Ugrás a tartalomra

 

A magyar Osszián

Fábián Gáborról

Hol van az a lángész, mely képes volna teremteni

Verset, e fölfedezett tárgyak fönségéhez illőt?

(Lucretius)

 

2007 környékén lehetett, hogy napfelkelte előtt ébredtem abban az aradi kora hajnalban, és pontosan emlékszem, hogy különös álom gyötört, amikor először kezdett el foglalkoztatni az Osszián-kérdés. Azt álmodtam, hogy mindenből kettő volt. Belőlem is, másokból is, Aradból is. A különbség csak annyi volt csupán, hogy a másik Aradot Orodnak hívták. Az Irodalmi Jelen szerkesztőségének nagy télikertjében ültem le, teljes csöndben, miközben kint az éjszakai vihar éppen nagy felhőkben bomlott fel, de a szél még rázta a fák karmait az eget karistolva. Figyeltem. Válaszokat kerestem. Talán a középpontot. Az eredetet. Lépések hosszú sora és csak a szeretet, amely elvezet önmagunkhoz. Erre gondoltam. Úgyhogy a felkelő Nap fényében elindultam sétálni. Az utca végén egy szobor. Alatta név: Fábián Gábor. Fehéren világlott elém.

Fábián Gábor Arad történetébe vezet be elsőként, s figyelmeztet, hogy az éji vízió a másik Aradról – csak vízió volt, ugyanis Orod nem ugyanaz, mint Arad. Ahogy ő írja: „Vannak, kik Aradot részint a történetekben való járatlanságból, részint azon ártatlan hiúságból, hogy e városnak tisztes régiség érdemét megszerezzék, az általunk imént leírt Oroddal örömest összvekevernék, s azonegy városnak tartani szeretnék. De hogy Orod és Arad két külön város volt, és ez amannál sokkal későbbi időkben nyerte származását: azt följebb, hol a megye nevezetéről, az orodi várról s káptalanról értekeztünk, úgy hisszük, elegendőkép megmutattuk. Orod városa rég virágzott, sőt el is virágzott már akkor, midőn szomszédságában Arad épülni kezdett.[1] – s mint megjegyzi, Orod helyén később Galogrécz nevű német falu alakul. Orod vára, káptalanja már a 16. századra elpusztul, csak a Mikelakai erdő marad meg belőle, amit három napig jártak a felmérők egykoron. S még valami, egy rémes história, öt halomról, öt dombról, amelyben hatvannyolc – egyetlen éj alatt – lemészárolt magyar főúr fekszik, az egyszer és soha többet meg nem tartott orodi gyűlés áldozatai. S Arad? Ó kérem, mondja Fábián Gábor, az már nem rendelkezik ilyen nagy múlttal, a letűnt kor misztikus történetei helyett Aradon két döghalál (1732 és 1738) közé ékelődött be Rácz Péra vagy Péró hadnagynak és Sebestyén nevű barátjának dúlása. Ezek mint afféle aradi Kolhaas Mihályok, felkelnek, s rabolnak, gyilkolnak, erőszakoskodnak, elhajtják a jószágot. Heves, Békés és Csongrád csak a kunokkal szövetkezve tudják az oláhokkal és ráczokkal igen nagyra duzzadt Péró csapatát Gyula alatt elverni. Sebestyént Túron fogják meg, Pérót Erdőhegynél. Mindkettőt felakasztják. Rablóik oly sokan voltak, hogy a tömlöcök telítődtek. Az 1740-es marhadög azonban, ahogy írja, elvitt rablót és polgárt egyaránt. Alig maradtak Aradon. A város mégis megmarad, míg Orod eltűnt. Ki emlékszik ma rá? Így aztán Arad leírásában Fábián Gábor közli nemcsak a történetet, a dátumokat, a jelesebb emberek nevét, a környék népeit, hanem remek gyűjteményt ad közre az oklevelekből is, melyek érintik a helyet, sőt négy szép rézmetszet is díszíti könyvét.

