Ugrás a tartalomra

 

A bölcsesség a feléd tartó lövedék süvítésében rejlik

Hogyan köti össze a katonaság Király Farkas költészetét és legújabb, nagysikerű, Sortűz című kisregényét, miként találkozik a barlangkutató, a természetjáró, a pszichológus és a tipográfus a költővel és a műfordítóval, miért a kozmosz, a hó, a fény, a víz a legfontosabb motívumok ebben az alkotói világban – Varga Melinda interjúja a nemrég az MMA 2018. évi Könyv Nívódíjával kitüntetett alkotóval. 

 

A Sortűzben szex nem igazán van, vér viszont jócskán

– A néhány éve a Boldog utca hava és egyéb történetek című novellásköteted megjelenésének apropóján készült interjúnkban beszélgettünk a pályaindulás éveiről, és hogy miért nem vagy transzközép költő. Nem ismételném magam, azt javaslom, vágjunk a közepébe, és indítsunk rögtön a komoly szakmai elismeréseket, irodalmi babérokat learató Sortűz című kisregényeddel. Nemrég a Román Írószövetség Páskándi Géza-díjával tüntették ki, alig telt el néhány hónap, és a Magyar Művészeti Akadémia is díjazott, most épp a díjátadóról jössz. Egymást érik a kötetbemutatók, felolvasóturnék. Korábban úgy érzékeltem, mintha kevésbé figyelt volna rád a kritika, pedig a versek és kisprózák kiválósága és rendhagyó jellege ezt kívánná meg… A regény műfaja a kulcs a szakmai és olvasói sikerhez?

Nos, én sosem éreztem azt, hogy mellőzött volna a kritika, bár igaz, hogy vannak nálam sokkal felkapottabb kortársaim. Talán az is oka lehet, hogy a szövegeim a legtöbb esetben eltérnek a bevett irodalmi sémáktól. És nem is feltétlenül az éppen közbeszédben keringő ügyeket tematizálják – mégis ki és milyen értő kritikát írt volna mondjuk az emigrálásomat körüljáró verseimről? Voltak, vannak fontosabb témák. De semmiképp nem állíthatom, hogy a szakma mostohagyereke lennék.

A Sortűz más. Közérthető, közismert téma. Érdekes összehasonlítani Böszörményi Zoltán, Rimóczi László, Mikola Emese  és Szántai János recenzióját a könyvről. Más a recepciója Erdélyben és más Magyarországon – két kiadásban jelent meg ugyanis. Hasonlóképpen másként állnak hozzá azok, akik megélték azokat az időket, átélték a ’89-es forradalmat, másként azok, akik Magyarországon tévében látták az eseményeket, másként a vajdaságiak, akik átéltek egy hasonló, de hosszabb és rosszabb hadiállapotot – és teljesen másként a mai húszasok-harmincasok, akiknek, stílszerűen mondva, lövésük nincs az egészről. Hogy mi csigázta fel az érdeklődőket? A próza manapság (is) menőbb, mint a vers, főleg mint a kísérletező, avantgárdos vers, érthető, hogy a Sortűz iránt nagyobb az érdeklődés. Ezenkívül tudjuk, hogy szexszel és vérrel mindent jobban el lehet sózni – a Sortűzben szex nem igazán van, vér viszont jócskán. Jólesik, hogy nagyjából hetente érkezik valamilyen visszajelzés a könyvről. Általában pozitívak, és nagyon tanulságosak.

S ha már itt tartunk: fontosnak tartom előre szólni annak, aki még nem olvasta: ez nem regény. Pontosan nem tudom, hogy mi, de az biztos, hogy nem hagyományos regény. Nevezzük inkább kisregénynek, jobb ötletem híján.

A Boldog utca hava bemutatóján Karácsonyi Zsolttal, 2010.jpg

A Boldog utca kolozsvári bemutatóján Karácsonyi Zsolttal

– Apropó, szex. Ezzel kicsit vitatkoznom kell. És ha már a női olvasatoknál tartunk, engem például a szerelmi szál csigáz fel, a vörös hajú hölgy, Trudi alakja. Folyton azt vártam, hogy végre betoppan a laktanyába, aztán rádöbbentem, hogy ez igazából csak Hansi pszichés védekezési mechanizmusa, egy képzeletbeli játék, ami megvédi az őrülettől, a végén ki is mondja a narrátor, hogy fiktív szerető volt a vörös démon. Pedig egészen biztos, minden szereplőd mellé tudtál volna rendelni egy női karaktert, otthon hagyott menyasszonyt, barátnőt, de mégsem tetted. Miért?

