Az élő ház - (Második rész)
A ház előtere szinte fekete volt a koromtól. Kivehetetlen elemek, amelyekre úgy tekintett, mint az álmok részleteire, amelyek visszaköszönnek egy vasárnap délutánon valamely valós, de véletlen helyzetben. Nincs tovább... – gondolta – ...nem is lehet ezen az előszobán túljutni, s ami kívülről háznak látszik, az belülről korom lepte, elfelejtett álomrészlet.
Bánat? Nem, hiszen rosszabb, sokkal rosszabb helyeken is járt már. Végül ez az előtér sem bizonyít jobban semmit, mint hogy feladata megalapozott döntésen nyugszik: az épületet le kell bontani. Nem ment rögtön tovább. Kabátja zsebéből kendőt vett elő, s ahol a kormot a pislákoló lámpafényben csillogni látta, ott elkezdte törölgetni. Mikor már tenyérnyi felületen kitisztította az előbukkanó mozaikot, eszébe jutott, hogy köteles mindent dokumentálni. Elővette a kis szemhez hasonlatos gömböt, elcsavarta, és könnyedén feldobta. Az szemmagasságban maradt és kis piros fényponttal jelezte, hogy a rögzítés megkezdődött.
– Új mappa nyitása. Első bejegyzés. 14 605-ös számú projekt, házrombolás az óvárosban alkategória. Megbízott előkészítő Gerifellt... Péter… Geriffelt építész. Mindegy... úgysem tudják a nevem... – suttogta, majd mint aki magához tér: – Szakszám: 64-16-os. A ház külsőleg elhanyagolt állapotú, az alsó szint teljesen lakatlan, valaha talán üzlethelyiség volt. A környék az ismert problémákkal, de raktár építésére megfelelő... – köhögött. – Az előtérben vagyunk. Bár az előtér meglehetősen koromlepte, mégis kisebb tisztogatás után láthatóvá válik a fal, melyet – egyelőre nem bizonyított, de valószínűleg esztétikai okokból – inkább elnagyolt, mint finom mozaikokkal raktak ki. A mozaikok értéke kétséges. A védelmi hivatal tehát nem támadhatja a projektet. A ház teljes feltérképezését megkezdem. A ház esetleges lakóival a kapcsolatot megpróbálom felvenni. Első bejegyzés bezár. – Igen, így jó lesz, gondolta, és elküldte a felvételt a központba, majd a kis gömböt a válla közelébe helyezte, hogy folyamatos felvételt készítsen. Az előtér után a lépcsőház jött. Hátrafelé mintha valaha ajtó, vagy átjáró lett volna, de ez most sűrűn be volt téglázva. A lépcsőház korlátja kötötte le elsőként figyelmét, amin jól kivehető kovácsoltvas virágmintákat alakítottak ki, mintha csak úgy a lépcsőkből nyíltak volna ki. Legfelülről akarta kezdeni, és lefelé haladni. Nem volt különösebb oka erre… Felfelé menet az első szinten erősen sárgult papirosokon valamely keleti nyelvnek jelei voltak olvashatók, de az ajtó rácsra zárva. A másodikon és a harmadikon szintén rács. A negyediken azonban résnyire nyitva. Nagyon szuszogott, amikor felért. Előbb csöngetni próbált, majd kopogott, és az ajtó kinyílt. Besétált az üres negyedik emeleti lakásba. Minden fehér posztókkal volt letakarva. Ide kissé beszivárgott a fény, abban látta a lépései nyomán felkavart porszemeket. Elhagyatott lakás volt, senki nem lakott itt, már nagyon-nagyon régóta. Lépései olyanok voltak benne, mint egy zongora lezárt klaviatúráján való hangtalan játék. Amit érzett az az elmúlás feletti áhítat volt, de ő ezt nem tudta. Az erkélyre érve galambok rebbentek fel, de úgy mintha szárnyaikat nekik is hófehér takarók súlyos álma alól kellett volna kibontani. Az erkély belső sarkán kis kerek asztal, rajta régi könyvek szanaszét. Nagy részük megázott, ám egy szinte érintetlenül, mintha most jött volna ki a nyomdából úgy hevert ott. Felnyitotta. Egy verset talált benne, olvasni kezdte:
– „…Jöjjön, ha fáj, lepkeszárnyon!” – szólalt meg a háta mögött egy ismeretlen árny. Csak a szobába visszalépve tudta kivenni az arcát. Egy ősz, göndör hajú, bár homlokán kopaszodó, nagy feketeszemű öregember állt ott, makulátlan öltönyben. – Elnézést. Egyik kedvenc fiatalkori költőm kötete volt. Ha jól gondolom ön a rombolás ügyben jött? – és szélesen mosolygott a kisöreg.
– Igen… Gerifellt Péter vagyok és… – mondta, sehogysem tudva leplezni zavarát.
– Sejtettem! Nagyszerű, hogy végre ideért. Mint látja ez a negyedik szint. Itt csak ezek a könyvek, bennük pedig néhány régen megírt és régen elfelejtett vers lakik. Emberek már réges-rég nem.
– Versek? Hogy érti?
– Mivel a világból mindörökre száműzték, valahol el kellett szállásolnom őket. Ide kéredzkedtek be, s hát mondhattam volna nemet? – fogta meg kuncogva a kisöreg Gerifellt vállát. – Bocsásson meg, hiszen be se mutatkoztam, én a Házmester vagyok. Ők pedig… – és sorban elkezdte lehúzogatni a bútoroknak tűnő könyvkupacokról a poros fehér pokrócokat – …ők pedig a negyedik emelet lakói. Verseskötetek. Itt vannak mindjárt Fernando Pessoa valamennyi néven írott remek kis darabjai…, vagy engedje meg, hogy bemutassam Derek Mahont…, esetleg inkább a régebbiek érdeklik? Gondolom Baudelaire vagy Poe bizonyára nem hagyná hidegen! Ó, Poe úr… mennyire tudta! – közben sűrű porréteg úszott már az egész szinten és az építész köhécselve kihátrált a lépcsőházba.
– Azt akarja mondani, hogy a negyediken versek laknak? – kérdezte a porlepte, de még mindig mosolygó, szintén köhögő kisöreget.
– Igen. Itt ők laknak.
– Ők?
– Ők. Esetleg bemutassam a harmadik emeleti lakóknak?
– Esetleg… – és elindultak lefelé a kovácsoltvas korlátba kapaszkodva. Az építész tudatában pedig visszhangzott az a mondat, hogy „Jöjjön, ha fáj, lepkeszárnyon!”
Kapcsolódó:
