek el. Nem csak fegyverekben, számítógépekben, nemzetközi együttműködésben, a magenergia alkalmazásában. Én nem csak kívánom és remélem, de elég biztos vagyok benne, hogy a magyar tudomány, ami a tudományok élén állt évszázadokon át, továbbra is a tudomány élén fog állni.

– A legutóbbi interjút követően a televízióban az egyik szerkesztő megkért arra, hogy magyarázzam meg, hogy miért van az ön fotelje mögött a háttérben a piros-fehér-zöld zászló.

– Csak egy okból. Szeretném, ha még több lenne, szeretném, ha nem a piros-fehér-zöldnek kellene hozzám jönnie, hanem én mehetnék a piros-fehér-zöldekhez. Sajnos a mozgékonyságom majdnem eltűnt. Most még egy ideig élek, és örülök minden alkalomnak, ha hazámmal, a tényleges hazámmal, Magyarországgal együtt tudok érezni és valahogyan együtt tudok működni.

– És ezt a gondolatot fejezi ki ez a szép magyar zászló is itt a háttérben.

– Talán.

– Talán?

– A zászló megvan, és a gondolat megvan, és a gondolat legalább annyira megvan, mint a zászló.

[]


A muszáj Herkules

Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hígfejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?


 

A videón Teller Ede arcát látjuk premier plánban, miközben dr. Pellionisz András, Silicon Valley-ben élő kutató, dr. Teller Ede professzor közvetlen barátja Ady Endre A muszáj Herkules című versét olvassa fel.  A vers hallgatása közben elérzékenyül, könnyezik. Talán saját életét éli át az elmúlásig.

Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.


Teller ezt a levelet 2002 augusztusában írta az idősebb Bush elnöknek. Mint tudjuk, széleskörű "vérontás" szerencsére nem volt, bár a tévés híradásokból vér is fröcskölt a képernyőre.

Teller nagyon szurkolt egy Fidesz-KDNP győzelem érdekében, és a vesztéskor éppen ezért folyamodott Bush elnökhöz, Mádl Köztársasági Elnök (mint tudjuk, végül is nem eszközölt) fogadása érdekében. Azokban az időkben tisztán emlékszem, hogy a Teller-ház konyhájában a hűtőgépen egy cédulán igen nagy számokkal Orbán Viktor mobil-száma ott szerepelt, és Teller nagyon örült volna egy stanfordi személyes találkozónak. Nem tudom, hogy Teller felhívta-e a mobilszámot, melyet akkor lefényképeztem (de soha sem éltem vissza vele). (Pellinoisz András)

Teller levele Bush elnöknek magyarra fordítva:

HOOVER INSTITUTION

ON WAR, REVOLUTION AND PEACE

2002. július 23.

 

A Tiszteletreméltó George W. Bush

Elnök Úr részére

Fehér Ház

1600 Pennsylvania Avenue

Washington, D. C. 20500

Tisztelt Bush Elnök Úr!

Ezt a levelet olyan emberként írom Önnek, aki mélyen aggódik a vérontás miatt, ami most hazámban, Magyarországon folyik.

Bárcsak javasolni tudnék Önnek támogatásra egy olyan középutat, amely segíthet legalább ideiglenes békét teremteni és megerősíteni azokat, akik konstruktív megegyezést hozhatnak.

Egy konkrét lehetőségként, szeretném javasolni, hogy ahelyett, vagy amellett, hogy valamelyik párt szószólóját fogadja, hívja meg Magyarország köztársasági elnökét, Mádl Ferencet, akinek megbízatása 2005-ig szól. Az ő hivatala megköveteli, hogy a pártok felett álljon, és úgy vélem, hogy az Ön kiváltságos helyzetében nem követ el hibát, ha meghallgatja, és figyelembe veszi a véleményét és tanácsát.

Magyarország évtizedeken keresztül a Szovjetunió kegyetlen uralma alatt állt.  Nemcsak a magyarok, de minden ember abban reménykedik, hogy életre lehet hívni egy jobb fajta kormányt. Ma, a nagy remény az, hogy azok a demokratikus eszmék fogják meghatározni a jövőt, amelyek az Egyesült Államokat is vezérlik.