Kiszúrtam az olvasóval? Hmm… Néhány évvel ezelőtt Amerikában kutatást végeztek a gyerekek között a képzeletbeli barát témájában. A kutatásban részt vevő gyermekek kétharmadáról derült ki, hogy volt élete első hét évében olyan barátja, aki csak a képzeletében létezett. Hansi, úgy látszik, későn érő típus. És még valami: míg a többiek számára nem probléma az összebandázás, mivel egymásra találnak anyanyelvi alapon, Hansinál ez gond, hiszen egyedüli németként, pontosabban szászként szolgál a csapatában. Nem tudja használni a nyelvét a valóságos kommunikációban, hát használja egy képzelt baráttal. Kaszárnyába töltött tizennyolc éves pasik pedig vajon milyen barátot képzelhetnek maguknak? Hát egy dögös valakit, elárulom. Gondolkodtam azon, hogy egyik főszereplő levelezzen a szerelmével, de aztán lemondtam erről a szálról, mert nem adott volna hozzá semmit a történet lényegéről, miközben elterelte volna a figyelmet – maradt a könyv tele fiatal férfiakkal.

 

Ekkor már elfogadták jogosítványképnek, 1992.jpg

Király Farkas igazolványképe 1992-ből

 

Katonaság versben és prózában a Higanymadártól a Sortűzig

– Az eddigi életműből próbálom kiragadni a legemlékezetesebb verset, ami a Sortűz szerzőjét és Higanymadár, Hosszú árnyékok földje, f. versek, Szósav, Szét, nem össze költőjét összekapcsolja. Addig is, amíg erre rátérnénk, kérlek, fejtsd ki, mit gondolsz, a katonaság élményanyaga képezhet-e egyféle szellemi, tudatalatti hidat a lírikus és a prózaírói éned között? Én legalábbis folyamatosan azt érzékeltem újraolvasás közben, hogy a kisregényed fejezeteihez verseket tudnék társítani a különféle köteteidből.

Jó meglátás. Gyakran írtam meg versben egy-egy katonaságbeli, a forradalomhoz kötődő pillanatot vagy későbbi flashbacket. A lírai és a prózai írásaim között azért ennél sokkal bonyolultabb kapcsolat van – például a barlangászéveim pillanatai is megjelennek mindkét műfajban –, de mindenképp létezik az általad említett híd. Egyszer talán meg is lehetne valósítani az ötleted: beszúrni a verseket a prózába, és úgy kiadni kötetben. Na, azt befogadni lenne szép feladat. Meg persze megszerkeszteni is...

– Igen, a barlangászat fontos része az életednek, akárcsak az ipari alpinizmus vagy a természetjárás. A Boldog utca hava és egyéb történetek című kötetedben például és a versekben is visszaköszön. Az újabbakban meg a kozmosz az, ami igencsak foglalkoztat. Mondhatni, a végletek költője-írója vagy, a magasságok és mélységek mozgatnak meg igazán?

Sok minden érdekel. Az életem meglehetősen változatos, ezért az írásaim is vélhetően azok, különféle témák integetnek a világ minden sarkából, én pedig igyekszem ezeket feldolgozni, különböző műfajokban. A természetet a legnagyobb értéknek, kincsnek tartom; manapság is, amint lehetőségem adódik, húzok ki a zöldbe. Erről a végtelenségig lehet írni. Legalábbis addig, amíg az utolsó favágó ki nem vágja az utolsó fát, az utolsó halász ki nem fogja az utolsó halat. Sajnos erre haladunk. A kozmosz pedig azért jó hely egy, mert egyrészt mindannyian benne vagyunk, másrészt jó nagy mozgásteret ad, megtalálhatjuk benne azt a pontot, ahonnan látszik: mily jelentéktelen kicsinységek vagyunk mi, emberek.