Ha csak ennyi lenne Arad régi irodalmi hagyománya, egy történetíró, aki valójában ügyvéd volt a városban, s ifjan feltárta és megírta szülővárosának történetét, már az is elég lenne. De szerzőnk, kissé maga szórakoztatására, kissé a magyar fiatalság építésére, elkezdte fordítani a klasszikusokat, például Lucretius A természetről írott nagy költeményét, melynek ötödik könyvét teszi közzé, s igaz, hogy: „Már ha az állatokat több érzés készteti szótlan / Voltuk mellett is, más meg más hangokat adni / Mennyivel inkább kell vala tudni az emberfajnak / Más meg más dolgokat más szóval jelezni mindjárt.[2] – s itt igen szép szavak illetnék az aradi mestert, aki a teljes De Rerum Naturát lefordította, mely más fordításában csak nemrég jelenhetett meg magyarul, nagy sikerrel – 177 évvel az ő teljes és mostanra vélhetőleg elkallódott fordítása után. Milyennek látta ő Lucretiust? Mint mondja: „Lucretiust, a római remek költők legfenségesebbikét eddig köröttünk kevesen ismerik. Oka ennek nem más, mint az, mert e költőt, kit már Quintilianus is difficilisnek nevezett, szokatlan sajátságai miatt megérteni igen nehéz. Erre csak bővebb tanulmányozás útján juthatni. Pedig a ki vele egyszer kellőeg megösmerkedett, azt fogja róla vallani: »ily költőt nem élvezhetni nagy veszteség!«” – s ugyanezt mondhatjuk Fábián Gáborra. Életműve fordításaiban gyökeredzik. Nem könnyű ezekhez eljutni, de ily fordítót nem élvezhetni túl nagy veszteség lenne nekünk, s nemcsak magára a fordításra gondolok, hanem a minden munkájában jelen lévő bő jegyzeteire, melyek annyi tudást öntenek olvasója felé, mint valamiféle jól megírt monográfia.

De mindezek csak megelőlegezték Fábián Gábor főművét, az aradi irodalmi hagyomány alapkövét, azt, amelyre iskolát lehetne alapítani, s melyet az utókor oly méltatlanul mellőz, csak mert eredetisége erősen megkérdőjelezhető volt. Na de mi az eredetiség? Ha valaki teljesen új szöveget mutat? Akkor már Platón, Arisztotelész sem! Vagy ha valaki a szív ismeretlen tájait tárja föl előttünk? Ha valaki új hangulatokat fest? Ha valakit minden európai nyelvre lefordítanak ezért? Elsőként olaszra, majd így tovább, még magyarra is. S ez a magyar fordítás Aradon készül, aradi uraknak van ajánlva, Macpherson Ossziánjának teljes magyar változata, Fábián Gábor tollából.

Manapság csak érinteni szokták az Osszián-történetet, van, ki egy könyvismertetés ürügyén, az európai haldoklás éneke gyanánt, van, ki az ossziáni hatást értékeli (sajnos úgy, hogy Fábián fordításáról szót sem ejt igen remek tanulmányában), megint mások Osszián helyett is inkább az antikot vélik láttatni Vörösmartyban – talán mert bennük ez volt erősebb –, s van, ki már Osszián gyermekeiben keresi a nemzeti identitás sajátos alakulását, az eredeti szándékról és szövegről szót sem ejtve. Az Osszián-témához – oly sok tanulmányt megkerülve most – primér szövegként legutóbb több mint száz esztendeje nyúltak, s közöltek egy kicsiny könyvben részleteket Fábián Gábor fordításából. Ott széles horizontú, bevezető tanulmányában Heinrich Gusztáv ezt írja: „Fábián Gábornak nagy szorgalomra valló, igaz odaadással készült és nemcsak hűség, hanem költői hangulat tekintetében is dícséretes fordításával a Magyar Osszian-irodalom voltaképp (legalább eddigelé) befejezést, de egyúttal betetőzést is nyert.[3] – olyannyira, hogy műve barátjára, Vörösmarty Mihályra is igen nagy hatással volt: „A Zalán futása remek bekezdése csak későbbi toldalék, melyet a költő még 1824-ben néhány fiatal barátja, elsősorban az Osszián-fordító Fábián Gábor kívánságára írt eposza élére.” Amikor végre megjelent, 1833-ban, Széchényi István és Kisfaludy Károly levélben gratuláltak a fordítónak[4].