Remélem, megbocsátja nekem, hogy kéretlenül ezzel a javaslattal éltem.

Üdvözlettel,

Edward Teller


Teller Ede saját kézírásával (94 évesen) Pellionisz Andrásnak írta az alábbi sorokat.

KLÓNOZÁS: Megvitatásra szánt javaslat

Az Egyesült Államokban a klónozásról folytatott vita a realitásérzék hiányát mutatja. Valószínű, hogy az elkövetkező tíz vagy húsz évben korlátozott mértékben megvalósulhat az emberi klónozás, függetlenül attól, hogy az amerikai kongresszus megtiltja vagy sem.

Washingtonnak nincs nagyobb ráhatása vagy világméretű vétója erre a folyamatra, mint például, ha a fű növekedését akarná megtiltani. Akár a klónozás mellett vagy ellene vagyunk, a realitás talaján kell megközelíteni ezt a kérdést, és tudomásul kell vennünk, hogy valaki valahol már a közeli jövőben tökéletesíteni fogja ezt az eljárást. Ezért tehát a vitát kellene megfelelő mederbe terelni, nem pedig az eljárást megtiltani.

Nem állítom, hogy minden felmerülő súlyos kérdésre kielégítő választ tudok adni, de azt igen, hogy a válaszok nem lehetnek olyan egyszerűek, mint az egyszerű tiltás, egy „NEM”.

A klónozás három fokozata

A klónozás kialakításának három természetes fokozata van, amelyek mindegyike érdekes és fontos: az állatok klónozása, a klónozás gyógyászati alkalmazása és az emberi klónozás. Az első nagyon jövedelmező lehet, a második kitolhatja az emberi élet felső határát 100 éven túlra, a harmadik pedig, ha nem korlátozzák (például az alábbiakban leírt módon) forradalmasíthatja az emberi társadalmat.

Az állatvilágban a biológiai változás sebességét a természetes szelekció korlátozza. Míg a természetes mutációk nagy és gyors változáshoz vezethetnek, ezt a gyors változást radikálisan lelassítja a kétnemű szaporodási folyamat, ami kizárja a nagymérvű hirtelen változásokat. Minden fejlődésnek ki kell állnia a közvetlen szexuális vonzalom azonnali próbáját, lényegében nem a középtávú túlélés vagy a hosszú távú javulás a tét, még akkor sem, ha egy békáról beszélünk, nem pedig emberről.

Ha vallási értelemben akarjuk ezt a kérdést megközelíteni, azt mondhatjuk, hogy Isten a szexuális folyamatokba beleteremtette a partnerek kritikai értékelését, és feláldozta a gyors fejlődést annak érdekében, hogy elkerülje a visszafordíthatatlan hibákat. Valahogyan ez hasonlatos az orvosi terület hippokratészi esküjével: a legfontosabb, hogy ne ártsunk. Ezzel elkerülhető, hogy számos állat (vagy ember) elpusztuljon, miközben a természetes folyamatok a faj előnyeire olyan tulajdonságokat fejlesztenek ki, mint például az erősebb szövetek olyan szervekhez, mint a szív vagy a máj.

Ami az ember klónozását illeti, ki merészelné azt elképzelni, hogy 100 további mesterségesen előállított Einstein sokkal jobb eredményeket érne el, mint amit az egyetlen eredeti elért?

Ezt követően fel kell tennünk a kérdést: nem bölcsebb ez a természetes tehetetlenség, mint a legokosabb tudományos indítvány? Talán. Úgy gondolom, hogy össze kell szednünk a bátorságunkat, és fel kell tennünk a helyes kérdéseket, még akkor is, ha ebben a pillanatban nem tudjuk megadni rá a helyes válaszokat.

Klónozás az állattenyésztésben

Semmi kétség, hogy az állatok háziasításának alapvető hatása volt. Míg módszereiben nem lépte túl a természetes lehetőségek kihasználását – vagyis a megfelelő állatok kiválasztását, beleértve a reprodukció megkönnyítését is – nem tagadható, hogy a háziasítás jelentős haszonnal járt. Ezek a módszerek minimális kockázat mellett lassú előrehaladást eredményeztek. Ennek ellenére a létrejött változások gyorsak voltak a természetes vagy Isten által adott változásokhoz képest, amelyeknek több millió évre volt szükségük. A fejlődést úgy érték el, hogy a természet és a véletlen adta változások közül válogattak, ahelyett, hogy ezeket a változásokat megteremtették volna.