– Az f. versek című köteted a kígyó éve című ciklusából a (finálé) című verset idézem:

apám már tizenöt éve
nem géppuskázik a
konyhában

az akkori csajom
remélem olvassa ezt és
nagyon szarul érzi magát

én hetente egyszer
szétlövöm álmomban
egy csomó fickó seggét

de életem végéig lesz
miről írjak s még csak
harmincnégy sem…

Mi a vers előtörténete? Nem akarom túlfilozofálni, de gondolom, az sem lehet véletlen, hogy pont akkor jelentek meg az első verseid a Jelenlét folyóiratban, amikor előfelvételis katona voltál Aradon, és hogy édesapád vitte be a szerkesztőségbe a kéziratodat…

Lássuk először az idézett szöveget. Szerencsére van benne életrajzi adat, eszerint kétezer-ötben írtam. Ez egy rövid ciklus – vagy hosszabb vers? – záró darabja, az első két szakaszban utalva két előző versre – vagy versdarabra –, a második kettő pedig a poszttraumás stresszről szól. Ennek az egyik tünete a kialvatlanság, ugyanis alvás közben előtörnek a feldolgozatlan traumák, amelyek gyakran jobban megviselik a szenvedőt, mintha egyáltalán nem aludna. Láttál már filmen hajléktalan, eszét vesztett amerikai veteránt? Na. A másik, részben éppen a kimerültségből adódóan, a paranoia: a vers végéről hiányzik a létige, a vagyok. A versbeszélő talán úgy érzi, hogy nincs, hogy időközben elvesztett valahol. Talán úgy, hogy mire befejezné a verset, felszámolódik. Többféleképpen lehet értelmezni.

A jelenlétes megjelenést tényleg nem kell túlfilózni. Apám tudta, hogy írok, a megjelenés pedig arra bizonyíték, hogy azt is tudta, hol tartom a szövegeimet. Felmarkolt néhányat, és bevitte a Jelenlét szerkesztőségébe, ahol szívesen látott vendég volt a jó tanácsai miatt. Nem tudtam semmit az egészről. A csajom küldte el postán a kaszárnyába. Teljesen le voltam döbbenve. Le kellett fordítanom románra a magyarul nem tudó kollégáknak. A végén már betéve tudtam románul is a verseim. Ha addig nem voltam csodabogár, hát akkor az lettem.

A Gruiul Jderului barlangban, a '90-es évek közepén.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Gruiul Jderului barlangban, a '90-es évek közepén

– A zsengéid ugyan nincsenek benne a Higanymadárban, a katonaság viszont végigkíséri a költészeted, mindenik kötetedben találni erre utalást vagy konkrét verset (rajzok idején, levél, karibi klip – revolucíon, karibi klip – amnéCIA, karibi klip – helyszínelés, karibi klip – az utolsó beszéd, hullahó, P-nek Kolozsvárra. 1989, P-nek Galliába, 2004, december 31, január 1). A Sortűz megírásával kivártál, írás közben pedig szándékosan eltávolodtál a személyességtől. Az azonos témához kapcsolódó verseket „sokat hordtad” magadban?

A felsorolt versek valóban mind utalnak valamiféle katonai akcióra, bár a karibi klipek inkább a képzelet szüleményei, a P-nek írt levelek allegóriák, a szilveszteri párvers megírásakor pedig eszembe nem jutott semmiféle atrocitás. Ott van a Ballada régi decemberről című versem, amit egy meglőtt s ebbe szörnyethalt bajtársnak ajánlok, s ami valamikor, ha jól emlékszem 2004 decemberében a nyomtatott, újságformátumú IJ-ben is megjelent. De írtam verset a srebrenicai szörnyűségről is, persze ajánlás nélkül, amit aztán többen félreértettek, szegény ermagyarok sóhajának vélték… Szóval: a verseket, legalábbis a vázlatot akár egy szalvétára is lejegyezhettem, viszonylag könnyű dolgom volt velük. A Sortűznek viszont többször nekifogtam. Az első változatra rányomtam a Ctrl+Shift+Delete kombót, miután elolvastam Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál című regényét. Ez 2004-ben történt. A Sortűz végül 2014 végére készült el, több szerkezeti átalakítás után. Személyességről pedig szó sem lehetett, hiszen nem, vagyis nemcsak a saját történetemet írtam meg, a négy főszereplőt nagyjából azonos távolságra kellett tartanom magamtól, és egyformán mély vízbe kellett dobnom őket. Ugyanakkor nem kizárt, hogy a későbbiekben személyesebbre hangolom egy-egy történet megírását, ahogyan néhány novellámban tettem.

