Ugrás a tartalomra

Az irodalom isteni játék, sugallat

„Mindig is úgy éreztem, az időtér determináltjai, foglyai vagyunk. Ebből a fal nélküli, láthatatlan és kitapinthatatlan cellából nem tudunk kilépni. Nincs is hova” vallja Böszörményi Zoltán verseinek egyik fontos, visszatérő motívumáról, az időtérről. A költőt Kényszerleszállás Shannonban című, új verseskötetéről kérdeztük.

BZ
  Boldog Zoltán fotója
 

Az irodalom isteni játék, sugallat

 

Kinézek az ablakon: selyem-felhővitorlák alatt, a félelem korallzátonyai mindenütt – a Kényszerleszállás Shannonban (Kalligram–IJK, 2017) című versesköteted egyik emblematikus sorát idézem. Géped Londonból Barbados felé tartott, útközben meghibásodott, ezért kényszerleszállást hajtott végre az írországi Shannonban. A vers ihletforrása tehát valós élmény. Van olyan sor, költői kép, töredék, kulturális, irodalmi utalás, amely akkor megfogalmazódott benned? Mi döntötte el, hogy ebből költemény lesz?

– Aznap, 2016. március 17-én már kora reggel rosszul indult a nap. Fél hétkor érkeztem a nizzai reptérre, a váróterembe siettem, s belefeledkeztem a munkába. Amikor nagykésőn felpillantottam a számítógépem képernyőjéről, láttam a falra rögzített monitoron, hogy a beszállás végét jelzik.