A kedvező eredményt úgy érték el, hogy a természetesen jelentkező véletlen előnyöket sikerült korlátozott mértékben fenntartani. Ha egy tehén sok tejet adott, az utódai – amelyekhez a bika egy másik öröklési készlettel járult hozzá – kisebb eséllyel adtak sok tejet. A klónozás elkövetkező eljárásai inkább tovább fogják engedni a rendkívül termelékeny tehén bizonyos előnyös tulajdonságait, szemben a kevesebb előnyt jelentő szokásos modellel, amely a genetikai keveredésen alapul. Amikor az új, „jó” tehenek fajtája már stabilan létezik, második lépésben, genetikai keveredés engedélyezésével további természetes változásoknak biztosíthatunk lehetőséget.

Ezeket a kilátásokat megbízható előrejelzésnek látom, nem puszta lehetőségnek. A gazdasági előnyök és a megfelelő gyors fejlődés biztosítottnak tűnik, ezért az állattenyésztés fejlesztése évszázadok vagy évezredek helyett évtizedekben lesz mérhető. A legalkalmasabbak túlélésének darwini elvét nagymértékben felgyorsítja a leggazdaságosabb fajta szelektív klónozása egy nemzedékben, a tenyésztés nemzedékei helyett, ahogyan erre eddig szükség volt.

Ez a jövőbeni sikertörténet igen valószínű, de „Dolly”, a klónozott juh sikere erre még nem biztosíték. Új nehézségek merültek fel és más nehézségekkel találhatjuk magunkat szembe – a klónozott állatok öreg sejtekkel születhetnek, vagy más váratlan hiányosságokat mutathatnak –, de ezzel együtt is úgy tűnik, hogy az állatok klónozása egyértelműen lehetséges, és ezért majdnem készen áll a használatra.

Gyógyászati célú klónozás

A klónozás gyógyászati alkalmazásaiban még kívánatosabb változtatásokra van lehetőség. A betegségek elleni küzdelem terén elért eredmények következtében az ember várható élettartama 100 évre tolódott ki. Ebben a fejlődésben a következő fázis az öregedés és a betegségek elleni küzdelem lehet.

Az öregedés orvosi kutatásának nagy nehézsége az, hogy az emberi vagy állati szervhez hozzáadott sejtek kilökődhetnek. A probléma megoldásában a DNS molekuláris vizsgálata nagy segítséget nyújthat. Az új, hozzáadott szövet kilökődését most nem lehet előre tudni, arról csak a szövetek hozzáadásának tényleges biológiai folyamata és az eredmény megfigyelése alapján lehet tudomást szerezni, ami lassítja az előrehaladást és veszélyezteti a beteget. A jövőben a hozzáadott anyag DNS-ének sokkal gyorsabb molekuláris analízise megoldhatja ezt a problémát. Az ilyen jellegű kérdésre adott válasz nemcsak nagy gyakorlati jelentőségű, hanem segíti a DNS-re vonatkozó ismeretek rendszeres bővítését is.

Az a tény, hogy hasonló molekuláris struktúrák jellemzik az örökséget minden állatfajban, a 20. század egyik legszebb felfedezése. Valójában ez a felfedezés túlmutat az állati sejteken, igaz a növényi sejtekre, és azon túl is, igaz az egysejtű struktúrákra és baktériumokra, és igaz még további olyan régiókra, amelyeket „élőnek” nevezhetünk, az élő fogalmának kiterjesztésével.

Az emberi klónozás megvalósíthatósága

A fejlődés jelenlegi fázisában nem támogatom az emberi klónozás kísérleteit. A „Dolly” nevű juh sikeres klónozását megelőzte néhány száz hasonló, sikertelen kísérlet. „Dolly” maga lehet a legszerencsétlenebb alkotás, ami csak létezik a Nap alatt. Szeretnék látni emberi klónokat, de nem roncsokat, több száz vagy ezer genetikusan sérült vagy elrontott előddel.