Vörösmarty és Fábián komoly és mély barátsága irodalomtörténészre vár, nem költőre, de mégis megfontolandó, hogy a XIX. század színe-virágának ily fontos szöveg mért nem kellett a XX. századnak, s mért büdös egy ekkora munka még ma is? Talán mert az egész kitalálmánynak minősül? Biztosan az? Mit ír erről a fordító maga, bevezetésében? „Hiszem, hogy elegen lesznek olvasóim között olyanok kik még Osián felől keveset hallottak…[5] – kezdi, majd a helyes álláspontot úgy jelöli meg, hogy „Osián költeményeit úgy tekinthetni, mint a classicus régiség azon ritka maradványait, mellyek századokig az idők romjai alá temetve egyszer előtűnnek, hogy a később kor művészeti darabjai között remekek gyanánt ragyogjanak.” A versek főhőseit, a költőket vagy bárdokat, s magát a címszereplőt így írja le: „Egy szóval: bennök [a bárdokban] a nép a maga tudósait, oktatóit, cenzorait és papjait nézte.” – „Ezek számából volt Osszián is, ki fejedelmi magzat, s Finjálnak, a morvéni királynak fia vala”.

Érzi, hogy a történeti hűség meglehetősen ingatag lábakon áll: „Különben róla a história hallgat. Egyetlenegy író, Giraldus Combrensis említi Osián nevét a 12.-dik században” – mégis korának reakciója, mint mondja: „Osián bámulás tárgya és olly kapós lőn, hogy csak kevés idő alatt nyomtatását több ízben kelle ismételni. Más nyelveken is azonnal mindenfelé csoportosan akadtak tolmácsolni.” Viszont az ellenkezőjére sem kellett soká várni, az irodalmi közélet akkor sem volt más: „De e nagy köz tetszés mellett, csak hamar kemény ítéletek is kezdték magokat hallatni, nem ugyan magasztalt becsök, hanem hitelességök ellen az osiáni költeményeknek.” – Miben látta a támadás súlyát? Ahogy írja, szinte személyes hangvétellel: „Egy bárdolatlan, együgyű feledésbe süllyedt nemzet honából, egy soha nem hallott költőtől, a legrégibb időkből, száz meg száz esztendős szóbeli előadás útján, egyszerre ily gyengéd szellemi műveknek, olly nagy darabokban, olly érthető nyelven tűnni elő – megfoghatatlan sokak előtt; s nem kevesen lettek olyanok kik az Osián neve alatt megjelent költeményeket Macpherson saját koholmányainak lenni állították.

A hátterét e történetnek bizonyosan sokan ismerik. James Macpherson 1760-ban kiad egy gyűjteményt gael versekből, angol fordítással. A siker hatására északra utazik, Skye szigetére, s 1762–63-ban Osszián megjelenik angolul. Samuel Johnson, a véresszájú kritikus hamar bebizonyítja a csalást, s a gael eredetiket kéri számon, igen indulatos hangvétellel. Macpherson nem száll vitába, s időközben lelke megtér a ködbe, s bárdok éneke rezgeti át őt a szelek hullámaira.