– A kisregény cselekménye 1989. szeptember 29-től 1990. január 1-jéig játszódik, ezt fontos megemlítenünk. Nem gondoltál arra, hogy folytasd a marosvásárhelyi eseményekkel, a bányászjárással például?

De bizony gondoltam: a marosvásárhelyi pogromról írnék egy Sortűz-terjedelmű könyvet. Egy ideig viszont pihentetem a témát, lássam, hova fejlődik a Sortűz recepciója, ki hogyan reflektál rá. Ha úgy alakul, akkor megkeresem az ott szolgált bajtársaim, és elbeszélgetek velük, már ha hajlandók lesznek. A bányászjáráshoz viszont semmi közöm, és nem is érdekel annyira, mint a forradalom. Szakterületnek elég nekem az utóbbi, azt hiszem. 

Balázs Imre Józseffel és Márkus Andrással a Kolozsvári Magyar Napok sírversíró délutánján, 2014.jpg

Balázs Imre Józseffel és Márkus Andrással a kolozsvári Bulgakovban

 

A szenvedés remek nyersanyag

– Ha valamit nem élünk át újra és újra, csak emlékezünk rá, már nem trauma – fogalmazol egy korábbi interjúban. Amikor még álmatlanság vagy rémálom formájában visszatér az esemény, jó versanyag lehet belőle, vagy a személyesség túlságosan öncélúvá teszi a verset?

Remek nyersanyag, mint minden szenvedés. Csak éppen baromira nehéz megtalálni a megfelelő csatornákat, amelyekbe szintén nem könnyű bevezetni ezeket a negatív energiákat úgy, hogy végül kreatív erővé változtassuk. Nem én vagyok sem az első, sem az egyetlen tollforgató, aki nem a pamlagon élte le az életét – kezdhetjük Balassival a sort, aki olyan szépen ír a napi gyilkolászásról, hogy csak. De az orosz – főleg a szovjetorosz –, az amerikai irodalom negyede erről szól.

Kolozsvárott Benő Attilával közösen mutattátok be a köteteiteket, Egy század arcai címmel hasonló témát dolgoz fel, csak versben. Ehhez hogy viszonyulsz, illetve az olyan irodalmi előképekhez, mint Székely János Nyugati hadtest, Ottlik Géza Iskola a határon, Mózes Attila katonatörténetei, hát Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál, Danyi Zoltán Dögeltakarító című kortárs regényéhez?

Benő Attila verseskötetének minden erényét elismerem, de nem gondolom, hogy hasonló témát dolgoz fel – az ő kötete arról szól, hogy a katonaság szívás, főleg egy román hadseregben szolgáló nemzetiségi számára. Azon kívül, hogy mindkét könyv egyenruhásokról szól, nem látok kapcsolatot. A Nyugati hadtest is közelebb áll a Sortűzhöz, pedig majd fél évszázad választja el a történéseket. Ha létezik rokonság a könyvek között, akkor a Sortűz unokatestvéreit valóban a Délvidéken kell keresni: az általad is említett Majoros- és Danyi-kötetek mellett Orcsik Roland Fantomkommandóját, Sirbik Attila st. euphemia című regényét, meg persze Kontra Ferenc több könyvét, így az igen friss Az álom hídja címűt gondolom rokonnak. De Sándor Zoltán novellái is bizonyos fokon e körbe tartoznak.

– A Szósav c. köteted verses mottója bizarr metafizikai megközelítése a bölcsességnek, és szintén tudom kapcsolni tematikailag a Sortűzhöz. Érdekes, ahogy befészkeli magát a filozófiai töltet a verseidbe, mintha egyszerűsíteni, tömöríteni akarnál, egy kis iróniát is érzek benne. Jól látom?

a bölcsesség nem a vízcseppben van
és nem a tavakban tengerekben
nem a madarak röptében
és nem a fák tántoríthatatlanságában
nincs köze a felhők vonulásához
és a tűz ízéhez és illatához sem
s bár rémlik a fehér hómezőkön
meg az örök-sötét barlangokban:

a bölcsesség a feléd tartó
lövedék süvítésében van –

tehát általában
hasznavehetetlen

Roppant ironikus. Ha meghallod a skulót, neked valószínűleg kampec – mondhatnánk röviden. A mottóban szebben fogalmaztam meg azt, hogy bármerre járj, akármennyit láss, tanulj, alkoss, hass, gyarapíts, ha meghallod a lövedék süvítését, akkor nyakig vagy a trutyiban. A mai kézi lőfegyverek golyói a hangsebességnél gyorsabbak, ezért csak akkor hallod a süvítést, miután elhaladt melletted, a füledhez viszonylag közel. Azaz: célkeresztben vagy. Akkor pedig követheti a többi. No, ha ekkor elég bölcsen cselekszel...