Szerencsére az állati klónok és a gyógyászati célú alkalmazások fejlesztése alkalmas arra, hogy olyan ismeretekre tegyünk szert, amivel sikerülhet minimalizálni és végül elkerülni az ilyen hibákat. Megkockáztatom azt a feltevést, hogy az elkövetkező 10-20 évben lehetségessé válik az emberi klónozás. Azt is feltételezem, hogy az emberi klónozásnak sokkal hosszabb időre van szüksége, hogy mentes legyen fájdalmas hibáktól, de ez nem jelenti azt, hogy ne most kellene megvitatni.

Az emberi klónozással kapcsolatos jelenlegi érvek rendkívül irreális fordulatot vettek. A népszerű ellenérvek nem biológiai vagy társadalmi jellegűek. Röviden szólva azt állítják, hogy az ember klónozását el kell kerülni, mert túl sikeres lehet, veszélyes és valószínűleg gonosz szuperlényeket hozhatnak létre. Azt mondják, az emberi erényeket nem hozhatja létre ember, csak Isten teremtheti.

Hadd ajánljak azért egy nyilvánvaló vigaszt: felnőtt klónok soha nem jelennek meg azonnal, hanem csak olyan csecsemők, amelyek genetikailag azonosak a donorral. Ettől a csecsemő állapottól egy félelmetes klón kifejlődésének lehetősége két évtizednyire van. Klónok ezreinek ellenséges serege soha nem fog megjelenni; a zsarnokok egyszerűen nem rendelkeznek ekkora türelemmel. A történelem megmutatta, hogy elképesztően könnyű a lakosságot arra motiválni, hogy sokkal rövidebb idő alatt létrehozzon nagy hadseregeket, mint amennyi idő alatt egy egész generáció felnő.

Szociális intézmények

Az emberi klónozás lehetséges előnyeiről alkotott vélemények, hogy lehetséges egyetlen emberi egyén pontos másolatát előállítani, mostanában megváltoztak. Ezért vissza kell térnem a kezdethez, ami még nem is a klón születése vagy fogantatása, hanem egy egyedi klón konkrét tervezése.

Engedjék meg ezért, hogy feltételezzem, a következő évszázadban az emberi klónozás gyakorlati lehetőséggé válik. Felmerül a kérdés, hogyan kell szabályozni a klónok létrehozását annak érdekében, hogy az emberi társadalomba egyenlő tagokként épüljenek be. Nem fogok olyan megoldást javasolni, amelyben szükségszerűen hiszek, és meg kell vizsgálni más átgondolt megoldásokat is, még akkor is, ha azok radikálisak. Csak olyan eljárást javasolok, amely hasznos lehet egy reális vita megkezdéséhez.

Ma a hagyományos eljárás, amelyben a következő nemzedék megszületik, a házasság intézménye. Azt állítom, hogy első feladatunk annak eldöntése, hogy milyen intézmény nyújtja ugyanezeket az előnyöket és ezt a struktúrát a klónozás esetében.

Javaslom, hogy az egyes klónok születését külön bizottság határozza meg, amelyet minden egyes klón esetében megfelelően és egyedi módon állítanak fel. A klónozást csak a bizottság egyhangú hozzájárulása engedélyezi. Abban az esetben, ha egy felnőttet klónoznak (a „biológiai szülő”), a klónozandó személy legyen tagja a bizottságnak, biztosítva ezzel, hogy felnőttek klónozása ne történhessen meg engedélyük nélkül. Másodszor a bizottság tagja legyen az a nő, akinek a méhében kifejlődik a klón (a „helyettes anya”). Harmadszor, a bizottságnak legyen tagja az az egy vagy két ember, aki felelős – pénzügyileg és társadalmilag – a klón felneveléséért (az „örökbefogadó szülők”). Szintén tagja lehet a bizottságnak valaki, aki tanácsot adhat a klón társadalmi státuszával és vallási státuszával kapcsolatban, valamint egy megfelelő orvos. Mint már jeleztük, a bizottság egy tagjának két vagy több funkciója is lehet. Az általam javasolt létszám a bizottság tagjaira legalább három és legfeljebb nyolc fő.