Kapkodva összepakoltam dolgaimat, s a kapuhoz rohantam. Kezelték a jegyem, sietve mentem a beszállófolyosó felé. A kanyarban két francia rendőr és egy vámtiszt állított meg. Kérdezték, én vagyok-e az utolsó utas. Értetlenül néztem rájuk. Ezt nincs honnan tudnom, feleltem. Erre a tiszt kérte, vegyem le a dzsekimet, mert meg kell motoznia, s ezt követően a kézitáskámat is tüzetesen át kell vizsgálnia. (Megjegyzem, Franciaországban sürgősségi állapot volt akkor is, ami felhatalmazta, hogy bárkit, akit gyanúsnak ítél, megállítson, megmotozzon, kihallgatásra kísérjen be.) Kézitáskámban, az iratok között turkált. Elmélyülten vizsgálta a magyar nyelvű kéziratokat, bankkimutatásokat, kézzel írott jegyzeteket. Minden villámzárat kinyitott. A végén valamelyik zsebben megtalálta kanadai útlevelemet is. Ahá, kiáltott fel, dugdossa az útleveleket! Mondtam neki, nem, mert az ott volt mindig, és tudtommal nem tiltott a kettős állampolgárság. És különben is, mondtam a tisztnek haragosan, megfeledkezve a sürgősségi állapotról, ilyet nem csinálnak az emberrel, mindenki szeme láttára kipakolják táskájának a tartalmát. Erre az „úr” dühbe gurult, s kiabálni kezdett, hogy rendben, akkor most bekísér a rendőrőrsre, kövessem. Mivel csak másfél órám volt a mostani és a Londonból Barbadosra induló gépem között, megjuhászkodva mondtam neki, ne tegyen ilyet, folytassa csak itt a motozást. A végén felírta a magyar és kanadai útlevelem számát, s fenyegetően azt mondta, ennek folytatása lesz. De hiszen átkutatott, nem talált semmit, miért lenne ennek folytatása? – kérdeztem. És különben is, mit keresett? Pénzt, vágta rá lakonikusan. De hát láthatja, hogy néhány száz dollárnál nincs nálam több. Gúnyosan a szemembe nézett, s elengedett. Amikor beszálltam a gépbe, minden tekintet rám szegeződött. Ahogy elfoglaltam a helyemet, azonnal becsukódott a gép ajtaja, s kihúztak bennünket a betonpályára. Londonban kiszálltam, rohantam a Barbadosra induló géphez. Útközben megvettem a Time, a Newsweek, a The Economist magazinokat. Végig rossz kedvem volt, azon tépelődtem, vajon miért szemelt ki engem a nizzai repülőtér megfigyelő kameráit kezelő, mivel hívtam fel magamra a figyelmét. Talán a hetekkel azelőtt vásárolt kapucnis dzsekim, az kevert gyanúba. A Barbadosra induló gép menetrend szerinti időben szállt fel. Bár felhő takarta az égboltot, a gyenge szél miatt alig rázkódott a magasba igyekvő repülőnk. Jó kedvem továbbra sem tért vissza. Hosszú ideig, talán több mint egy órán át elmerültem a vásárolt képeslapok olvasásába. Már rég elértük az utazómagasságot, amikor arra lettem figyelmes, hogy gépünk balra kezd kanyarodni, s nem akarja abbahagyni. Ez gyanút ébresztett bennem. Kérdően néztem a mellettem ülő hölgyre, aki azt mondta, már régóta nincs áramszolgáltatás a gépen. Semmi sem működik. Ahogy ezt kimondta, három légikísérő szaladt végig a gép keskeny folyosóján. Ebből tudtam, hogy komoly baj van. Mivel közel ültem a pilótafülkéhez, az elhúzott függöny mögé léptem, s láttam, mindhárom stewardess telefonkagylót szorít a füléhez. Amikor megpillantottak, intettek, hogy azonnal menjek a helyemre. Néhány perc múlva a kapitány bejelentette a kényszerleszállást. Érdekes, hogy vannak kétségbeejtő pillanatok, amikor az ember megőrzi nyugalmát. Nem esik pánikba azonnal. Az ésszerűség, ha ilyenkor van ilyen, azt diktálja, hogy a kocka el van vetve, két dolog történhet velünk: megússzuk, vagy odaveszünk. Ha valaki most felmegy a British Airways honlapjára, és a 2016. március 17-i, Barbadosra tartó járat eseményéről érdeklődik, csak annyit tud meg, hogy füst volt a kabinban. Nem többet. Magától értetődő, hogy a légitársaság nem írja meg az igazi veszély súlyosságát, sem azt, hogy a turistaosztályon kisebb pánik is kitört, és azt sem, hogy néhányan az utasok közül pert indítottak. Szerintem ma már csak az számít, hogy megúsztuk, s a leszállás után is füstölgő gépünk nem robbant fel. A többi csak irodalmi szinten fontos. Igen, a pánik előtti nyugalomban fogalmazódni kezdett bennem egy szöveg, mit érzek, mit gondolok a félelemtől – nevezhetem akár halálfélelemnek is – átitatott légkörben. Ekkor kezdtem jegyezgetni. Nem búcsúlevelet írogattam, hanem megfigyeléseimet vetettem papírra. Vázlat volt az egész. Csonka mondatok, zilált képek. Hónapok teltek el úgy, hogy nem jutottak eszembe ezek a feljegyzések. Egyik nap történt, valamit keresnem kellett az egykoron francia vámtiszt is átkutatta táskámban, ekkor találtam meg ezeket a papírfecniket. A megjelent Kényszerleszállás kezdő mondata volt az első bejegyzés: A remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege. Erre épül fel a történet, az elbeszélő költemény.

A remény valóban minduntalan megjelenik a kötetben: Csak az látta meg a szivárvány tündöklő selymét, / aki életében többször rakosgatott reményt a reményre. Vagy: Minél közelebb érzem a nemlétet, / annál távolabb sodródom a reménytelenségtől. / Szabad csak akkor leszek, ha önmagam / szabadítom meg önmagamtól, / a szabadság ellentmondásától, / a sóvár szükség indulatától, mindentől, / amitől megremegek. A szabadság sem először van jelen a Böszörményi-versekben. Itt viszont egy magasabb létezési szint, egyfajta létértelmezés, létösszegzés is volt a szándék. Jól gondolom?