Szalai Zsolt mutatja be a Sortüzeket a Véneki Alkotótáborban, 2018.jpg

Szalai Zsolt mutatja be a szerző kisregényét a Véneki Alkotótáborban, 2018-ban

 

Az angyalok vére nagyon fehér

A hullahó szintén azon a verseid közé tartozik, ami eléggé felkavart:

az angyalok könnyei fehérek

az angyalok vére nagyon fehér – a vers kezdő és záró sora így hangzik.

Aztán egy másik versedben hirtelen terepszínűek lesznek ezek az angyalok. Mi bújik meg az angyal-jelkép mögött, hogyan kötődik a katonasághoz, 89 decemberéhez?

Hullahó – tél volt, havazott, tollkabátban csiszoltam-lakkoztam a teraszon a használt gyerekágyat a leendő vadiúj gyerek számára. A fejemből kipattant ez a nyolcsoros vers. Este beírtam a gépbe, viccből a két szakasz közé tettem egy hópelyhet, s elmentettem. Másnap elővettem, elolvastam, és úgy döntöttem, sokat fogok írni arról, hogy mekkora barom az ember, ezerrel készíti magának a nukleáris telet. A terepszínű angyalok pedig egy nem éppen jól sikerült versben jönnek, egyben angyalszínűek is, már meg nem mondom neked, hogy mi volt a mögöttes gondolatom, de az biztos, hogy épp fogászati kezelés után voltam, elzsibbasztva és leszedálva, talán whiskyt is ittam – sajnos ennyire prózai angyalok ez utóbbiak. De az is lehet, hogy a fogtündér látogatott meg…

– Lehet, hogy kissé túlokoskodom a dolgot, de akárcsak Farkas Árpádnál, Ferenczes Istvánnál, Csiki Lászlónál és Király Lászlónál gyakran megjelenik a te verseidben is a hó, mint motívum, és kitüremkednek a költeményekből a hegyek, az erdélyi táj (láthatárba maró hegyek). Ide kapcsolnám a Boldog utca hava és egyéb történetek c. könyvedet is, amelynek címadó novellája egy behavazott mentőállomást vizioniál, egy apró csodát, ami igazságot tesz. Volt benned bármilyen szándékosság, hogy ezt a motívumot továbbvidd, mi rejlik mögötte?

A hó motívumát én csak viszem, de nem tovább. Nem gondolom, hogy Erdélyben valamiféle irodalmi váltófutás volna, ahol az előttünk járók – futók? – ránk ruházzák a metaforáikat, hasonlataikat, amiket jól megmarkolunk, lefutjuk velük a pályánkat, ügyesen, nehogy sérüljenek, s majdan átadjuk a minket váltóknak. A hó, a hegyek részei az életemnek, a természetet természetesen beleviszem a szövegeimbe, a havat ugyanúgy, mint ahogy az erdőt, mezőt is. Persze az általad említett szerzőknek is nehéz lenne elkerülni ezeknek a motívumoknak a használatát. A Kárpátok nem alföld. Aminek én csak örülök.

Gáspár Ferenccel Tokajban, 2015. Vass Tibor felvétele.jpg

Gáspár Ferenccel Tokajban, 2015-ben. Fotó: Vass Tibor

 

Szőke szamosok és majdnemkék dunák

– Markáns néhány versben a helyszimbólum is (álmaimban visszafelé folynak / szőke szamosok majdnemkék dunák – a majdnemkék c. versben, de az inside story és a szmogcsere is ilyen). Nemrég jártál Kolozsváron, szerintem pont jókor kérdezek rá arra, most is úgy érzed, Erdélyből nézve, határon túli erdélyi vagy?

