Ugrás a tartalomra

 

„Irodalomelméleti közhelyeinket veszem komolyan”

Gilbert Editet sokan V. Gilbert Editként ismertük és olvastuk eddig – többek között irodalomelméleti és -tudományos munkák írójaként, jeles oroszos kutatóként és fordítóként, a Pont Kiadó Fordulópont című folyóirata szerzőjeként, és még sorolhatnánk. Most új oldaláról mutatkozott be az Írók Boltjában: Az együttérzés irodalmai és vonzatai című könyve legfontosabb fejezetét a biblioterápiával foglalkozó írások teszik ki. A szerző beszélgetőtársa, Kálmán C. György nem titkolta, hogy vegyes tartalma miatt fenntartásokkal vette kézbe a kötetet, melybe az olvasásterápia-tanulmányok mellett a női írással, az orosz irodalommal foglalkozó, valamint közéleti, színház- és tánckritikai írásait rendezte négy fejezetbe szerző és kiadó. De a kezdeti aggodalom eloszlott, folytatta Kálmán C., hiszen egy rendkívül rokonszenves hang teszi egységessé ezeket az írásokat, amelyek sosem pengetik az értelmezői kizárólagosság agresszív húrjait, ellenben beszélgetnek, kérdeznek, lehetőségeket vetnek fel.

Ezt az észrevételt ugyancsak alátámasztották a szerző „élő” megnyilvánulásai is – Gilbert Edit akkor is másra irányítja a figyelmet, amikor magáról beszél. Példaképeként mindjárt Kálmán C. Györgyöt emelte ki, akivel egykor kollégák voltak a Pécsi Tudományegyetemen, ahol Gilbert ma is tanít. Támogató, szolidáris, együttműködő – jellemezte a szerző a kritikus kolléga attitűdjét, ám Kálmán C. rögtön visszadobta a labdát, most ne róla legyen szó. Hanem például arról, hogyan kell (érdemes) általában az irodalomhoz fordulni. A kötet tanúsága szerint beszélgetni kell róla, megkonstruálni a művek egy lehetséges közös értelmezését, amely a sajátunkat is alakítja. Ennek alesete valójában a biblioterápia, ilyenkor ezt a feldolgozást csoportban, célzottan végzik mindazokkal, akik az önismeretben fejlődni akarnak.

 

Gilbert Editet Kálmán C. György kérdezgette

Gilbert Edit szerint ő valójában nem tesz mást, mint irodalomelméleti közhelyeinket veszi komolyan. Például azt, hogy a művek létmódja az értelmezések végeérhetetlen láncolata. Amit a műben látunk meg, önképünket formálja, mások észrevételei pedig saját vakfoltjainkat fedhetik föl. Módszerét Bahtyin iskolájára építi, a címben szereplő együttérzés fogalma is az orosz tudóstól származik. Mint ahogy az a kritikai elgondolás is, hogy mindig a másikkal kellene beszélgetnünk, nem róla, különösen nem a távollétében. Ez a filozófia egyébként Dosztojevszkij műveiben is manifesztálódik, magyarázta Gilbert, figyeljük meg a párbeszédekben, amikor elkezdenek valakiről beszélgetni, az illető rögtön felbukkan a színen, és bekapcsolódik a szinte véget nem érő dialógusba. „A dialógus helyett én leginkább a polilógus fogalmát használnám” – jegyezte meg mosolyogva a szerző, akinek más „újítása” is felfedezhető a kötetben.

A kritika mellett ugyanis bevezette az önkritika műfaját – néhány olvasója szerint ennél nagyobb öngólt nem rúghatott volna. Hogy pontosan mivel is? A szerző összegyűjtötte elméleti-tudományos tévedéseit, melyeket azóta revideált, és sokat tanult belőlük. Bevallása szerint a nézetek megváltoztatásának lehetőségét és bátorságát is részben Kálmán C. Györgytől leste el. És még valaki inspirálta: Háy Jánost idézte, akit íróként nagyon is rokon szellemiségnek érez. „Esendőségünknél fogva szólíthatjuk meg egymást” – szólt a Háy-mondat, mely visszaköszön a kötet lapjairól is.

