A népirtás krónikái – Részlet Radu Aldulescu regényéből** Kirilla Teréz fordításában

Radu Aldulescu A népirtás krónikái című művének magyar fordításából olvashatnak részletet. A regény 2012-ben elnyerte az „Augustin Frăţilă” rangos román irodalmi díjat, mely 10 000 eurós jutalommal jár. A szöveget Kirilla Teréz tolmácsolásában közöljük. A teljes fordítás az április 21-én kezdődő Könyvfesztiválra jelenik meg a Napkút Kiadó gondozásában.*

A regény főhőse, Ördög Róbert visszatér azokra a helyekre, ahol 30 évvel korábban élt. Az idők megváltoztak, az emberek nyomorognak; a korábbi falu lebontott házainak helyére panelházakat húztak föl. A környező dombokon luxusvillák jelennek meg, az ingázók zsúfolt járatai pedig dzsipek és csillogó limuzinok útját keresztezik. Róbert, a közel hatvanéves férfi az élet ellehetetlenülése miatt kényszerült elhagyni Bukarestet fiatal feleségével és fiukkal. Ellenséges, korrupt, a szenvedélybetegségeknek kedvező környezetben Robert, Andreea, Laurian Susanu és Brînduşa – mérgező négyest alkotva – életre-halálra szóló ördögi játékba kezd. A regény a számbavétel igényével rögzíti az új idők válságtörténeteit.

„A kommunizmus olyan gonoszság volt, amely egy még nagyobb gonoszságot idézett elő. A népirtás krónikái az Iliescu–Constantinescu–Băsescu-korszakra teszi fel a koronát. Az említett személyek árnyékában meséltem el mindazt, amit átéltem” – vallja az író. Reflexiói árnyalt humanista értéktudatosságát mutatják, mely az európai szellemiség alapját képezi.

Hétfőn, négy nappal a négy öngyilkos csütörtökje után Andreea egész nap lélegzetvisszafojtva várta a férjét. Reggel hétkor indult el otthonról Andrejkával, akit elkísért az iskolába. Azt mondta, hamarosan visszajön, legkésőbb tízre. Befejezték a munkát Crivacnál. Már csak a szerszámokat kellett összeszednie, és a fizetés utolsó részletét fölvennie, az utolsó tízmilliót, amit megosztanak Mironnal. Ötmillióval kihúznák, amíg másik munkát talál. Az apuskájába vetette minden reményét, ez a helyzet, veszekednek, szidják egymást, de nélküle ugyan mihez kezdene?

Elmúlt tizenkettő. Andrejka hazajött az iskolából, de az Ördög miatt még mindig parázson ült: pedig a férfi is nagyon jól tudja, hogy nincs mit tenni az asztalra a gyerek elé. A lábához dörgölődző macskákkal, szemével a tévében sugárzott sorozatra tapadva a nő tűkön ült, s csak nehezen uralkodott magán, hogy oda ne menjen Crivac ajtajához megkérdezni, hol a férje. Az előérzete viszont azt súgta, hogy úgysem találná ott Róbertet és Miront, akik egész biztosan fölvették a pénzt, s a foguk közé szorítva meglógtak vele, meg sem állva Piteşti-ig vagy Cîmpulungig, hacsak nem Bukarestig, hogy igyanak és dugjanak, ahogy azt Miron minden bizonnyal megtanította már az apuskának.