Nagyon sajátos érzés Erdélyt írni egy budapesti lakásban. Márpedig a szépirodalmi jellegű írásaim nagyjából fele Erdély, akkor is, ha első pillantásra nem látszik. Az agyamban valószínűleg el van különülve egy hely, amelyben Erdélyt tárolom – ahogyan a különböző nyelveknek is kialakul a saját területe az agyban. Magyarországnak szintén megvan a maga tárhelye a fejemben. Csak egy másik meghajtón. Át-átkattintok egyikről a másikra – jó móka. Az utóbbi időben, hogy bármikor össze-vissza lehet utazni, nem szívatnak a magyar–román határon, Erdélyben már-már normális állapot uralkodik a toleranciát illetően, egyre kevésbé érzem azt, hogy egyik országból egy másikba utazom. Annyi, hogy ilyenkor két pénztárcát veszek magamhoz. Határon túli erdélyinek olyankor érzem magam, amikor ezt éreztetik velem. Megtörténik néha. Értem én.

– De térjünk vissza a Sortűzhöz. Hosszabbra tervezted a művet, aztán majdnem felét kivetted, Márton Evelin rádióinterjújában meg is jegyzi, hogy számára ez egy sűrített nagyregény. Miért érezted szükségesnek azoknak a részeknek a kisrostálását? Találó-e a sűrített nagyregény műfaji behatárolás?

Nekem tetszik a sűrített nagyregény mint a Sortűz jelzője. Egy másik kritikus, Balogh Réka recenziójának a címe Vázlat a káosz regényéhez. Tökéletes megfogalmazás. Ugyanis ez nem regény. Nem akartam spojlerezni, de akkor mégis. Szóval. A könyv négy novellából áll, amelyek a naponkénti osztásban egyenként fel vannak vágva, egy kalapba dobva, majd a részek időrendben sorba állítva. Eleinte lineárisan akartam megírni, de egy helyszínbe nem fért bele minden, az események szétfeszítették az időt és a teret. Aztán megpróbáltam hat főszereplővel és helyszínnel, az viszont követhetetlen lett. Végül maradt négy főszereplő négy helyen. A másik oka annak, hogy sűrű vagy vázlatos, az lehet, hogy mivel a négy főszereplő nem négy személy, hanem négy nemzetiség, kihagytam a jellemrajzokat, a személyleírásokat, és többnyire a Nagy Személyes Történeteket is. Nem regény ez, hanem egy kísérlet, amelyben olyan összetevőket és úgy töltöttem össze, amire nem igazán volt recept. Nem robbant fel a kezemben, úgyhogy adtam belőle nektek is. Ha elmondjátok, mit gondoltok, annak örülök. 

– A Sortűz a psziché tűrőképességéről is sokat elmond, évekig álmatlansággal küzdöttél, gondolom, nem véletlen a sok álom-motívum a verseidben. A próza tudatos, a vers tudatalatti műfaj? Volt olyan versed, kisprózád, amelyet megálmodtál?

Egészen pontosan álmomban minden éjjel valami lövöldözős mizériában találtam magam. Persze ha elég rumot megittam, akkor kiütődtem, és aludtam, na de… Szerencsére csak nagyjából tíz évig tartott… Persze mostanság sem szivárványt szellentő rózsaszínű egyszarvúakkal álmodom, de nagyon örülök, amikor valami használhatót látok, ilyenkor igyekszem rögtön feljegyezni, hogy mentsem át az utókornak néhány verssorként, egy-egy prózai passzusként. A Boldog utca hava novellát például szinte kompletten megálmodtam – miután egy délután besétáltam a Boldog utcában lévő mentőállomásra, jelezni, hogy az utca sarkán fagy meg egy csavargó, a bentiek pedig rá se bagóztak –, de ekkora szerencsém nem lehet mindennap.

Talamon Alfonz szobrának megkoszorúzásán, Diószegen, 2017.jpg

Talamon Alfonz szobrának megkoszorúzásán, Diószegen, 2017

 

Az én fejemben egy vegyész, egy pszichológus meg egy tipográfus lakik

– Amikor versekről beszélgetünk, kicsit mintha azt érezném, szkeptikus vagy a költészeted illetően és úgy általában a magyar költészetet illetően is. Miért?

Kedves Melinda, az én fejemben egy vegyész meg egy pszichológus lakik. Meg egy tipográfus. Folyton kísérleteznek a szövegekkel, ahogy telik az idő, úgy egyre merészebben. Persze, hogy szeptikus vagyok addig, amíg egy-egy kísérlet befejeződik. Egy „projekt”, mondjuk egy kötet megírása azonban hosszú hónapokba telik, míg egy sav-bázis reakció néhány másodpercbe – addig is szkeptikus vagyok. Amúgy sokkal jobban szeretem magam így, mintha egy beképzelt, felvágós figura lennék.