De mint kiderült, még az elfogadást, a „polilógust”, a közös gondolkodást képviselő biblioterápia iskolája sem egységes mindenben. Gilbert Edit például szűk mezsgyén jár azzal az ars poeticával, hogy csakis esztétikailag értékes műveknek van gyógyító hatása. Nem hisz a közhelyes szállóigékre építő önsegítő könyvekben, vagy abban a módszerben, amikor túlzottan eltávolodik a terápia a műtől. Az alkotásnak a maga egészével, bonyolult (noha nem feltétlenül bonyolult) poétikai rendszerével kell részt vennie a gyógyító folyamatban. Van, aki a metodika bizonyos részével nem ért egyet – mint megtudtuk, Jelenits István szerint a szövegek kreatív „szétszedése-összerakása” valamiképp megszentségteleníti a művet. „Én szabadabb, teremtőbb közelítés híve vagyok” – mondta a szerző. 

Az irodalom dialógus, vagy inkább "polilógus" - vallja a szerző

Ez a vita is helyet kapott a kötetben, de a szakma komoly része nem szimpatizál például az irodalomtudós azon nézetével, hogy elutasítja a nem szabad előadás formáit a konferenciákon, előadásokon. A felolvasás vagy a prezentáció ugyanis más műfaj – vallja az irodalmár –, egy tanácskozásnak, az ottani kommunikációnak a lényege volna a szabadon megtartott hozzászólás.

A biblioterápiára visszatérve Kálmán C. fölvetette: Gilbert Edit szemléletét követve lényegében nincs olyan nagy különbség egy olvasásterápiás foglalkozás és egy jó egyetemi vagy iskolai óra között. Hogyne, ez megtörténhet az órákon is, sőt, remélhetőleg ez történik az órákon, ennek kellene történnie – helyeselt a szerző. Nem hisz azokban az irodalomtanítási módszerekben, ahol pusztán a műveltségi minimum, a lexikális tudás átadása zajlik, és a művek csupán teóriák illusztrációjaként jelennek meg. Akkor jó a közös feldolgozás, ha az olvasó érintetté válik benne. 

A könyvet a Pont Kiadó vezetője, Szávai Ilona ajánlotta az olvasók figyelmébe

„Én arra a közös halmazra vagyok fogékony, amelyet kritikusok, tanárok, szerkesztők közösen alkotunk. Hiszen valamennyien közelíteni szeretnénk az olvasót a műhöz, nem eltávolítani tőle” – fogalmazott Gilbert. E „közös halmaz” és a „közelítés” jegyében születtek kötetének azok a szövegei is, amelyben a szakma szolidaritásának hiányát feszegeti, konkrétan két „álkisebbséggel” (e fogalom is az ő szóhasználata): a nőkkel és a vidéki kutatókkal szemben. És itt nemcsak a budapesti eseményeken való részvétel gyakorlati nehézségeire (utazás, szállás stb.) kell gondolni, de a fővárosba koncentrálódó nagy könyvtárak, tudományos intézmények anyagainak elérhetőségére is. E problémák mintegy ellenpontozása az az alkotókedv, mellyel Gilbert egy megvalósítandó vágyáról beszélt: a művészeti-tudományos életről szóló tudósításokról. Habár ezek részben már megvalósultak, Kálmán C. ki is emelte a szerző „mi történt a városban” szellemiségében fogant írásait, a közéleti publicisztikákat, melyek szintén helyet kaptak a könyvben. „A különféle eseményeken, konferenciákon az érdekel, létrejön-e a megértés, a visszacsatolási kör teljes lesz-e. Fontosnak tartom, hogy közös művészetélményünket megosszuk egymással” – vallotta búcsúzóul a szerző.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.