A távirányítót odaadta Andrejkának. Hadd csócsálja a rajzfilmeket, ha már ennivalót nem lehet, miután az apját hidegen hagyja ez az egész. Frici asszony, villant át a fején, de a következő pillanatban már el is hessegette magától a gondolatot: nem lenne képe kérni tőle, amikor így is kilencmillióval tartozik neki… És akkor? Átköltözött a konyhába, ahová a macskahad ugrándozva követte, a padlószőnyegen hancúroztak, hemperegtek, verekedtek, miközben ő egyre csak Miron és Róbert históriáján rágódott, egyre jobban belelovalta magát, s egyik pillanatról a másikra már hihetőnek is találta. A macskáknak kirakta a szűrét, majdhogynem kidobta őket az ablakon. Kifelé a zöld gyepre, mihaszna ribancok! Nincs mit adnom nektek sem! Kifelé, mert teleszórtatok tetvekkel! A dühtől lüktető halántékkal rángatni kezdte a konyhaszekrény beragadt fiókjait. Biztosítékok, huzalvégek, parafa dugók, ruhacsipeszek, számlák és gombok köré gabalyodó cérnagurigák és gombolyagok közt kutatott. Széthányt mindent, de egyetlen tablettát, elgurult nyugtatót, altatót, legalább egy aszpirint, fájdalomcsillapítót, semmit, semmit, az égvilágon semmit nem talált, odakint viszont, a konyhában a rajzfilm teljes hangerővel harsogott, majd szétverte az agyát, hiányozni fogsz, halszemű, hiányozni fogsz! újra és újra, Andrejka, te nem hallasz? Halkítsd már le, mert széttöröm! A televíziót! Szilánkokra töröm a kalapáccsal!

Ezalatt Miron zavartan forgolódott Auraş bácsi körül. Látszott az arcán, mely tíz másodpercenként váltotta színét, hol elpirult, elkékült, hol elsápadt, hogy nem a pénzt, hanem sokkal inkább Róbertet sajnálja. Restellte, hogy magával rángatta ebbe a gyalázatba. Belzebub beleütötte az orrát a dolgunkba, Ördög, s keresztül is vitte, amit akart… Harmincmillió lejben egyeztek meg Crivackal, vagyis tizenötmillióban fejenként közel két hónapi munkára. Hitvány egy összeg volt, de az emberük hallani sem akart többről, Miron pedig momentán sehol a városban nem talált kedvezőbb lehetőséget. Adott nekik tízmilliót a munka kezdetén, majd újabb tízet egy hónap múlva. A második részletet csak nagy nehézségek árán csikarták ki belőle, miután megfenyegették, hogy félbehagyják a munkát, s így is kellett volna tenniük, amint a kezükben volt a pénz. Róbert javasolta is, mire Miron, hogy az ilyennel nem játszol, Ördög, sátán fattya ez az ember, ami mostanra nyilvánvaló is lett: befejezték a munkát, hagyták magukat lestrapálni napi tíz-tizenkét órán át, s lám csak, nem akarja nekik megadni a megállapodás szerint járó maradék tízmilliót. Azt mondja, felületesen dolgoztak, összecsapták a munkát, nem lesz hát bolond még tízmilliót adni nekik, mit képzelnek, ő megdolgozik azért a pénzért, nem űzhet csúfot magából azzal, hogy kidobja az ablakon…

Miron és Ördög, aki egyetértően támogatta az egyezkedések során, most dermedt némaságban ültek a hallban, az összegyűjtött szerszámok batyuja mellett, indulásra készen várták, hogy fölvehessék a pénzüket, s mehessenek Isten hírével. Nem hitték volna, hogy Auraş bácsi képes ilyesmire. Pedig Mironnak észre kellett volna vennie, elvégre ő a helybeli, neki kellett volna ismernie ezt az alakot, nem a holdról pottyant Róbertnak. A vakolókanalat kellene az öreg torkához szorítani, hogy szedje elő azt a pénzt. Csakhogy Mironnak ilyesféle akciókhoz nem volt elég vér a pucájában, Róbert pedig, nem mintha félt volna, vagy zsenírozza a dolog, de ha már azzal vezekelt a bűneiért, hogy Mironnal vesződött oly sokáig, ahogy egyébként Andreeával is, akkor úgy illett, hogy ezt az embert is a maga kínjára hagyja. Kisvártatva Mironnak támadt egy jó ötlete, Róbert pedig követte a példáját, fölkapott valamelyik vödörből egy egykilós kalapácsot, s rohant Miron után a szivárvány színeiben pompázó, frissen festett ebédlőbe. Kalapáccsal a kezükben forgolódtak Auraş bácsi körül a gipszárkádok alatt, a pénzüket követelve, Isten ellen való vétek, hogy épp kegyelmed, egy ilyen nagy koponya, ilyen nyomorultak miatt vétkezzék, mint mi, s a mi pénzünkre fájjon a foga. Egymást uszították, versenyt ugatva, mint a kutyák, Auraş bácsi, porrá zúzzuk az árkádjaidat és a falaidat, ha nem adod ide a pénzünket, ezalatt viszont az öreg suttogva beszélt valakivel a mobilján, s már épp mondani kezdte volna, mi nyomja a lelkét, amikor az az ökör Miron végre észbe kapott, s kiütötte a kezéből a telefont.