– A társulási ajánlat című versedben egész meghökkentő performanszot álmodtál versbe, a költők legyenek időjárás-animátorok, egyszóval szüntessék meg az áram-internet szolgáltatást, és csempésszenek verseket az emberek postaládájába. Lehetne ez a vers jövője?

Ez lett a vers jelene. Ez 2003-as szöveg lehet. Aztán 2004 februárjában beindult a face. A legjobbak és a legdilettánsabbak egyformán és számolatlanul tolják az arcomba a költeményeiket. Ki sem kell nyitnom a valódi postaládát. Amúgy még néhány évtized, és a postaláda ugyanolyan anakronizmus lesz, mint most a tekerős mákdaráló…

– Helyénvaló, ha azt mondom, korai verseid Kassák Lajossal állnak „szellemi rokonságban”, az új verseid pedig Baudelaire Romlás virágainak felelnének meg, csak modern, 21. századi kontextusba helyezve, a te szavaiddal élve a szivárványos enyészet versei ezek?

Teljesen helytálló, ha Kassák verstechnikájára érted. De ott leskelődik az olasz avantgárd, futurizmus is. Meg Villon. Meg a beat költők. Szerintem most is ott vannak, a baudelaire-i romlás virágaira hajazó szivárványos enyészet nem cserélte le az előbbieket, inkább melléjük állt, még ha az utóbbi időben jóval markánsabban nyilvánul is meg a többinél.

Kérdező kollégámmal Dunaszerdahelyen, 2018.jpg

Dunaszerdahelyen Király Farkas kérdezőkollégájával, Varga Melindával a felolvasás előtt

 

A szivárványos enyészet versei

– Új verseidben nemcsak a hasonlatok tűnnek el a verseidből, s jelzőt is csak ott használsz, ahol nagyon muszáj, hanem a világ is mintha bomolna, esne szét darabajira, nihilista vagy és apokaliptikus. Szándékos ez a nyelvi „bomlasztás”?

Ez is a kísérlet része. Igyekszem metaforákkal, ismétléssel, fokozással építeni a verset. Képzavarok köré próbálok olyan szövegkörnyezetet építeni, amelyben azok működnek. Attól sem riadok vissza, hogy felolvashatatlan elemeket építsek be a szövegbe. És az eredmény olyan lesz, mint a világunk, amit foggal-körömmel, tiszta erőből tépünk szét egy maréknyi dollárért. Amiből egyébként hamarosan totál szívás lesz – fogunk mi még cserebogarat enni.

– A zuhanás nem más nálad, mint fordított felemelkedés, hamuszféra, égből csöpögő amorf sors, lila-zöld-narancs-pixelek jelennek meg a versekben, a korai versekben meg higanygőz fényű éjszakák, kézben elolvadó ólomhegedű, pincebogár-mosoly, és hópelyhek fröccsenek kerékalatti mosollyá az éjben, a radioaktív szerelmek földjén / csak tökéletes idom terem. Amennyiben hiszünk abban, hogy a költők előre látják a jövőt, előrevetíthető egy világégés ezekből a versekből?

– Én előre szóltam. Hát persze. Nézzünk körül egy kicsit a világban. Szíriában 2006-tól 2011-ig  aszály volt. Odaveszett az állatállomány kilencven, a termés nyolcvan százaléka. Ez okozta az ország összeomlását. A vízhiány. Amit persze nem lehet bombadobálással megoldani, „de legalább megpróbáltuk”. Jelenleg több mint 25 olyan háború zajlik a Földön, amely évente több mint ezer emberéletet követel. Ha többet fogyasztunk, mint amennyink van, előbb-utóbb el akarjuk majd venni a szomszédét. Például a vizet. Elsősorban a vizet. 

– Érdekes címadó vagy, néhol nélkülözöd a címeket, a Sortűzben például a fejezetek címét a dátumok veszik át, a Szét, nem össze című kötetedben pedig a cikluscímek helyén verses kiemelések, mottószerű sorok jelennek meg, az f. versek kötetcímed sem éppen mindennapi. Mit sugallnak ezek a címek, milyen jelzésértékkel bírnak az olvasás, befogadás szempontjából? Külön-külön is térj ki, kérlek, rájuk!