A vita azonban csak nem csitul. 1797-ben az „édinburgi Régiség nyomozó Társaság” elindít egy hosszú, éveken át tartó vizsgálatot, s 1805-ben közreadják eredményeiket, mely, mint Fábián Gábor írja: „Macpharson (sic!) minden gyanú alól felmenti…” – ugyanakkor Samuel Johnson bebizonyítja ellentettjét, mire 1807-ben az eredeti gaelt is közzéteszik, ám eddigre már olaszul, franciául, németül is megjelenik. Mint ahogyan a kor nagy szellemeit sem érdekelte, hogy Macpherson milyen forrásból dolgozott, csak az egész költői világ eredetisége, úgy mi is feltehetjük a kérdést: mi van, ha a derék skót Skye szigetén, hosszan beszélgetve a helyi öregekkel, maga találta ki az egészet? Akkor nincs olyan nagy hatása  Goethére, Herderre, Lönnrotra, Longfellowra, Batsányi Jánosra, Thaly Kálmánra, Kazinczy Ferencre, Petőfire, Aranyra? Mi van, ha fák suttogták neki a dalt? Mi van, ha csak beleérzése, érzékenysége segítette?

Mi van, ha egyszerűen csak emlékezni kezdett mások életére? Mert költő volt Macpherson, az egyik legjelentősebb skót költő. S a költők nem úgy működnek, ahogy az irodalomtudósok, kritikusok kívánják, hanem, szerencsére, ahogy a szívük rezeg. Ettől tudnak verset írni, mert rezgésük válaszol a világ zajára, dalt hoz, nemesebb életet talán. Ráadásul a hosszú vitát a legújabb kutatások sem tudták megnyugtatóan lezárni, most valahogy úgy állunk, hogy James Macpherson bár maga is költött az Ossziánhoz, maga rendezte egységbe az egészet, de valós alapokból, töredékekből, részletekből dolgozhatott.

Térjünk tehát magára a Fábián-féle szövegre, az első, teljes Magyar Ossziánra, ahelyett, hogy még száz esztendőt topognánk. Mi volt az elve a fordítónak? Ezt két helyen is megadja: „…verset versben és prósát prósában adni…” – s ott, mikor azt írja: „…benne senki görög vagy római metrumot ne keressen, mely az eredetiben sincsen.”

Mi a háttere a történetnek? A kelták három királysága. Az első Morvén és a szomszéd szigetek, mely nem más, mint Észak-Skócia, s Trenmór nemzetsége lakja, királya Finjál. A második Érin vagy más nevén Innisfál, avagy Írország, Kormáké nemzetség kezében, kiknek Kárbre királyát Finjál helyezi vissza trónjára, az a Finjál, ki a minderre már öregen és vakon emlékező Ossziánnak az apja. A harmadik királyság Loklin, avagy Jütland, hol az Armíné nemzetség él. A királyok szekéren harcoltak, sisakjukon sasszárnyakat formáló alakok meredtek az égre, s az ellenség felé. Egynejűségben éltek, a nők is hordtak fegyvert, méghozzá íjat, s ezzel nemcsak vadásztak, hanem a harcokból is kivették részük. A földművelést nem ismerték, s egyetlen szórakozásuk a bárdok hárfával kísért éneke volt, mely ének a legnagyobb misztériumot zengte leginkább: az északi ködöt. Hitük szerint, ha meghalt valaki, az köddé vált, s csak a bárdok éneke rakhatta a szélre, a megszabadulásra a holtak lelkét. Hitük a halhatatlanságban osztatlan volt, ismerték az átjárókat élők és holtak világa között, melyeket a barlangokban élő remeték vagy a látók nyithattak meg előttük. A Nap és a Hold élőlények voltak számukra, kik köddé lesznek majd, s összekeverednek, mint a kezdettekkor a holtak lelkeivel. Fábián Gábor hosszan kitér Herder Homérosz és Osszián összehasonlítására, de mielőtt erre rátérnénk, csak a hangulat kedvéért egy részlet a Fábián-féle fordításból:

