Ugrás a tartalomra

„Hogy legyen értelme”

Felolvasást és virrasztást rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban Esterházy Péter emlékére. Az írók mellett olvasók is mikrofonhoz léphettek, és megoszthatták a közönséggel a kiválasztott Esterházy-részletet.

 

Már hét előtt özönlenek a múzeum bejáratához, nem lehet eléggé időben érkezni. Időben. Furcsa ez a búcsú viszonylatában. Mi még itt vagyunk az időben, akit megidézünk, már az időn túli dimenzióban. Ami egyébként sem az, aminek mi elgondoljuk, ezt ő maga is megírta. „Az örök élet nem azt jelenti, hogy örökké tart, hanem azt, hogy ott már nincs idő.” A nagymama tanítja ezt az unokájának az Egyszerű történet… Márk-változatában, és az esten fel is olvassa majd valamikor Egressy Zoltán. „Rózsaszínre festi a reggeli napfény a Kisjézust. Se ólomkatona, se Árgyélus királyfi, a nagymama csakis az Istenről mesél.” És a mesében a nagymama egyszercsak elér oda, hogy „a Siralom Völgye azt jelenti, hogy zokogunk a fájdalomtól. Tehát van a jóságos Isten, a jó Isten, ezért is nevezzük Jóistennek, meg van a zokogás a Földön, mert valami fáj. Ez azt jelenti, a jó meg a zokogás, hogy ezt nem lehet megérteni”.

Virrasztani fogunk. A múzeum oszlopos bejáratának lépcsőjénél mécsesek sokasága. Épp Nagy Bernadett, az Írók Boltja Dettije gyújt meg egyet, amikor odaérek. Van, aki virágot tesz le. Fényképezőgépek kattognak. Esterházy Péter fotója a kétszárnyú nagy ajtó előtt egy állványon. Az utca irányába néz. Aztán fel a lépcsőn, furcsa a csönd, az estek előtti morajló zsongás hiánya. Kevesen volnánk? Botor gondolat. A tömeg már a lépcső tetejére érve látszik, az összenyitott három teremben már sokkal korábban is esélytelen lett volna helyet találni. Marad az előtér a monitorral. Az arcokat is monitorozom. Sodródik, hömpölyög a csendes tömeg. Már elkezdődik a műsor, amikor megérkezik Esterházy Marcell. Ölelések, lapogatások, a szomorúsággal együtt is mosollyal fogadja az üdvözléseket. Családi vonás? A pódium mellett ott áll az Esterházy-fotó – csak most tűnik fel ez az örök derű. Nincs róla komor fotó. 

E. Csorba Csilla köszönti az egybegyűlteket. Az emlékezés erőt ad a túléléshez, mondja, Esterházyt pedig csak a szövegein keresztül lehet megidézni. Így elevenedik meg a hangja, humora, gesztusai, egész lénye. A PIM igazgatónője nyitja a felolvasók sorát, az Egy tojás című írással. Rövidségében is mellbevágó. Apa és fia azon versengenek egy főtt tojás fölött, ki tud szomorúbb történetet mesélni – azé lesz a tojás. Mígnem az apa a fiú története után egy mozdulattal felkapja és kihajítja a tojást ablakon.

Szegő János konferálja fel a mikrofonhoz lépőket, a szünetekben nála lehet feliratkozni annak, aki jelezte előre a szándékát. Írók és olvasók egyaránt előadnak EP-részleteket, ismert és ismeretlen arcok, hangok. Závada Pál Az Egyszerű történettel nyit, a Márk-változattal. „A nagymama ráncai a legszebbek, vésve vannak, nem karcolva” – szól egy feljegyezni való mondat a ráncokat taglaló részben. „Isten nem azért van, hogy könnyítsen a halálon, hogy az könnyebb legyen, hanem hogy legyen értelme. És akkor van értelme, ha az Ő halálának van értelme.” Nyáry Krisztián egy 1988-ban született írásából olvas fel. Képzeljünk el egy olyan országot, ami szép, és jó benne élni – ezt kéri benne Esterházy. De a politikumot itt is a humánumra futtatja ki: „A haza legjobb meghatározása: a könyvtár”. Az elefántcsonttoronyból című cikkgyűjteményből való a szöveg. Kovács Pétera Búcsúszimfónia legszebb imáját tolmácsolja, amely a kínok kiállásához kér segítséget Istentől. Kiss Noémi a Termelési regényt választotta, az „Apa és fia” jelenetet. „És akkor döbbenetes esemény következett. A fiú fölemelkedett – volt ebben valami önmagában is félelmetes, ami nemcsak utólagos belemagyarázás –, arrébb rukkolt az apja felé, majd váratlanul, de akkora gyengédséggel, mely még a mestert is meghatotta, az apja vállára hajtotta a fejét.”