– A remény a félelemhez hasonlóan több szinten jelenik meg. Kezdeti stádiumában mint erő, a minden áron megmaradni akarás. Egybeolvad a testtel, lelassítja a szívverést, összpontosít, számít, tervez, kiutat keres. Az idő folyásával azonban csökken intenzitása, mert az események sodrása, váltakozása s ezek kognitív és érzelmi feldolgozása alatt elmozdul fókuszából az akarat, mint primer hordozóerő. Instabillá válik. A remény nem az erő akarata többé, hanem amőba, képlékeny érzéssé válik. Ezen a szinten hajlamos lesz a kompromisszumra. Egyezkedik a sorssal, mint a szivárvány tündöklő selyme jelenik meg, visszatekint, elemez, rétegeire szedi a kezdeti merő erőből fogant akaratot. Azért is fogalmaztam úgy az elején, s a remény rétegeit a félelem rétegeivel vontam párhuzamba. A félelem ereje is hasonló az akaratéhoz, az idő folyása s a külső feltételek változása a félelmet is, mint érzést és tudatállapotot befolyásolja, csökkenti intenzitását. A szabadság azonban metafizikai erő a Kényszerleszállásban. Segítségével le kell küzdenem a remény és a félelem rohamait. Meg kell válnom tőlük, felszabadítanom magam, ugyanakkor eltávolodnom minden zavaró ellentmondástól. Ez a metafizikai szükségállapot segít önmagam leküzdésében. Csak ekkor válok igazán szabaddá.

Bz_Fried
  Fried Istvánnal a 2017-es Ünnepi Könyvhéten(Varga Melinda fotója)

Irodalmi, kultúrtörténeti utalások, filozófiai intertextusok szövik át a költeményt. Számomra a legizgalmasabb a Tabula smaragdina, amelyet, ha jól tudom, saját fordításodban építettél a műbe. Hogyan találtál rá erre az antik bölcsességre, és milyen jelzésértéke van?

– A Kényszerleszállás tulajdonképpen kaland. Nem kellemes, magasztos történés, de ha az ember meg- és túlél egy ilyen eseményt, akaratlanul is gyökeret ver az emlékezetében. Még abban az időben, amikor Danyi Zoltán barátom együtt dolgozott Dúl Antallal a Hamvas-hagyaték kiadásán, ajándékba kaptam néhányat a már megjelent kötetekből. Köztük volt a Tabula smaragdina is. Ha jól emlékszem, Weiner Sennyey Tibor lepett meg vele. Megragadt bennem Hamvas szövegmagyarázata, röviden: Ha az ember az Egy varázslatának a műveletét végre akarja hajtani, műveletéhez az, ami lent van, és ami fent van, egymásnak megfelel. Mert, ahogy minden dolog az Egy gondolatából származik, úgy a természetben is – átvitellel ugyan, de – minden az Egyből keletkezett.Ontológiai és episztemológiai alaptételek. Az anyagi és a szellemi világ összefonódása, végeredményben a gnózis forrása. A Tabula smaragdina tizenhárom tétele Hermész Triszmegisztosz (Háromszor magasztos vagy Háromszor nagy Hermész), minden bizonnyal mitikus alak, feltehetőleg Hermész és az egyiptomi Thot (az írás feltalálója) hellenisztikus összevonásából jött létre. Az ókori hagyomány szerint számos alkimista és hermetikus szöveg szerzője, állítólag az ő múmiájának kezében találták meg egykor a híres Tabula smaragdinát (Smaragdtábla), amely az alkímia egyik alapszövegének számít. Valószínűleg egyiptomi származású ember volt, a Hermész Triszmegisztosz pedig nem név, hanem egy úgynevezett beavatási fokozat. Thot a leviták magas kasztja, mint az  iráni Zarathustra, vagy az indiai risi; mai szóhasználattal mesterek kasztja. Az egyházatyák is igen tisztelték (forrás: Wikipédia). A Kényszerleszállásban a tizenhárom tételből csak tizenegyet ültettem át. Latinból fordítottam, s úgy, hogy az az én mondanivalóm szempontjából minél irodalmibb legyen.