Továbbá azt javasolnám, hogy a klónozott egyén legyen vagy felnőtt, vagy csecsemő. Mindkét esetben a klónozás jóváhagyása nagymértékben függ a klón és a klónozott várható kapcsolatától. Abban az esetben, ha egy felnőttet klónoznak, őneki a szülő szerepét kell játszania. Abban az esetben, ha egy csecsemőt klónoznak, a klónnak a család tagjává kell válnia. Hajlamos lennék kevésbé bizalommal tekinteni egy félig felnőtt gyermek klónozására. Végezetül azt javaslom, hogy a bizottság megbeszélései legyenek zártak, de jelentése – akár engedélyezi a klónozást, akár elutasítja – kérésre álljon rendelkezésre.[1]

Ezt a bizottsági megközelítést nemcsak a nemkívánatos klónozási tevékenységek megakadályozása miatt javaslom, hanem a klón családi és társadalmi struktúrájának megteremtése miatt is. Ezzel a megközelítéssel nem kívánom kizárni a többszörös klónozást, de azt javasolnám, hogy az egyedi klónozás legyen a szabály.

Végül a demokrácia alapelveit kell a klónokra vonatkoztatni. Azonban a teremtett emberi lényeknek, beleértve a klónokat is, élvezniük kell az emberi státuszukhoz kapcsolódó valamennyi előnyt és jogot. A világ legerősebb demokráciájaként az Egyesült Államoknak vezető szerepet kell vállalnia, és nem szabad lemondani az eljárás megtiltásával arról az egyedülálló felelősségéről, hogy mindenkinek biztosítsa a demokráciát.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a fenti ajánlások optimálisak és alig merem remélni, hogy a feltételek minden országban megegyeznek. A bizottsági megközelítésnek az előnye, hogy alkalmazható a vallás vagy közmegegyezés bármely formájára. Továbbá az egyik országban, különösen az Egyesült Államokban, megvitatott és nagy többséggel elfogadott jogszabály iránymutatásul szolgálhat a többi országnak, és minimalizálhatja az országok közötti különbségeket.

Nekem, személy szerint, nincsenek sem nagyon magas, sem nagyon alacsony elvárásaim az emberi fajjal szemben. Két pozitív gondolatot tudok felhozni: az emberi faj érdekes, és képes a fejlődésre. Véleményem szerint a klónozás mindkét vonatkozásban előnyös.

Világméretű hatások

A világban a nemzeti szokások közötti eltérés mindig is nagy volt, és továbbra is jelentős lesz. Ha és amikor az ember klónozása elérhetővé válik, valószínűleg minden kontinensen minden nemzet gyakorolni fogja, és a békés és fokozatos bevezetésnek megfelelően jelentős hasonlatosságot fog mutatni a gyakorlatban is.

Nyilvánvaló, hogy két funkció változatlan marad. Az egyik a klónozott személy, a biológiai szülő és utódai közötti kapcsolat, amely valószínűleg közelebbi lesz, mint valaha. A másik a magzatot kihordó anya szerepe, ez a szoros kapcsolat várhatóan úgy folytatódik, mint a természetes szüléseknél.

Úgy gondolom, hogy a javasolt bizottság intézménye olyan eszköz, amellyel a meglévő társadalmi kapcsolatokat ösztönözheti a további folytatásra. Az ilyen evolúciós struktúrával helyettesítve a potenciális forradalmiakat, nemcsak a múlttal őrizzük meg a folytonosságot, hanem a világ minden táján jelentkező nagy különbségek is csökkenthetők.

Az emberi társadalom gyors fejlődése nyilvánvaló tény. Kívánatos lenne, hogy ezt a gyors változást ne kísérje a népek közötti különbségek növekedése. Amikor a klónozás elkezdődik, nyilvánvalóan változásokhoz vezet. Jó lenne – és ez lehetségesnek tűnik –, ha a klónozást körülvevő konstruktív intézmények hozzájárulnának egy olyan világhoz, amely mindenki számára előnyös, és nem okoz nem kívánatos elkülönüléseket az emberi társadalomban. Valójában, azt a helyzetet tartom a legrosszabbnak, ha a világ egyik felén tiltják a klónozást, a másik felén pedig megengedik.