„Óh folyók Lúmona,
Lelkemben ragyogsz te!
Nap süt oldaladra,
Csengő fák bérczein
Vad múlat, és bogas
Szarvas, berkeidben.
Nézik ők a síkon
A sebes kopókat
A mezőben halkan
Járnak a leányzók,
Hölgyei a húroknak,
S vén görbe ijjnak;
Szelid szemmel néznek szőke
Fürtjökből a királyok halmára.
Nincs a hegyen. Lárhon lépte,
A zöld sziget fejedelméé.
Tölgyet szállít ő habokra
Klúba hullámzó révében;
Tölgyet, mellyet vágata Lúmonon
Járni rajt a tengerarczán.
Elfordulnak a szűzek szemei
A királyról, félvén, hogy lemerül.
Nem láttak soha még hajót,
Tengernek barna lovagját.”
                        TYMÓRA – VII. ének (323–346. sor)

 

Amikor itt felcsaptam a könyvet, egyszerre éreztem Arad és Orod kettős éjszakáit, misztikumát, mélységes múltját. Kelet és Nyugat sokféleképpen találkozhat, de kevés ennyire egyedi illeszkedés van, mint éppen Arad irodalmi hagyományában, ahol egy derék fiatal ügyvéd, Vörösmarty jó barátja lefordítja a nyugati világ meghatározó meséjét. Igen, mert alighanem csak mese ez, jó kritikusok aludjatok tehát csak el, s ne is sejtsétek meg soha, mekkora ébresztő ereje van a lelkekben éppen a mesének! A versben írott, misztikus mesének meg pláne!

Mi is a különbség a görög és a kelta mese között? Herder szerint „Homérban látni a cselekvést: Osiánban csak sejthetni azt, a dobogásokból, jelekből és míveletekből” – s ha érzékekről van szó: „Osián szerelmesének alakját inkább csak kijelöli, mintsem előadná és lerajzolná.” Míg „Homér görög országának első táborozását éneklé: Osian ellenben a hajdankornak szózata, melly egy bajnok nemzetség enyészetét adja hírül” – éppen olyan tehát a szembenállás, mint Arad és Orod. A két település, a két szomszédvár meglehet mégis találkozik néhány helyütt. S ez nem más, mint például a Homérosznál is jelen lévő pajzsleírás. Amikor tíz éve írtam róla, arra gondoltam, ez a tárgyon át való emlékezet. Ma úgy mondanám, meditációs objektum időutazásra. Akkor így írtam: talán kiérezhető, mennyire nem tartom releváns kijelentésnek azt, hogy a Pajzs leírása az Iliászban valamiféle válasz lenne a képre, melyben a kép versenyre hívja a költői nyelvet éppen teremtő költőt. Nemcsak azért, mert ez a kép és nyelv versenyszerű felfogása egészen más megközelítése lenne az ekphraszisznak, mint ami itt éppen fogalmazódik, hanem mert Homérosz talán nem „írt”, avagy inkább beszélt volna a Pajzsról, ha láthatta volna, és nem csak azért, mert valószínűleg vak volt. Kezdjük talán ott, hogy Homéroszról úgy sejtik, hogy Homéroszok volt(ak). Nem azért, mert mondjuk skizofrén lett volna, hanem mert nem egyetlen szerzőnek tulajdonítják a két eposzt és a költeményeket. Érzésem szerint megegyezhetünk abban, hogy Göröghonban poliszról poliszra járó nyomorultak[6], akik dalnoki iskolát végeztek, adták elő ősi éneküket a Trója elleni háborúról. Valamennyien Homéroszok voltak, ám igaza lehet Anatole France-nak, hogy mégiscsak kellett lennie egy Homérosznak, akinek „az volt a szokása, hogy a gyermekkorában elsajátított énekeket olyan verssorokkal is bővítette, amelyeket más énekekben vagy a maga fejében talált. Ő maga is nem egyszer majdnem teljes énekeket költött.[7]

Ennyit a szerzőségről, amely megérdemelne egy másik esszét. Az ekphraszisz pedig a tökéletes meditációs forma volt, mely segítségével meg lehetett szakítani azok harcát, kik úgy küzdöttek, mint az égő tűz lobogása, és emlékezni lehetett a korra, a helyre, az arcokra, mintha ott lett volna Homérosz, mintha az ő fegyverén is nem egy trójainak a vére száradna.