A frăsineni-i rendőrőrs közel volt ide, mindössze két utcányira, így hát Mironnak csak egy árkádot sikerült szétvernie, Róbertnek szintén egyet, s már csengetett is az ajtón Drohotaru kapitány, az ügyfelük pedig kiszólt neki, hogy szabad. Az ajtó nyitva volt, ahogy egyébként is egész idő alatt, mivel a vénember más helyen őrizte a pénzét. Nem félt a rablóktól, és mellesleg ezektől a huligánoktól sem, akik berontottak a házába, hogy szétverjék a falakat, az új festést, amiért annyit fizetett, hogy majd belegebedt, nagyon sok pénzt, amiért megdolgozott, hogy aztán ilyen gyengeelméjűek komiszkodhassanak vele. Egyébiránt Drohotaru kapitány maga is nagyon jól tudta, hogy kivel van dolga. Miront úgy ismerte, mint a rossz pénzt, Crivackal pedig olyan viszonyban voltak, mintha részmunkaidős alkalmazottja lett volna az öregnek. Egyedül Róbert volt új a történetben. Miron azon erőlködött, hogy részletesen elmeséljen a kapitánynak mindent, mintha az hinne neki, és kész lenne segítséget nyújtani. Hiszen épp fordítva áll a helyzet, Crivac bácsi tartozik nekik pénzzel, amiért is ők ketten máris indulnak feljelentést tenni a rendőrségen. Kézzel írott kérvényt a rendőrségen, rendben, mondta a kapitány, bár kevéssé valószínű, hogy ez bármiben is a hasznukra tudna lenni, hiszen semmiféle irat és szerződés nincs arról, hogy munkadíj fejében mennyivel tartozik nekik Crivac, de sosem lehet tudni. Menjenek csak vele, és majd valahogy megoldják.

Róbert, úgy tűnik, már megfeledkezett a korábban alkalmazott módszerekről, melyektől végül úgy megcsömörlött. Harminc, harmincöt, negyven évvel ezelőtt estek meg hasonló dolgok Ördöggel, egy másik életben és egy másik világban, ahonnan alighanem a bűnbánat vágya űzte el, mely érzés most hirtelen mintha azon idők utáni nosztalgiává változott volna. Micsoda idők, Ördög, az ember legszívesebben Crivac bácsi falaiba verné a fejét. A csömörig jóllakott, hogy majd kiköpte a lelkét is, de úgy látszik, mégsem volt elég. A fegyveres Drohotaru kapitány kíséretében elindultak feljelentést tenni. A kapitány civilben volt, harminc év körüli, pirospozsgás, pocakos parasztnak nézett ki, a hasa, mint a dagadt keltészta, kibuggyant a farmer övére, amit a szabadon hagyott, lelógó végű ing sem bírt teljesen eltakarni. Úgy tett, mintha a javukat akarná, higgadt-nyájas, parasztos beszédével hatva rájuk, hogy máskor vigyázzanak, hogyan viselkednek Crivac úrral, mert ez nem játék. Épp ezt mondta Miron is, aki lám, jól tudta, csakhogy semmi hasznát nem vették a tudásának. S most meg is kapta, amit érdemelt: amint beléptek a rendőrség épületébe, Miron olyan professzionális pofont kapott Drohotaru kapitánytól, hogy megtántorodott tőle, és már nem egyszer megmondtam neked, Miron, ne ártsd bele magad ilyen ökörségekbe, azután pedig fáradt-bosszús tekintettel Róbert felé mutatott:

– Hát ez meg ki?