Pascal Gondolatok című műve szintén fontos utalásrendszer. Míg korábban Kant, Sartre, Heidegger épült be a Böszörményi-féle metafizikus-gondolati lírába, most az egzisztencializmus e korai előfutárának a szerző halála után megjelent műve. Miért hozzá nyúlsz vissza?

– Pascal évek óta egyik szellemi kútforrásom. Sokat foglalkozom, vitatkozom vele. A repülőn írt jegyzethalmazban csak utaltam rá: „Megkeresni Pascal idevágó gondolatát!” Tehát a választás csak írás közben történt, s nem a gépen, utazás közben. Nem vagyok enciklopédikus alkat, sajnos a memóriám is cserben hagy néha, így csak halványan emlékeztem, mi is kerülhetne a szövegembe.  

Új versesköteted műfaját tekintve napjainkban ritkaság: elbeszélő költemény. Volt benned olyan szándék, hogy felfrissítsd a műfajt, visszahozd az irodalmi köztudatba?

– Nos, a lírai elbeszélőműfaj manapság sem olyan ritka. Térey János több elbeszélő drámai költeményt írt, a Paulust, a Nibelung-lakóparkot például, Szálinger Balázs pedig vígeposzt, a Zalai Passiót, és ott van Babics Imre hexameterekben fogalmazott regénye, a Gnózis. A Kényszerleszállás Shannonban mintája azonban inkább Szilágyi Domokos Öregek könyve. Noha annak egészen más a témája. Viszont az ő verseiből emeltem be néhány mondatot a sajátomba. Máskülönben Szilágyi Domokosnak 1978-ban, Kényszerleszállás címmel posztumusz jelentek meg az összegyűjtött versei a bukaresti Kriterion Kiadónál.

borító

A formai megoldásokkal a feszültséget fokozod, az ismétlés, az epikus és lírai részek váltakozása, a közbeékelt hexameter, a rímes-ritmusos sorok nem esetlegesen váltakoznak. A forma talál meg ilyenkor téged, vagy te keresed a legjobb formai megoldást a mondanivaló érzékeltetésére?

– Első gondolatom az volt, hogy a hexameter lenne a legjobb forma ehhez a témához. De ezt végül is túl nagy kihívásnak éreztem. Költői pályafutásom alatt csak néhány hexametert írtam. Eszembe jutott Devecseri Gábor esete. Azt mondják róla, mialatt Homéroszt fordított, csak hexameterekben beszélt otthon is. Azt szerettem volna, hogy ne legyek formailag gúzsba kötve, szabadon szárnyalhassak a versben, engedjem a képeket úgy tobzódni, ahogyan megjelennek előttem. Ugyanakkor arra is törekedtem, hogy legyen ritmusa, érzelmi töltete, feszültségteremtő ereje, rezgése, dallama a költeménynek. Felolvastam magamnak, hogy halljam, miként szól, miként sodródik a szöveg, hogyan emelkedik, süllyed a szó a vers egén.

Az epikus műnemmel, a lírai elbeszéléssel mintha visszakacsintanál rövidprózáid, illetve regényeid felé. A félelem, a tűz, a fájdalom, a madár, az időtér motívuma azokban és korábbi költeményeidben is hangsúlyos szerepet kap. Tudatos ez az átjárás a lírád és a prózád között?

– Véleményem szerint minden alkotónak van egy sajátos eszköztára. Ez olyan, mint a rögeszme. Állandóan visszatér, ott lüktet előtte, a szövegben, nehéz megkerülnie, nemcsak a tudatába, a húsába is befészkeli magát. Nem tud megszabadulni ezektől a képzetektől, szóképektől, oximoronoktól, hasonlatoktól. Van azért ebben bizonyos mértékű tudatosság is, amikor az újra és újra felbukkanó képeket alakítani, formálni, rendezni, színezni, átfesteni kell. Látom én, ami visszatér, de más energiát, szellemet, más szárnyat szánok neki. Az önkívületre hasonlít ez a játék.

