Ugrás a tartalomra

 

Hogyan lettem Esterházy?

„Lefut, bead, lő. 
Szóval egészen úgy viselkedik, mint egy igazi futballista.”

A fogalmazásoknak köszönhettem, azt hiszem. Jól ment, mit csináljak. Másnak meg a matek feküdt. De azért nagyobb macera volt megírni egy fogalmazást, mint kört szerkeszteni, ezt mindenki elismerte. Ráadásul ötödiktől bejöttek a verselemzések. A nagyszünetekben gyártottam le őket a beérkező igények szerint: gyűlt a cserealap a beváltható kérésemhez. Az üzletet a pálya szélén kötöttük meg.

„Csajokat nem veszünk be!” – ettől a Kispolyák nem tágított, de csak azért, mert ő másik osztályba járt, és nem tudta, hogy megdolgoztam érte. (Egyébként is a két évvel idősebb Nagypolyák miatt volt akkora a szája.) Láttam, hogy tanácskoznak, de én nem hallgathattam. A Berka Zoli védett meg, ő kiabált ki végül a fiúgyűrűből. „Na jó, beállhatsz! Majd szólunk, meddig.”

Óvatosan léptem a csíkra, hátha meggondolják magukat, és akkor valamelyik rákezdi, hogy „sicc, sicc, sipirc, lány vagy, siírsz!”. Volt egy betonpálya, amelyet fehér sávokkal is felfestettek, eredetileg kosárlabdához, meg egy piros salak, ami rondán tudott horzsolni térdtájékon, ha az ember elhasalt. A betonpálya nagyobb volt és komolyabb, valahogy megtisztelőbb volt, hogy ezen vesznek be. Most már focista vagyok, gondoltam, és lepergett a szemem előtt múltam. A fáradhatatlan nagyapám a garázsok előtti placcon rúgta velem, amíg bírtuk szusszal, és ha néha összeakadt a lábam, vagy ráléptem a labdára és a földön kötöttem ki, ő csak nevetett, és azt mondta: „Egy focista nem sír! Vagy láttál te már olyat?” Olyankor elképzeltem a nagy embereket, a félisteneket, a Détárit vagy a Garabát a földön ülve hüppögni, és ez annyira mókás volt, hogy teljességgel elfeledkeztem a könnyekről. Ekkor lettem lasztimániás.

Most, a betonpálya csíkját átlépve úgy döntöttem, bármi is legyen, nem fogok megfutamodni az eszeveszetten száguldó „bőrbogyó” elől, ahogy a fiúk hívták. A Kispolyák találta ki, hogy rakjanak be a kapuba, hogy „ne lábatlankodjak nekik”, ott majd nem csinálok galibát. Ez már akkor is furcsán hangzott, hogy a kapus ne csinálhatna galibát, de nem szólhattam semmit. A kapuban tanultam meg imádkozni. Csak felém ne jöjjön. A menekülőutakat lestem fél szemmel, ha valamelyik tényleg komolyan gondolná, megcélozna és rábikázná. Két heti derekasan átvészelt szenvedés után javasolta egyikük, hogy próbáljanak ki a pályán. Igyekeztem flegmán tudomásul venni, nekem aztán mindegy, milyen poszt, lenyomom  a feladatot, csak passzoljátok át – de a Berka Zoli látta, hogy szárnyakat növesztek, a szemem csillogni kezd, és én leszek Törőcsik… vagy Kovács? vagy Détári? Egyszerre voltam az összes.

Csak néha kellett kitérni a keményebb rúgások elől, a fociban az a jó, hogy mindig ott van másik tíz, én voltam a legnagyobb „szabadulóművész”, ha a labda kényelmetlenné vált. Isteni sebességgel tudtam lepasszolni, azok meg még hálásak is voltak érte, kicsiny csavar voltam a mákdarálóban, de milyen büszke! Aztán egy idő után már akciókba is bele-belefogtam, de csak hogy ne is sejtsék, hogy én is a pályán vagyok, legyen csak az övék a dicsőség, higgyék a magukénak, de azért egy-egy oxinál megengedtem egy félmosolyt magamnak, és legalább a sajátjaim hátbaveregettek érte, és ez volt a legszebb az egészben.

És akkor azon a vakáció előtti utolsó héten, a becsöngetés előtti utolsó percben, kettő-kettőnél, pattanásig feszült hangulatban, jött az ellenféltől az a benézett passz. A közelemben állt a hetedikes, akinek szánta, velem nem kalkulált. Ezerrel száguldott a kőkemény laszti, de én az útjában voltam – most kitérek vagy meghalok. A kezem felé repült, már hallani véltem a dühödt rikácsolást, „kééééz! kééééz!”, cseszhetnénk az egészet, és én lennék a hibás, felkaptam hát a két karom a levegőbe, felugrottam és derékkal fordultam be, ott kevésbé fáj, mintha mellbe talál, összeszorítottam a szemem… Aztán a tompa ütés, a lepattanó laszti, egy elhasaló kapus, majd az egetrázó üvöltés: „góóóóóóóóóóóóóóól!”. Mind felém rohan. Mit tettem? Istenem, mit tettem? Ünnepelnek. Állítólag gólt rúgtam. De hisz csak a derekam volt. A nevem üvöltik. A keresztnevem! Soha nem mondták ki előtte. Aztán a Berka Zolinak jut eszébe, hogy megtoldja, szinte adja magát az ötlet, és elordítja magát: Eszterházi! Ó, ez már sok, elönt a pír, Törőcsik még hagyján, vagy Disztl vagy Kovács, de hogy Esterházy, az isten… Hiszen ő volt az isten!

Három-kettőre nyertünk. Megadtam nekik. Bár fogalmam sem volt, hogyan, de erről elég volt csak nekem tudnom. Éldegéltem a dicsőségből nyolcadikig. A lányfoci akkor ér véget, amikor az ember ráébred, hogy a foci miért férfisport. Legkésőbb kamaszkorban. Egy feltámadást azért még tartogathat a sors: ha fiúgyermeket ád. Aztán az is felnő, és véget érnek a közös meccsek a városmajori placcon, a közös EB-nézések a hatalmas tál pattogatott kukoricával a takaró alá bújva, de még a közös szobából kommentált és átizgult döntők is, mert orvosolhatatlanul kínos minden, ami az anyja, és elmegy inkább a pubba a lánnyal, akiért odavan; „ne röhögtess”, mondja, mikor felvetem, hogy esetleg hozok pattogatott kukoricát, és már el is porzik. Még azt se tudja, hogy én voltam egyszer Esterházy.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.