Miron még az orrát törölgette, és a dzsekije ujját mustrálta, hogy lássa, vér-e, vagy csak takony. Drohotaru kapitány egy, még a pofonnál is profibb seggberúgással józanította ki, amitől Miron négykézlábra esett.

–  Egy barátom, kapitány úr, magam mellé vettem dolgozni… Bukarestből való.

–  És mi a fenét keres itt, ha egyszer bukaresti?

Róbert semmit sem tudott fölhozni a maga mentségére, és, őszintén szólva, az egészért csak magát okolhatta: semmi keresnivalója nem volt itt, harminc év után. Nótasorok jutottak eszébe, ’ha sok pénzem lesz, jövök hozzád tavasszal, amikor előbújik a nap’, ’az életem mily drága volt nékem, mégis úgy tűnök el a semmiben, ahogy a köd oszlik széjjel’.

– Tisztelettel jelentem, hogy a barátom ideköltözött – mondta Miron. – Neki is kell valami pénzt keresnie, kapitány úr, ezért magam mellé vettem. Nem tettünk mi semmi rosszat. Csak meg akartuk kapni a pénzünket, amiért megdolgoztunk.

A folyosón, a kapitány irodája mellett, három egyenruhás rendőr szórakozott egy farkaskutyával, amit nemrég szerezhettek be, úgymond tesztelték a képességeit. Úgy parancsoltak neki, mint egy kiképzés alatt álló katonának: Fekszik! Áll! Tiszteleg! Tolvaj! Tolvaj! A kutya ugatott, rángatta a pórázát, két lábra emelkedett.

–  Megint gondjaink vannak Mironnal – szólt oda nekik a kapitány, amikor bement az irodába.

Egy sötét bőrű őrmester, ugyanolyan pocakos, mint a kapitány, azt javasolta:

–  Én azt mondom, eresszük rá a kutyát. – Miron felé mutatott és kiáltott a kutyának: –  Tolvaj! Tolvaj! Kapd el!

A rendőrök röhögtek, a kutya két lábra állva ugatott, mint aki alá parazsat raktak, a feszülő pórázt az őrmesternek mindkét kezével fognia kellett. Nem sok hiányzott hozzá, hogy kiszabaduljon, és Mironra ugorjon. Drohotaru kapitány letelepedett az íróasztalához a számítógépe elé, és intett a két delikvensnek, hogy üljenek le. Néhány percet beszélt mobilon Auraş bácsival, helyeslően bólogatva, mintha utasításokat kapott volna. Miután befejezte, Mironhoz fordult:

–  Hallod, mit mond az emberetek: ha azt akarjátok, hogy megbocsásson, menjetek vissza rendbe hozni, amit szétvertetek.

Miron ismét úgy válaszolt a kapitánynak, mintha az a felettese lett volna:

–  Tisztelettel jelentem, hogy nem megyünk vissza dolgozni Crivachoz, bármi is történjen.

–  Történni is fog, mert magánlak megsértése miatt bűnvádi eljárás indul veletek szemben a sértett fél indítványára, aki nem nyugszik addig, míg legalább két évre nem dugnak benneteket a börtönbe. Tudod, milyen becsvágyó. Nem szereti, ha a tyúkszemére lépnek.

– Tisztelettel jelentem, kapitány úr, hogy nem megyünk vissza rendbe hozni az árkádokat, akárhány irat is készüljön.

–  Márpedig visszamentek, most azonnal! – ordította Drohotaru kapitány.

Fölugrott a székről, és a kövérségéhez képest valószínűtlenül gyors mozdulattal még egy szakszerű ütést mért Mironra. Ezúttal egy horogütést a gyomorba. Miron kétrét görnyedve halkan nyöszörögte:

–  Tisztelettel jelentem, kapitány úr, hogy nem megyünk vissza. 

A kapitány pirospozsgás arca fokozatosan felengedett, ahogy a székére visszaülve Róbert felé fordult, mézesmázos hangon. Elkérte a személyi igazolványát, de az Ördög zavaros-bárgyú szemeket meresztett rá, mintha idegen nyelven szóltak volna hozzá.