Egy idő után átszerelik a hangosítást, úgy, hogy a lépcsőházban és az udvaron is hallani lehessen. Ettől az előtérben visszhangos lesz, alig érthető. Furcsa nyelveken kezdenek szólni a felolvasók, bibliai asszociációk ötlenek fel bennem, magyarul is szólnak a szövegek, és nem is. Betűkáosz, melynek minden eleme Esterházy. Tetszene neki az efféle ötlet. Mintha az egyetlen papírlapra másolt Ottlik-regényt olvasnák itt fel. Vagy tán csak összezavarodtak a hangok a mester halálával, és most riadtan keresik a helyüket.

Kemény István a Harmonia Caelestisből olvassa fel a kis Péter születésének történetét. Apja az elválaszthatatlan, hű kutyaként hozzátartozó aktatáskával bebattyog a szülészetre, hogy hazavigye feleségét és újszülött fiát, de a pólyát, motyót otthon felejti. Most mibe tegyük? – kérdezi kétségbe esve az anya. Hát az aktatáskába. Az asszonyi harag persze előtör, nem lesz ilyesfajta szállítás. „Azóta úgy nézem ezt a hajónyi aktatáskát, mintha pólyám volna, bölcsőm” – mondja immár a vénülő Péter. Lengyel fordítója, Teresa Borowska is felolvas, két nyelven. Turi Tímea a Fancsikó és Pintából idéz. „Fancsikóék a barátaim voltak, noha nem mások ők, mint akkori gondolkodásmódom, vágyaim és erőfeszítéseim két pólusa – mostani tudásom torzításában és tudatlanságom fényében.” Halmágyi Sándor A csók című, 2003-as Esterházy íráson keresztül tekint vissza a rendszerváltó évek „fáradt forradalmára”, és a kishitűségre, amely túlélni látszott minden diktatúrát, végül mégis legyőzetett.

Gács Anna választása is ehhez az időszakhoz repít vissza: a ’88-as tárcában az író egy anya és egy rendőr feledhetetlen párbeszédét rögzíti egy tüntetésen. „Szunnyadjon csak tovább az a kisded anyai vállán.” Ilyet csak Magyarországon hallhatunk egy rendőrtől. Hevesi Judit az anyáktól a nők felé tágítja a kört: az Egy nőből a 24. „nőt” hallgathatjuk. „Van egy nő. Nyilván szeret, de talán jobb volna, ha gyűlölne is, az erősebben köt össze.”

Vajon mi alapján választanak a felolvasók? Mintha ösztönösen raknák ki tökéletes összmunkával a mozaikdarabkákból az Esterházy-mandalát. Ma mindenki a könyvespolcához lépett. Ma mindenki lapozgatott. Ezeket a könyvespolcokat is megírta a mester, nem vitás. Murányi Sándor Olivér már olvas is róla, A mécs című írásban. Ami arról szól, hogy az író – aki maga is olvasó – nemcsak a regényhősökre gondol szeretettel, de magukra a könyvekre, sőt még a könyvespolcokra is. A könyvespolc filozófiája pedig az, hogy „minden osztályozás, rendszerezés csődöt mond. A rendszer érdektelen, mert úgyis mindet egyenként kell ismerni. (…) Ha valaminek nem ott van a helye, de ott van, akkor az a helye”. És ugyanebben a műben leplezi le magát az író, akinek nincs szövegszerkesztője, csak spirálfüzete és csöpögős töltőtolla, amitől mindig fülig tintás. Csokonai Lili-mű következik, a 17 hattyúk, Molnár Krisztina Rita választása. „Sokáig fogok élni. Ha kell, angyal leszek.” Kozma György szinte suttogva, majd egyre erősödő hangon, végül úja fojtott piano olvassa fel az idei könyvheti megnyitóbeszédet. Márai. Olvasni életre-halálra. Most a halálra olvasnak a felolvasók, és életre olvassák a holtat. 