Az abszolút legrosszabb eset az lenne, ha az Egyesült Államoknak – a szabadsághoz, demokráciához és haladáshoz kötődő, eredetétől függetlenül minden ember számára biztosított történelmi hagyományaival együtt – fel kellene hagynia a klónozásról folytatott vitával, míg más, kevésbé befogadó történelmi hagyományokkal rendelkező társadalmak előre haladnának. Miközben az emberi szaporodás klónozásos és más új módszerei kikerülhetetlenek, nem garantálhatók egyenlő emberi jogok ezen új emberi lények számára. Továbbra is arra kell törekednünk, hogy minden ember, bárhogyan is fogant, egyenlő státuszt élvezzen az emberi fajon belül.

Andrásnak

Hálás köszönettel

Edward]

[1] Bizonyos szempontból a bizottság hasonló lenne a kvékerek „Tisztázó bizottság” modelljéhez, bár nagyobb felelősséggel.


Részletek Pellionisz András leveléből, amelyben felidézi Teller klónozással kapcsolatos véleménye megszületésének körülményeit:  

Mint tudjuk, 2000–2002 izgalmas évek voltak a tudományban. 2000. június 26-án a Fehér Házban Bill Clinton jelentette be ünnepélyesen, hogy „az emberi DNS nyelve, ami eddig csak Isten számára volt ismeretes, olvashatóvá vált”. Az USA-kormány részéről Francis Collins (NIH), a privát szektor részéről Craig Venter (Celera, Inc.) mutatta be a kettejük közt „döntetlennek” nyilvánított verseny eredményét. (A „nyelv” szó tudományosan nem helyes, hiszen az A,C,T,G betűk halmazát sem olvasni, sem pedig teljességében értelmezni nem tudjuk, egészében még ma sem. Annyit mind Teller felismert, mind jelenleg az MTA elnöke Lovász László leszögez, hogy a 4 betű hatmilliárd ismétlődése egy titkos, de nem megfejthetetlen kód. Az élet kódja!) 

Teller Ede, 92–94 éves kora ellenére lázasan próbált valamelyest lépést tartani a genomika robbanásszerű fejlődésével és kimondta, hogy „a huszadik század a fizikáé volt, a huszonegyedik a biológiáé lesz”. Stanfordi házában tucatszám láttam a legújabb genomikai könyveket. Ezekből felolvastatott, hiszen látása meggyengült. 2001-ben elkészült az egér DNS-térképe, újabb hatalmas meglepetéssel. Már az emberi genómban is egy-két nagyságrenddel kevesebb „gént” találtak. Volt, aki 4 milliót jósolt, de óvatos becslések szerint is legalább 150 ezer gént kellett volna találni. Ehelyett az emberi genómban elenyésző számú gén volt (kb. 1%, számszerűleg kb. 20 ezer). A 99%-ra (már korábban) ráfogták, hogy Junk DNA (hulladék DNS) csak azt nem tudták, hogy a „hulladék állomány” az embernél 99%). Ezt már Teller sem hitte el „Kérem, a természetben nincs hulladék”, nyilvánította ki szokott tömörségével. 

A következő meglepetés az egér DNS-térképében rejlett. Bár a teljes genóm az egérben kb. egyharmaddal kisebb, nemcsak hogy ugyanannyi gén van benne, mint az emberi genómban, hanem a gének 98%-ban ugyanazok! Világos, hogy a „Junk DNA” tesz minket emberré! Az ember, egér stb. nem a felhasznált anyagokban különbözik (melyeket a gének „gyártanak”), hanem a „tervrajz” különbözik, ami a „hulladék DNS”-ben rejlik. Felismerésem szerint a genóm fraktál-kódja növeszti a fraktális architekturájú élő struktúrákat, idegsejteket, tüdő-hörgők, szívkoszorú-erek elágazási rendszerét. A fraktális DNS hibái pedig fraktálhibákat (pl. rákot) okoznak a hibás kód által megépült élő struktúrákban. 