Meg vagyok győződve arról, hogy a trójai háború éppen akkora sokk volt az akkori világnak, mint a Második Világháború a huszadik századinak. Nem csoda, ha rettegtek a háborútól, s inkább a béke énekesét jutalmazták. Csakhogy Homérosz pontosan a feledéstől rettegett, attól, hogy népe elfelejti a „hellén-világégést”, amely ugyan egy népet formált belőle, de mégis rettenetes véráldozatot követelve, igazából értelmetlenül. Az Iliász jelentősége a közös, avagy kollektív emlékezet megteremtése egy olyan korban, amelyre már nem volt jellemző a hősök és istenek gyakori jelenléte, melyben inkább értékvesztésről beszélhetünk, mint értékteremtésről. Homérosz az i. e. VIII. századból emlékszik vissza az i. e. 1200 körül történtekre, nem azért, mert minden rendben van körülötte, hanem mert fél a felejtéstől. Emlékeztetni akar. S azt, hogy a béke is közel áll hozzá, sőt nagyon is azt kívánja, éppen az ekphrasziszban árulja el, még ha ott sem tudják nyugton hagyni a vér és iszonyat képei. Látnokként mélyül el a Pajzs köreiben, hogy az Idő köreiben szabadon mozoghasson. Vak jós, aki a múltba jobban lát, mert a múltat látni – látni a jövőt.[8] Nyelv és kép harmóniájára törekszik, hogy elkerülhesse a háborút jelenében, mintha segítene az, ha előhalásszuk emlékeit a népnek, hogy megmutassuk, ne engedje át magát újra az őrült káosznak, mintha az emlékezet épületei (esetünkben az ekphraszisz) megmenthetnének minket is a feledés romjaitól…

Most azonban illő lenne összevetni a Homérosznál szereplő képleírást az Ossziánéval. Ezt azonban mindenki tegye meg maga! Itt közlöm a kérdéses részt, mely nem sokkal a fentebb idézett előtt húzódik meg:

„Kámór felkele gyorsan aczélban;
Megveré a domború pajzsot;
Fent lógott az a viharok tölgyén,
A sok folyamú Lúbárnál.
Hét boglár volt a pajzson,
Hét királyi szózatok a hadhoz,
Mellyek ég szelén ki áradának
Bolg hatalmas törzseihez.
Minden boglárt egy csillag ékesít,
Kenmáhán, a nem tompa sugárú,
A felhők közül kelő Külgyársza,
A köd-köntösű Úlojke.
Amott Künkálin ragyog szirteken,
Reldúra enyészet hullámain,
Félig habokba rejtve világát;
És Berhéné, a láng szemű,
Lenézve a bérczek erdejéből,
A vadászra, midőn lassan ballag
Esős homályban a völgyön
Zsákmányával, a szőke bak-őzzel.
A pajzs közepén szélesen
S felhőtlen villog Tonkéné,
A csillag, melly éjen ált lenéze
A nagy tenger Lárhonjára,
Ki első útaz vala szélen.
Duzzad a hős fehér vitorlája
Innisfál folyós országa felé.
A tengert elborította az éj,
S a homályos köntösű köd.
A szél az égen gyakran változott;
Habról habra szökelltek a hajók;
Most kitűne a vízi Tonkéné
Mosolyogva a megnyílt felhők közül;
Áldá Lárhon a sugárt, mert fénye
Győztét hirdette a vész tengerén.
            Hős Kámór dárdája hangot ébreszt
Mellyre felserken minden bárd;
Sötéten omlanak ők a bérczről,
Ékes hárfákkal kezökben
A király vidáman állt előttök,
Mint völgy vándora rekkenő hévben,
Hallván a távol mezőről
Az ömlő patak szelíd moraját,
Melly a rengetegben fakad
A rőt vad fakó szirtjéből.
                        TYMÓRA – VII. ének (254–299. sor)

 

