Az írás és a tudat – Vasárnapi levelek (III. évad) 162.

Az íróasztalom átmeneti térben leledzik. Egyik fele a nappali és a könyvtárrész felé nyúlik, másik fele az ablakokra néz. A kis kiugró, ha úgy tetszik loggia azt az érzést kelti az emberben, hogy egyszerre van a pesti utcán, rálát a Napóleon-házra, szinte az Operára, míg a másik irányban a forgalmas Bajcsy dübörög. Mindez ide alig hallik, a belső tér zenéje érvényesül, gondos női ízlés által választott színes szövetek a bútorokon, könyvek hosszú sorai, ázsiai és több európai utazás emlékei, néhány saját történeteit mesélő festmény, kevés fotó. Csupa szóköz az élet, csupa gondolatjel. Valaki megszólalt a múltban és emlékeztetett otthonaimra. Mit tekinthetünk otthonnak?

Első otthonom egy vadászles volt az erdő mélyében. Gondolatokra vadásztam onnan, olvastam, miközben a vad tovaszaladt. Ilyen vadászles volna ez a hely is. Ilyen az íróasztal. Rálátással a világra. A pesti utca sűrűje a múlandóság pillanatot kiemelő perzselésével elvitatja az örök dolgok erejét. A szemlélődés képességének bölcs türelméről lemondani a pillanat felszippantásának tovatűnő öröméért. Ezt sugallta mindig is ez a város.
Mi a helyes hozzáállás? Mi a helyes életvitel? Mi a helyes szándék? Tiszta szándékkal írj tiszta dolgokat. Mindig tudd a választ, hogy mit és miért teszel. Ha leírsz valamit – bármilyen műfajban –, mindig el lehessen mondani néhány mondatban is, hogy az pontosan miről szól, miért fontos, miért érdemes másnak is elolvasni. És a haza fényre derül.  Ezzel a néhány gondolattal kezdtem az újévet. Valamennyi tapasztalatot már gyűjtöttem, már látom, és talán átlátom a magyar irodalom kortárs fellegvárait és barlangrendszereit. Ki-ki helyezze el magát benne. Tettei és könyvei úgyis elhelyezik, ha ő maga nem is akar részt venni. Mert mindenki, aki ír és olvas, részt vesz egy nagy és komoly szellem formálódásában. Van-e olyan, hogy „magyar szellem”? Hogy „tiszta magyar szellem”? Nemde ez is része annak a hatalmas párbeszédnek, amit a világszellem folytat korokon, népeken, nyelveken át? De vajon valóban korok és népek és nyelvek folytatják-e ezt a nagy párbeszédet, arról, hogy mit is jelent élni? Vagy pedig itt kizárólag csak személyekről, énekről, egyénekről beszélhetünk, kiknek hangja már oly tisztán cseng, hogy túléli őket, tovaszól távoli korok beszélőihez, túlélve és túllépve az egón? Létezik tehát valami túl az énen, valami, ami mindannyiunk öntudatán túli tudatosság, ami érthetővé és párbeszédképessé teszi Platónt vagy Senecát, ami közel hozza Csuang-cét és Li Tai Pót. Van valami misztikus közösség, amiből azt érezhetjük, hogy egy szobában ülünk Hamvassal és Tagoreval, és ez túl van rajtunk, erről nem mi tehetünk, és legkevésbé az én érdeme.

Minél bizonytalanabb az irodalom értéke, minél kevésbé értik, hogy mire való a költészet, annál kristályosabban és tisztábban kell fogalmazni. Vannak olyan luxuscikkek, amik emberré tesznek minket. Ezek a művészetek. El lehet őket hagyni, le lehet róluk mondani, de a következmények rettenetesek. Mi szerencsések vagyunk. Ülhetünk itt az utca és az otthon között, – ha úgy tetszik ez az íróasztal az olvasás metaforája. A belső tér a személyiség, a tudat, az én. A külső, az utca és a város – mindaz, amibe egy-egy könyv által bepillantást nyerünk. Mindent persze nem láthatunk, s kénytelen-kelletlen van egy távolság, van némi felülnézet, hiszen az írott szöveg sosem elsődleges tapasztalat, de éppen ez a távolságtartás és rálátás teszi lehetővé, hogy ne keveredjünk bele. Ott lehetünk Szókratész kivégzésén, de a mérget nem mi adtuk. Láthatjuk Nérót, de nem kell asszisztálnunk őrületéhez. Megérthetjük a Taót, de nem kell az Ég alattit elárulnunk. Láthatjuk és megérthetjük a Karnevált, de nem kell benne részt vennünk. Lehet őszintén élni. A végső tanulság úgyis az, hogy amiről azt hittük én, személyiség, tudat, és hogy ezek a különböző ének, személyiségek, és tudatok, melyek beszélgetnek egymással, valójában nem más, mint egyetlen tudat hullámzása, mely különböző emberekben ölt testet. Nincs olyan, hogy én. Weiner Sennyey Tibor egyszerűen nincs. Ami van, az te is vagy és én is vagyok. Valami, amiről te azt gondolod, hogy én vagyok neked, nem pedig, amiről én azt gondolom, hogy szerinted én vagyok. Közös gondolkozás, tehát közös tudat vagyunk, aminek hullámzása igenis befolyásolja a világ menetét. Ha magadból csak rosszat és keserűséget tolsz kifelé, miért is reménykednél abban, hogy feléd nem ugyanez fog visszacsorogni? Ha azonban magadból jót és szépséget sugárzol a világba, miért is várnád a viszonzást, mikor már megtaláltad, amit kerestél?

Innen nézve megváltozik az írás értelme is. Az ember nem akar mást, csak tiszta szándékkal írni tiszta dolgokat. Mindig tudni a választ, hogy mit és miért tesz. Ha leír valamit – bármilyen műfajban –, mindig el tudja mondani néhány mondatban is, hogy az pontosan miről szól, miért fontos, miért érdemes másnak elolvasni. És a tudat fényre derül.