Az élő ház - (Harmadik rész)

– Kérem, álljunk meg egy kicsit… Olyan mintha hónapok, de legalábbis órák óta mennénk lefelé ezen az egyetlen lépcsőfordulón.
– Nagyon jól látja, kedves Geriffelt úr. Valóban órák óta jövünk lefelé! Hát nem csodálatos ez a ház! – és hangosan kacagott. Az építész szigorúan nézett rá, s ebből valószínűleg megsejtette a magát házmesternek tituláló kisöreg, hogy nem, egyáltalán nem tartja olyan csodálatosnak, hogy órák óta gyalogolnak a negyedikről a harmadikra. – Értem…, engedje meg, hogy amíg kipiheni magát elmagyarázzam, mi is történik itt valójában.
– Rendben.
– Ugye azt mondta, eredetileg építész?
– Igen… ennél a vállalatnál csak…
– Ugyan, nem kell magyarázkodnia. Értem én! De ha építész, akkor bizonyára értékelni fogja ennek a különleges lépcsőfordulónak az elvét. Lehet, hogy badarság az elv, mindenesetre az, hogy maga meg én immár több órája haladunk lefelé, és látszólag képtelenek vagyunk egyetlen szint megtételére, úgy vélem elég bizonyíték lehet.
– Tehát? – emelte fel félig kétkedve, félig kétségbeesve szemöldökét Geriffelt Péter, és hátrakönyökölt a lépcsőfokra.
– Régi történet ez és én is elég öreg vagyok már, de azért emlékszem jól. Nem tudom mennyire jártas a régi kozmológiai elméletek terén?
– Semennyire.
– Nagyszerű! – és megint elnevette magát a kisöreg. – Nos, a világmindenséget a nem is túl messzi múltban úgy próbálták leírni, mint négydimenziós hipergömb. Három dimenziót egy épület tervezésekor önnek is ismernie kell, s akarva-akaratlanul – amikor az építőanyagokkal kalkulál – felmerül a negyedik, az idő dimenziójának kérdése. Tudja, ennek a háznak is volt egy építésze, akinek Ön most a vendége, hiszen minden ember valamilyen formában vendége, sőt különböző terek által akár találkozik is az építésszel, ha meglátogatja az általa tervezett házat.
– Igen, ez valószínűleg igaz. Úgy érti a szellemével... a szellemiségével találkozik?
– Lehet. Visszatérve az időelméletre: elfogadja, hogy négy dimenzióról beszélhetünk?
– Ez logikus.
– Nos, nem egészen. Ez egyszerű. Túl egyszerű! A legizgalmasabb elméletek szerint a világ keletkezésekor tíz dimenzió volt, a nagy bumm pedig – mivel a tér mint olyan akkor keletkezett valójában mindenhol, mindenütt történt. Itt is, ahol ülünk!
– Hűha… – mosolygott Gerrifelt.
– Na jó… szóval csak azért gondoljuk, hogy négy dimenzió van, mert ennyit tudunk érzékelni látszólag.
– Látszólag?
– Igen, látszólag. Ez a lépcsőforduló arra tanít az építész eredeti elképzelései szerint, hogy még legalább két plusz dimenziót képesek vagyunk érzékelni. Arra tanít, hogy az idő, akárcsak a tér… (és ekkor tollat és kis papírfecnit kotort elő zsebéből és koordináta tengelyeket kezdett rajzolni) …tehát a tér ugye három dimenzióból áll. Hosszúság, szélesség, magasság. Nos, az idő… jelöljük mondjuk „t”-vel szintén három irányú. Amit mi látszólag ismerünk és elismerünk negyedik dimenzióként, az a lineáris idő, jelöljük az egyszerűség kedvéért, úgy hogy „t0”. Ez az, amit órával tudunk mérni, ez az amit napokkal, hónapokkal, évekkel. Kozmikus méretekben azonban a „t0” nem állja meg a helyét, s hozzá fel kell venni egy végtelenbe gyorsabban szökő időt, jelöljük „t+1”-nek… – s kidugott nyelvvel húzott felfelé görbülő nyilacskát a középsőre, amit belerajzolt az x-y-z koordinátarendszerbe – aztán pedig húzzuk be a lassabb és az egyszer végetérő időt lefelé kunkorodva, amit jelöljünk…
– Jelöljünk „t-1”-nek?
– Pontosan! –  kacagott nagyot a kisöreg. – Nos, most már látja a hat dimenziót! A „t+1”-ben az időnek soha nincs vége, szertefut a végtelenben, míg a „t-1” mentén haladva előbb-utóbb minden véget ér.
– De mi csak a „té nullát” tudjuk érzékelni…, eltekintve ettől a lépcsőfordulótól!
– Tévedés! Egyszerűen eltekintünk attól, hogy születtünk és meg fogunk halni, tehát nem vesszük figyelembe azt, hogy az ötödik dimenzió – a tényleg véges idő folyamatosan hatással van ránk. Ugyanakkor nem kell ilyen tragikusan felfogni. Ifjúkoromban láttam egy színpadi előadást, talán Oberon világai volt a címe…
– Ismerem…
– Ismeri? Nohát, a darab premierjén ott ültem a leghátsó sorban, s a kétórás előadás olyan volt mintha húsz perc lett volna. Hányszor éltük ezt át egy-egy remek műalkotás során. Míg megint más darabok a végtelen időt, a vég nélküliséget sejtetik meg.
– Azt akarja ezzel mondani?
– Azt akarom mondani, hogy az emberben benne van a lehetőség, hogy érzékelje, mégha homályosan is az idő más aspektusait, nem csak az egyszerűen telő időt, hanem a végeset és a végtelent is. A műalkotások pedig éppen ezeket a dimenziókat, a végest és végtelent éreztetik meg.
– Aha… – Geriffelt kidülledt szemekkel nézett a házmesterre. – És akkor ez a lépcsőház most a végtelenbe vagy a végbe nyúlik bele? – a kisöreg hangosan kacagni kezdett, megcsapkodta az építész vállát, talpra állította és egyetlen lépéssel ott voltak a harmadik emeleti bejárat előtt.

Kapcsolódó:
Az élő ház – első rész
Az élő ház – második rész