Petőcz, BZ
  Petőcz Andrással az Ünnepi Könyvhéten (Varga Melinda fotója)

Minden földi gyarlóság fölé emelkedni, a szerelmet is érzékiség nélkül szemlélni, csak lebegni, csak létezni, felülnézetből, madártávlatból szemlélni a semmit vagy épp a mindenséget – ez is kiolvasható költeményedből. Lao-ce Az út és erény, illetve Weöres Sándor A teljesség felé című könyvét juttatta eszembe. Voltak ilyen előképeid? Az anyag laboratóriumában / a trilliószor trillió változást / az időtér röntgenképe rögzíti – ez lehet akár az időtér tematika sűrített reflexiója is. Milyen a te időtér-röntgenképed?

– Naprendszerünk a Tejút, a spirálban forgó világmindenség egyik szárnya közepében található. Csillagászok kiszámították, körülbelül kétmillió év alatt fordul meg egyszer a tengelye körül ez a spirál. Ezt a temérdek, állandó mozgásban lévő anyagot, mely minduntalan megváltoztatja a téridőt, nehezen lehet emberi ésszel felfogni, megérteni, majd mindezt összefüggésbe hozni, netán egyeztetni a semmi fogalmával. Az egészhez pedig szorosan kapcsolódik Isten, aki ennek a temérdek anyagvilágnak a teremtője. Nos, ekkor, itt kezdődik a vers, a poézis, a literatúra. Más szóval az anyagi erő létrehozta agyszámítógép, amely működésbe lép, mintát vesz a mindenségből, adatai szerint feldolgozza azokat, és visszavetíti az anyagi világba. Az irodalom ezek szerint isteni játék, sugallat, egyben erő is, mert sikerül a kivetített képekkel az anyagi világra hatnia. Lao-ce a Tao te Kingben ugyanezekkel az eszközökkel, ugyanezzel az építőanyaggal dolgozik, ugyanezt fogalmazza meg: az anyag szellem is, út is, bölcsesség is, van, és mégsincs. Gyönyörű! Weöres Sándor ugyanerről beszél A teljesség felé című prózaversében. Isten az anyagban szellem, a szellemben érzelem, tisztaság. A változóban a változatlan! Kell-e ennél izgalmasabb?

Új kötetedben Ady Endrével találkozol a monte-carlói kaszinóban, vitatkoztok, és majdnem lelő. Az irgalom ellipszisében is említed, az És mindenütt a pénz című versben is. Miért fontos neked Ady, mit sugallsz az Illés szekerével, illetve A Hadak Útja című versével?

– Nem oly rég kitettünk az Irodalmi Jelen portáljára szemelvényeket a Kényszerleszállás Shannonban kötetből. Valaki nagy harsogva s röhögve beírta, na igen, Kolumbusz Kristóf is meglátogatta Monte Carlót! Utána kellett volna néznie a tényeknek, és inkább hallgatnia, mert Ady járt Monte Carlóban. Rulettezett? Igen. Honnan volt pénze? Nem tudom. Ady radikális baloldali meggyőződésével nincs gondom, csak azt hiányolom, hogy nem látta, hová sodródik az ország. Illetve nem jutott olyan információk birtokába, amelyek megvilágosították volna. Végül is nemcsak az örök sértődöttek, hanem a teljes joggal a magyarság sorsáért aggódók izgatott szerepében tűnt fel a magyar irodalom egén. De „jó irányban” aggódott-e? Ezt valakinek végre tisztáznia kell. Elmosolyodom, valahányszor Latinovits Zoltán, akit édesapám is nagyon szeretett, előadásában meghallgatom A Hadak Útja című Ady-verset. Mielőtt tavaly, arra a megpörkölt, füstölgő repülőgépre szálltam, százszor elszavaltam ezt a verset, kicsit rájátszva Latinovits modorosságára:

Vörös jelek a Hadak Útján:
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézül.
 
Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja.
Csoda esett. Földre esett,
Benépesült a Hadak Útja.
 

Ezért jutott eszembe Ady, a magyar sors, Dózsa György, a mohácsi vész ott, a bizonytalanságban, a lét és a nemlét között.  Igaz, az őszirózsás forradalom kitörésekor  Ady nagybeteg, a tanácsköztársaság idején pedig már halott volt. Ki tudja, mi és hogyan jutott még el a tudatába abból, hogy az általa is megálmodott forradalom leszerelte a katonaságot akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá, s az ország védtelen maradt a mindenfelől benyomuló szerb, cseh, román, francia hadsereggel szemben. Azt már nem élte meg, mennyire megijesztette a bolsevik diktatúra az Antantot, s hogy ezért a katonailag, gazdaságilag amúgy is legyengült Magyarországra még nagyobb csapást mértek. Hasonlított az az állapot a négyszáz évvel előttire, amikor a Dózsa György vezette parasztfelkelés gyengítette meg végzetesen az országot közvetlenül Mohács előtt. A Tanácsköztársaság végképp ránk csapta a történelem ajtaját. Hagytuk, hogy letiporjanak, elvegyék tőlünk országunk kétharmadát, mert Ady rongyos hadai nem az ország megvédésére voltak hivatottak. S amikor felemásan mégis megpróbálták, már túl késő volt. Abban az időben is annyi gyűlölet volt a magyarok között, ezt ma sem tudom felfogni, megérteni. Talán azért, mert én nem gyűlöltem soha senkit. Még az ellenségeimet sem gyűlöltem igaz gyűlölettel. Engem a Jóisten megmentett ettől a beteges érzéstől, ettől a rákfenétől.

BZ
  Hegedűs János fotója

Körülöttem önfeledt táncot lejt a lábatlan idő – olvashatjuk a Kényszerleszállás Shannonban című költeményben, a Lábatlan időben pedig: A vak térben / kézen állva jár a lábatlan idő. Úgy érzem, fontosak a kötetek közötti hidak. A szöveg szemantikáját tekintve az idő egyik versben szoborszerű, a másikban táncművész, érzékeltetvén a gyorsaságot, pergést. Új köteted valamiféle összegzése szeretne lenni eddigi témáidnak: a szerelemnek, hazafias, társadalom-filozofikus, létértelmező és istenes verseidnek?

– Nem összegzésnek szántam, hiszen kész egy újabb verskötetem. Reszelgetnem, csiszolgatnom kell, s mehet a kiadóba. De hogy visszatérjek az idő kérdésére. Mindig is úgy éreztem, az időtér determináltjai, foglyai vagyunk. Ebből a fal nélküli, láthatatlan és kitapinthatatlan cellából nem tudunk kilépni. Nincs is hova. Ahelyett, hogy kétségbeesnénk, játszunk, lefoglaljuk magunkat, úgy teszünk, mintha a legnagyobb rendben és szabadságban élnénk. Imádjuk Istent, megszerelmesedünk, hazát, világot, történelmet teremtünk magunknak. Nem mellékesen, költészetet.

El tudnád képzelni, hogy a Kényszerleszállás Shannonban kötetből film készüljön? Ha te lennél a rendező, mi lenne a film nyitójelenete?

– Az a gondom ezzel, hogy nagyon sok repülőszerencsétlenségről készült filmet láttam. Ilyenkor megemelkedik az ember adrenalinszintje. Beleéli magát a történésbe. Nem kellemes élmény. Inkább ne készüljön film ebből a kényszerleszállásból, azt szeretném. De ha valamilyen okból mégis lenne belőle film, a nyitókép legyen a végtelen óceán.

Kérdezett: Varga Melinda

Fotók: Boldog Zoltán, Hegedűs János, Varga Melinda

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!