Németh Gábortól a Ki szavatol a lady biztonságáért? című regényből a lakáj és a fajdkakasos tálca esetét (majdnem szó szerint esetét) hallgathatjuk meg. Aztán, mintegy frappáns válaszként, Stahl Judit leszámol a szépirodalmi emelkedettség elvárásaival, és az író gasztronómiai tudását méltatja pár szóban. Esterházy ugyanis 1996 és 2000 között a Konyhaművészet című lapnak írt étteremkritikákat. Nem is akármilyeneket, Stahl a Dohány utcai Faustóról szóló írást osztja meg velünk. A Faustóban például még a magyar pincérek is olaszok. Műremek. Maradunk az olasznál: a Semmi művészet egy részletének olasz nyelvű változatát is meghallgathatjuk az író fordítójától, magyarul Szegő János olvassa fel.

Kántor Péter maga szól pár szót, mielőtt Esterházy kötetbéli szavait tolmácsolja. „Tudom, hogy hol vagyok, de mégsem tudom” – fogalmazza meg a gyász abszurd létérzékelését Kántor. Ez a „tudom, de nem hiszem” állapot, mondja. Az utolsó kötetből olvas egy rövid részletet. Hogy milyen lágyan hangzik svédül a meghalni szó. Mint egy gyermek gügyögése. Annak hallotta Esterházy. Szabó T. Anna egy eredetileg az ÉS-ben megjelent 2002-es cikket, A Bermuda-háromszög, A 21. század nyelvéről címűt osztja meg. Nyelvről és megértésről, közös nyelv megtalálásáról elmélkedik a szerzője. Példázatszerű történetek az író gyerekeiről, akiket berlini éveik alatt elvitt Buchenwaldba. Menjünk innét, menjünk innét! – így a kisebb. Hová? – kérdezi a nagyobb. „Lehet, hogy a 21. század nyelve a 20. század kérdéseinek megválaszolásához kell?” És amikor kisfia a német iskolában a hosszú, érthetetlen kérdésekre magyarul válaszol: „Aki a nyelvet birtokolja, azé a hatalom.” Dragomán György a Termelési regényt vette le könyvespolcáról, ugyanezt választotta Várady Szabolcs is. De Várady előtt még Pion István is felolvas – furcsa, hogy most nem slammel. Nem értem a hangosítás miatt a címet, de néhány mondat után nem kérdés, miből a részlet: „Esti végigtekintett a nemzet asztalán”. Besze Barbara a Fuharosok elé annyi személyes megjegyzést fűz: ez volt az első Esterházy-mű, amelyet huszonkét évesen olvasott. Akkor nem értette, de azóta egyre jobban és jobban.

És ez az a pont, ahol legyőz a fáradtság. Felolvasók még bőven lesznek. Lefelé menet a széles, kétágú lépcsőn végig ülnek, hallgatják a szövegeket. Sorfalat ülnek. De már az udvaron is tömeggé verődött össze az olvasók és írók színe-java. Megszaporodtak a mécsesek. A Károlyi Mihály utcában is hallani a műveket, az utcaszerte található kocsmák, kávézók, „kiülősök” környékén. Külföldiek áradata az éjszakában. Megállnak, kíváncsian benéznek az udvarra, mi ez. Tudjátok, meghalt egy nagy író, egy nagy magyar író. Nem mondom, persze, csak gondolom. Úgysem értenék.

 

                                                                                             Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

 Képek az eseményről a PIM Facebook-oldalán

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.