– Gyerünk, bátyuska, a személyi igazolványt. Nem hallasz? Látom, hogy korosabb, komoly férfi vagy, hogy jutott eszedbe összeszűrni a levet ezzel az átokfajzat Mironnal?

Róbert csak nehezen tért magához egy másik világ és egy másik élet káprázatából, amelyben ugyanez a jelenet pergett le előtte, csak néhány apró kiigazítással: a kapitány üvöltözik Mironnal, majd megüti, aztán odaugrik őhozzá is, és őt is megüti. Jobbal az arcába, ballal a gyomrába üt, két profin kivitelezett, klasszikus ütés, egy horogütés és egy övön aluli ütés, amiktől összegörnyed, megroppan a dereka, térdre rogy, észhez tér, hogy pénze legyen… De nem volt pénze, hiába jött vissza, nem volt itt semmi keresnivalója. Aztán végre fölfogta, magához tért. Személyi igazolványát odanyújtotta a kapitánynak, aki nyilván túl öregnek tartotta ahhoz, hogy olyan túlkapásokat kövessen el miatta, mint a horogütés és övön aluli ütés jobbról és balról. Baljában tartva a személyi igazolványt jobb kezével a számítógép billentyűzetén babrált, mégis egykettőre fölfedezte az öreg kilétét abban a másik világban és másik életben, abból az időből, amikor ő, Drohotaru kapitány talán még meg sem született. 

A három rendőr abbahagyta a kutyával való játszadozást, és a fekete bőrhuzattal bevont kanapén dohányoztak, mely az irodaajtó melletti falhoz volt tolva. Figyelemmel követték az elkövetőnek adategyeztetés céljából történő mustrálását, most pedig a csúcspont következett:

– Halljátok csak, kit tisztelhetünk körünkben: ez az ember Robert Stan, akit Ördög Róbertnek is hívnak. A bűnügyi nyilvántartásból hiányosan helyrehozott kivonat ’89 decemberéig. Figyelem, tehát ami itt szerepel, az csupa bagatell dolog: elítélve lakásbetörésért és hatóság elleni erőszakért és… és… Ó, van itt még tovább is. Lejjebb görgette az oldalt, és az ujjaival türelmetlenül dobolva várta, hogy betöltődjön. Aha, emberölési kísérlet. Nagyon veszélyes vagy, bátyuska, kinek vágtad el a torkát? A kapitány fojtottan nevetgélt, mintha valami jó poén csattant volna el. Valószínűleg nem nézte ki ebből az alakból mindazt, ami a számlájára volt írva, de lehet, hogy azon nevetett, ami a saját fején suhant át, amint megpróbálta elképzelni azt az emberölési kísérletet. Ölt, hazudott, csábított, Róbert már alig emlékezett valamire, jóllehet tudta, hogy abban a távoli életben minden ilyesmire kapható volt… A kapitány, miután abbahagyta a nevetést, egy percig mintha elgondolkodott volna a helyzeten. Újra megszólalt:

– Sajnálnám, ha az öreg keze közé kerülnétek. Menjetek és hozzátok rendbe, amit széttörtetek. Gyerünk!

– Tisztelettel jelentem, még ha az egész hátralévő életünkben a börtönben rohadunk is…

Róbert végül magához ragadta a kezdeményezést:

– Kapitány úr, máris indulunk, és helyrehozzuk. Legyen nyugodt. Telefonálhat Auraş bácsinak. Tíz percen belül ott leszünk nála, és neki is látunk a munkának.

Drohotaru kapitány megkönnyebbülten fellélegezhetett. Róbert és Miron kiléptek az irodából, az épületből a márciusi dél szikrázó napfényébe, s beszippantották az erdővel borított dombok közt megbúvó város baljós atmoszféráját, ahonnan szerencsétlenségek, öngyilkosságok, emberölések, verekedések, csalások, veszekedések és botrányok hullámai áradtak feléjük.