Mivel 2002-ben adtam be a FractoGene szabadalmamat, a beadás után sokat tanácskoztunk Tellerrel genómiáról. Felolvastam neki a szabadalmi beadásról megjelent San Francisco Chronicle cikket is, ld. http://www.junkdna.com/plotkin.htm.

Evvel ugyan nem sokra mentem nála, mert Teller nem értette, mi az a „fraktál”. Szokása szerint megkérdezte az angol után „hogy mondják magyarul?”, „hogy mondják németül?” és ezekből próbálta értelmezni a számára ismeretlen dolgokat. A „fractal” szót a latin „fractus”-ból Mandelbrot azonban csak a nyolcvanas években alkotta, és az egész matematikai ágazattá váló káosz-fraktál matematikai elmélettel Teller sohasem találkozott.  

Sokkal jobban érdekelte az 1996-ban született (és 2002-ben még élt, bár nem nagyon virult) a Dolly nevű birka-klón. Jellemző módon a klónozás szaktudományába sem merült részletesen – felmérte, hogy ez neki már elérhetetlen jövő. Felületesen pedig soha nem szólt hozzá semmihez. („Kérem, ezt nem tudom.”) 

Tellerről sokan úgy vélik, hogy igen határozott (egyesek szerint arrogáns) véleménye volt mindenről. Ez mélységesen nem igaz. Kicsi gyermek kora óta súlyos kételyek között vergődött. A klónozásban az emberi klónozás etikai kérdése érdekelte legelőször, és legmélyebben. (Hasonlóan ahhoz, hogy súlyos mérlegelések után tudta csak eldönteni, vajon a H-bomba készítése egyáltalán lehetséges-e, és ha igen, etikus-e azt megépíteni, és ha igen, vajon háborús alkalmazása megengedhető-e az emberiségnek). Legbüszkébb arra volt, hogy az általa kifejlesztett H-bomba „a világtörténelem legerősebb fegyvere, amelyet háborúban sohasem használtak” (csak tesztelték). 

Az emberi klónozás etikáján túl (ez nincs benne a tanulmányban, melyhez a Hoover Institute-ba bejárva stanfordi professzorokkal is tanácskozott), igen nagy érdeklődéssel kérdezgetett, hogy az ő saját genómját lehet-e (majd) klónozni. Világosan tudta, hogy ha lehet is, ő azt nem éri meg, bár legalább száz évig akart élni, de komolyan fontolgatta, hogy DNS-mintát ad le az utókornak. Azt hiszem, sejtem az okokat... 

Sokat tanácskoztunk „javaslatáról” és igen érdekes módon megkért, hogy a dolgozatot nézzem át, vajon nincs-e benne valamilyen genóm-informatikai helytelenség és másokkal is átnézeti. 

Egy napon telefonált, hogy ugorjak át stanfordi házához, ami kb. 15 percre volt autóval a világ egyik leggyönyörűbb autópályáján. Mondtam, hogy természetesen, a titkárnőktől kérek egy alkalmas időpontot.  

„Nem, hanem most ülj autóba!”  

Szerencse, mert ebből emlékszem a dátumra. Kocsimba pár nappal azelőtt (2002.. szeptember 16.) belehajtott egy szerencsétlen. Leadva a javítóba, abban a pillanatban éppen nem volt kocsi a háznál. A sarkon van egy autókölcsönző, mentem azonnal. 

Miután a munkát befejeztük (ez kb. 2-3 héttel a karambol után volt), a gépelt fogalmazványra az akkor már igen gyenge látása miatt szálkás, nehezen olvasható módon saját kezűleg ráírta 

„Andrásnak

Hálás köszönettel

Edward” 

A kézírás hitelesítésére talán az ugyancsak mellékelt, kb. két hónappal megelőzőleg Bush elnöknek írt levelének aláírása alkalmas. A Bush-levél (másolata), melyben Mádl Köztársasági Elnök meghívását javasolta, önmagában is igen érdekes, amennyiben nincs még levéltárban, gondolom oda való.

Barátsággal,

András

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.