Ugrás a tartalomra

 

A Grastyán Szakkollégium tudományközi kísérlete – egy hallgatói konferencia tapasztalatai

Gilbert Edit

A Grastyán Szakkollégium tudományközi kísérlete –
egy hallgatói konferencia tapasztalatai

 

A Pécsi Tudományegyetem számos szakkollégiuma közül a Grastyán Endréről elnevezett meglepő elven működik. Interdiszciplináris, s ezt komolyan is veszi. Konferenciáikon egyazon szekcióban szerepelt még tavaly is művészet, irodalom, szociológia, építészet, jogtudomány, pszichológia, biológia, fizika, orvostudomány – mindaz, amit a tízkarú egyetem oktat és kínál. Az előadó hallgatóknak tehát arra kell törekedniük, hogy a többi résztvevő és vegyes közönségük számára is érthetően közvetítsék kutatásukat. A korábbi években minden témához volt opponens, aki előzetesen megkapta a dolgozatot, s megadta a megbeszélés alaphangját szakmai bírálatával. A szekció moderátora pedig jó esetben szintén felkészült – ő már az összes dolgozatból, s megvitatásukat koordinálva azokat a kérdéseket tette fel, amelyek segítették a téma kibontását az érdeklődő laikusokkal, akiket képviselt. A teremben ülőktől bőven kaptak kérdést, megjegyzést az előadók, a résztvevőknek izgalmasnak bizonyul évről évre ez a rendhagyó találkozás más szakterületekkel.  

Idén már kissé szelídült a koncepció: a bölcsész- és társadalomtudományi szekciókba például a közgazdaságinál – a paksi beruházás eseménytörténete – távolabbi téma nem került. S az is bölcs döntés volt, hogy a medikusok maguk közt vitatták meg orvostudományi kutatásaikat.

Az egységes elképzelés ellenére meglehetősen különbözött az egyes szekciók munkája, hangulata. Az angol nyelvűekben a hozzászólások elmaradtak vagy bátortalannak bizonyultak. Természetszerűleg nem lehetett az előadások angolságának a színvonala egyenletes, hiszen eltérő volt a fellépők nyelvi szintje, amit jól toleráltak a résztvevők s a moderátor is. Bár a nem anyanyelvi szinten kérdező sem lógott volna ki túlzottan az összképből, mégsem volt hozzászóló az általam hallgatott angol szekcióban. (Talán nem érezte természetesnek a közönség, hogy hazai terepen, magyar kollégákhoz idegen nyelven beszéljen, pedig mindenkit lebilincselt például a kártyázás során tanúsított machiavellista attitűd vizsgálatára létrehozott kísérlet.) Különböző tudományterületek magyar egyetemistáiként angolul előadni tisztán magyar közegben is érdemes, úgy, hogy nem is biztos: ül a hallgatóságban külföldi, mert ez jó felkészülés a nemzetközi szereplésekre. Méltányolható, méltánylandó volt a nem angol szakosok bátorsága az idegen nyelvű fellépés vállalásával. Érdekes módon többen közülük nem is a megadott húsz percben, hanem utána, a szekcióvezető kérdéseire adott válaszaikban bontakoztak ki. (Felolvasásuk színvonalán a különbséget enyhítendő az emelhetett volna, ha előzőleg átnézetik szakos barátaikkal szövegüket – amit a hallottak alapján nem mindegyikük tett meg.)

Azokba a szekciókba, ahova az előadók nem hozták magukkal ismerőseiket, barátaikat, szaktársaikat és a moderátor oktatók sem hívták el csoportjaikat, alig tévedt be valaki a szereplőkön kívül. Panaszkodott is az utánunk következő ülés vezetője, egy kolléga a jogi karról, hogy hol maradnak a diákok. (Ő ugyanis nem kérte a csoportját, hogy kövessék, inkább elmaradt az órája velük: azokkal, akiknek egyébként kurzust tartott volna abban az időben, ha éppen nem moderálnia kell a Grastyánon. Érthetetlen, miért nem invitálják csoportjaikat az egyetemi oktatók tudományos-kulturális rendezvényekre, főleg, ha ők maguk úgyis elmennek azokra.) Érdekes tanulságra tehettek szert a tanárok ekkor a saját szerepüket, felelősségüket illetően. Ha a szervezők nem terjesztik-reklámozzák személyes hangú ajánlásokkal például a Facebookon ezeket a tudományos, egyetemi programokat is, a hallgatók kaphatnak ugyan, kapnak is gyakran központilag e-mailt az egyetemtől, a HÖK-től, ám sokszor hiába: az úgysem éri el az ingerküszöbüket. Mint megtudtuk, főként az oktatóik szóbeli ismertetése nyomán szereznek tudomást az ilyen eseményekről. Az ő rábeszélésüknek, figyelemfelhívó programismertetésüknek köszönhetően jönnek el a konferenciákra, védésekre, vendégelőadásokra. Annyi értesítés, információ közt, amellyel bombázza őket a hivatal is, elsikkad az ilyen-olyan szakmai rendezvényre invitáló üzenet a hivatalos felületeken.

Az ország szinte minden egyeteméről és határon túlról is érkeztek a résztvevők a – hivatalos nevén – VII. Nemzetközi és XIII. Országos Interdiszciplináris Grastyán Konferenciára, amelynek három napján a két párhuzamos szekcióban összesen száztizenegy előadás hangzott el.

A moderátor, azaz a szekcióvezető az előadókészséget, a közérthetőséget, a használt fogalmak definiálását, az érthető és meggyőző beszédstílust, a közönséggel történő kommunikációt, az interakciót, a vitakészséget értékeli a Grastyán-konferenciákon. Izgalmas dialógusok bontakoztak ki most is a legtöbb téma körül, a más területekről érkezettek reakciói, kíváncsisága, értetlensége és érteni vágyása termékeny szempontokkal szolgált az előadók számára. Valahonnan, a civil gyakorlatból, a meg nem valósult életekből, foglalkozásokból, érdeklődési, érintettségi körökből a hallgatóság nagy része meg tudott és meg is akart nyilvánulni. A mi szekciónkban egy filozófushallgató metatudományi előadása bizonyult valószínűleg a leginspirálóbbnak, talán mert a témában erősen érintve voltunk ott, akkor: Otto Neurath és az egységes tudomány – egy példa a tudományos együttműködésre.

Megőrizve az előző évek gyakorlatát – főként a szakterületi kontroll tekintetében –, a konferenciakötetben pedig immár a lektorált változatot közölve (ami nem mindig van így) unikális tudományközi kommunikációvá válhatna a grastyáni hagyomány. Üdítő kilépni a szűk szakmánkon túlra, megértetni magunkat intelligens laikusokkal.     

 

A szerző a Pécsi Tudományegyetem docense, műfordító, kritikus, irodalomtörténész.

 

Kapcsolódó anyag:

Irodalomtörténeti közhelyeinket veszem komolyan – Gilbert Edit könyvbemutatója

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.