Mennyire vad költői képek! Milyen izgalmas mesevilág! Osszián lírai, Homérosz eposzi, s e kettő itt ölelkezik, ezekben a sorokban. Fábián így méltatja: „Erkölcsiségre nézve semmi költő Osiánhoz nem hasonlíthat; mert neki legigézőbb festései nem egyebek, mint a legnemesebb erényeknek: a dicsőségnek, nagylelkűségnek, emberségnek, vendégszeretetnek, barátságnak és szeretetnek eleven képei” – s ez a legtöbb, amit egy költőről bármikor el lehet mondani, nevezzék azt Macphersonnak vagy Ossziánnak, lényegét tekintve mindegy. A fordító így zárja szavait: „Ilyen a költő, kinek míveit hív másolatban mind két nemen lévő kedves földieimnek ezennel kezökbe adni kívánom. Nemde méltó, hogy azok saját alakjokban is ösmeretesekké tétessenek közöttünk? Örülök, hogy e szerencse először nekem juthatott. Írtam Világosvárott, Május 15-dikén 1832.”

E „szerencse” azonban csak egyszeri volt, az 1903-as kiadás ugyan tervezi a teljes szöveg újraközlését, de ez végül elmarad. Kazinczy prózai fordítását, mely szintén csak részlet, míves kiadásban ugyan elkészíti két remek rajzoló, Banga és Szemethy 1998-ban, de ez ugye még mindig nem az[9]. A Fábián-féle verzió az emberek tudatában mintha az Orod menti Mikelakai erdőben pihenne, s alighanem északi tündérek őrzik. Abban az erdőben, ahol egy katonai temető volt, s felszámolásakor, az 1980-as években robbantották fel a temető két oldalán felállított kőoszlopot, valamint azt az emlékművet, amelynek tetején egy turulmadár őrizte az ott eltemetett hősök nyugalmát. Fábián Gábor szobra Csiky Gergely mellett állt az evangélikus templom előtt, a Kossuth Lajos parkban, még 1929-ben is, de a harmincas években azt is lebontották.

Talán az ő fehér árnya igazított minket útba, talán ő mutatta meg Orod és Arad között a hajszálnyi különbséget, s vitt haza. Mindenesetre Arad irodalmi hagyománya az ő nem csekély fordításaiban gyökeredzik. Az Ossziánban, mely Aradot Nyugathoz kapcsolja, s Háfiz verseiben, mely Keletre mutat. Világok találkoztak tehát egykoron Aradon, határokat nem ismerve, s ez a találkozópont újjáéledhet még. Milyen lesz, s kin múlik ez? A határról, jelzem csöndesen, már rég eltűnt az a nyomorúságos köd.


[1] Fábián Gábor: Arad vármegye leírása. Első rész – históriai leírás. Budán. 1835.

[2] Titus Lucretius Carus: A természetről. Fordította: Fábián Gábor. Arad. Bettelheim Testvérek Bizománya. 1870. 40. o. 1086–1089.

[3] Heinrich Gusztáv: Bevezetés – I.n.: Ossian Énekei – Az eredeti gael mértékben. Fordította: Fábián Gábor. Franklin Társulat. Szerkesztette Gyulai Pál. 1903.

[4] Kara György: Adalék F.G. Ossian-fordításához. Budapesti Szemle. 74. köt. 1893. 132–136.

[5] Osián énekei (három kötetben) 1833. M. kir. Egyetem. Fordította: Fábián Gábor. Mindhárom kötet aradi uraknak, elöljáróknak lett ajánlva. Az idézetek a fordító előbeszédéből valók.

[6] Dalnoki iskolába leginkább a valamilyen testi fogyatékossággal megverteket adták be.

[7] Anatole France: A kyméi énekes. (A. F.: A király iszik, és más elbeszélések. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1956.) 19. o.

[8] V.ö.: Jan Assmann: A kulturális emlékezet (265–270.o.) és Harald Weinrich: A felejtés művészete (31–37.o.)

[9] Kazinczy Ferenc: Osszián Énekei. Bangha Ferenc–Szemethy Imre rajzaival. Képes Próza Tár. Elte Historia Literaria. 1998.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.