A Sortűzben egyszerűen nem tudtam volna másképp megoldani, sok hülye címmel csak még jobban összezavartam volna az olvasót, ráadásul, aki kissé is jártas a forradalom történetében, asszociálni tud bizonyos eseményekre, amelyek a könyvben nem szerepelnek. A Szét, nem össze cikluscímeit Vincze Ferenc barátom, a kötet szerkesztője találta ki, igen okosan. Az f. versek pedig elsősorban Farkas-versek, ám a borítón segédeszközként felsoroltam vagy húsz f-fel kezdődő szót: az olvasó válasszon magának egyet-kettőt, vagy ahányat akar. Szerintem vicces.

 

Vincze Ferenc és Dobás Kata társaságában, Muzslán, 2010.JPG

Vincze Ferenc és Dobás Kata társaságában, Muzslán, 2010

 

A versperformer

– Nem is olyan rég, kiderült, hogy a kollégám egy versperformer is, megosztottál velem egy igen izgalmas YouTube-videót. Nem láttalak eddig ilyen produkciót előadni, meg is lepődtem kicsit. Mit kell erről tudnunk? S beszéljünk kicsit a Rajzok az amorfózisról című vers-flesh-kötetedről is, a műfaj szerepéről a kortárs lírában, nem egy szokványos kísérlet…

A fenti videó valamelyik Véneki Alkotótáborban készült. A performanszt eredetileg korábban, a Tokaji Írótáborban készültem előadni, de nem volt időm előkészülni, meg elloptam volna a showt olyanoktól, akik nem érdemlik meg azt. Ez az általad is említett bomlása a világnak, élőben előadva. A Szét, nem össze versciklus nyolc darabja van felragasztva a gúlára, ezeket random módon lehet összeolvasni. Lehetett, mert az idomot kivégeztem. Sütő Csaba András barátom őrzi az archívumában.

A Rajzok az amorfózisról flash változata szintén egy kísérlet. Az animált szövegek mindig is érdekeltek, Papp Tibor munkái – Disztichon Alfa, Hinta-palinta – inspiráltak elsősorban. 2010 körül elkezdtem barátkozni a Prezi nevű szoftverrel. Ezzel készítettem el egy interaktív anyagot, amit aztán CD-n kiosztottam a barátaim között, vagy elküldtem e-mailen. A saját cuccom kalózkiadása.

– Végül beszéljünk egy keveset a műfordításaidról is, pontosabban a legutóbbi, Florea Țuțuianu-versekről, amelyekből több is megjelent az IJ-n és kötet is lesz belőle. Nagyon izgalmas versvilág. Hogyan találtál rá erre a kiváló román alkotóra, mit találtál a legérdekesebbnek a költészetében?

Közös ismerősünk ajánlotta a verseit. Nem is fordításra, hanem csak úgy. A nevét korábban nem hallottam, de, gondoltam, ha már eljutottak hozzám a versei, elolvasom. Jó döntés volt, egy nagyon sajátos poétikai térbe kerültem, ahol többnyire az erotika és a misztika mozgatja a versszálakat, valamint az is érdekessége, hogy gyakran kerül poétikai párbeszédbe Emily Dickinsonnal, vendégszövegek révén. Korábban sosem fordítottam hölgyektől, de Florea Țuțuianu versei annyira megtetszettek, hogy belevágtam a magyarításukba. Hamar belejöttem. Érdemes olvasni.

– mint a lapos macska
volt a hetes úton

felvakarhatatlan
lekaparhatatlan

olyan legyen a vers – Heuréka című versedben olvasom. Milyen lesz Király Farkas új verseskötete, milyen szerepet kap benne a sok víz és űr motívuma, ami az új versekben feltűnik, lesznek-e benne képversek, amorf, terepszínű angyalok, netán rákacsintás Francois Bréda Antracitjére?

Az új verseimet egy Kolumbiába került fickó írja. Vélhetően tudósító, mert mindenféle pusztuló – milyen más? – helyeken jelenik meg, gyanús alakok társaságában, akik talán kormánykatonák, bár nem kizárt, hogy gerillák. Onnan írja a leveleket K.-nak. Meg időnként fordít egy-egy szöveget spanyolból. Azt hiszem, időnként kedvelem a fickót.

 

Varga Melinda

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.