A költő hangja a pesti gangon - Vasárnapi levelek II/39.

Van egy portugál szó. Saudade. Lefordíthatatlan. Olyasmi, hogy „odavágyni a másik embert”. A vágyakozáson túl van valami megfoghatatlan, valami, ami annyira szomorú, hogy már szép. A felismerése annak, hogy a lét nagy falán - bármennyire is közelítünk egymáshoz barátságban és szerelemben – nem léphetünk át. Így nem.
Vajon milyen lenne, ha egyszer csak meglátnánk a valódi-valóságot? Milyen lenne élni, élni, és ragyogni igazán? Ezen gondolkodott a pesti gangon a költő, és nézte, hogy áramlik az idő, s hogy sodor mindent magával a múlandóság.
A sárga falakról már száz éve hámlott a bőr, valami nagy nyár lehetett az, midőn így leégett minden. Foszladozó dicsőség, melyet egy nagy nép álmodott magának borban és cigarettafüstben. És most itt álldogál a legmélyén, s a legmagasabban. Mert az ország szíve Budapest, s ha az ember sétál benne, mintha egy megterhelt szívben sétálna, mintha a szív meszes ereiben járkálna a csikaró gondolat.
Dibb-dobb, terjed a Földön Budapest hangja, dibb-dobb, terjed a galaxisban egy kicsinyke nép nagy álmának már foszladozó ritmusa. Szép álom volt ez a Budapest. Az Andrássy úton fakockákból volt kirakva a fiákerek kereke alatt a nyikorgás, s ki tudja melyik kaszírnő mentette meg éppen a párbajoktól kivérzett szerelmes hírlapírót?
De mindez már csak álom. A szív tovább dobog mikor a vér már lecserélődött. Másféle vér kering ma az erekbe, mi másféle vérből valók vagyunk, mint a régiek, másféle vért adtak nekünk oda. Nincs nosztalgiám, nincs bennem semmi visszavágyás. Nem, bennem a saudade érzete van csupán.
Nézem ezt a költőt a pesti gangon, párszor már eltemettem őt magamban, párszor már kiélezett késsel rontottam rá, öltem le, s ástam el valahol messze vidéken egy szép, kacér leány-lény forró ölében. Abban bíztam, hogy ilyen forró sírban majd nyugton marad, majd csöndes lesz, és kissé kevésbé édes-keserű. Abban bíztam, hogy hagy engem íróvá, emberré érni, s nem kel fel mindig, valahányszor csak leölöm, beleölöm a szerelmes ágyba, borba, mákba. De mindig felkelt. Felkelt, s jött nagyon, zakóján virágminták himbálták át őt a terek és utcák ösvényein, átkelt a holtak kútja felett, átkelt Déltengereken, és a Napvároson, ősök sírja felett, hogy megtaláljon, s mintha ő maga is csak egy zakó lenne, melyet pont reámszabtak, úgy szövődjön át énreám. Íme itt áll a pesti gangon egy költő, felnőtt férfi már, vagy majdnem az, megújult és megerősödött a sok kis halálban, és nézem-nézem őt, mert úgy hasonlít rám, s alig tudom megkülönböztetni attól, aki vagyok.
Az egyetlen, ami megkülönböztet minket, hogy én múlandó vagyok, én egyszeri és megismételhetetlen, s ő: örök. Ő mindig létezett, és létezni fog. Ő a talentum, ő a felelősség a közösségért, ő a hang. Én csak az erősítő. A hang akkor sem hal el, ha a készülék már tönkremegy. Terjed, terjed a galaxisban, mint a rádióhullám.
Kimondatja velem a szavakat, kimondatja velem azokat a mondatokat, amiket más nem mondhat ki, csak a költő a pesti gangon, csak ő, akiről azt hiszem néha én vagyok.
Én megölöm, újra és újra megölöm magamban a költőt, elpusztítom, s mégis feléled, éjszaka közepén nem hagy aludni, kínoz és gyönyörrel hat át. Én ölöm őt, s ő mégis engem újra és újra megment, valamiért megkímél, valamiért az életbe visszaránt, sőt olyan embereket gyűjt körém, akik segítenek neki életben tartani engemet.
Nézem őt, a költőt, és nézem a pesti gangot. Nézem Magyarországot. Nézem a Földet és látom is már mindezt egyben. Jó. Legyen így, mindannak ellenére, ami most a világ, mindannak ellenére, ami köröttünk tombol. S hogy mi győz meg arról, hogy ne öljem újra meg? Talán éppen az emberek, az emberek, akiket körém gyűjtött. A barátság és a szerelem tiszta szövedéke, és nem csak a valós, hanem a szellemi és lelki kötelékek.  Mert valóban kaland költőként élni a Földön, de azért valami más is. Felelősség azokért, akiket szeretünk. A barátságért és a szerelemért. Felelősség a pesti gangért, a sárga falakért, és a barna ablakkeretekért. Felelősség Magyarországért, aminek Budapest a szíve, lerobbant és öreg szíve, amiben én egy gondolat vagyok, csak egy szúrós gondolat, amely talán újraéleszt, talán megment majd valakit, valamit.
Egy készülék vagyok, egy kicsike rádió csupán, amit finomra hangoltak, s meglehet néha súg-búg, de egyre csak ontja magából a hangot, a költő hangját a pesti gangról.

POST SCRIPTUM: MA (2009.01.25.), ESTI SÉTA c. műsor. (kb. 19:30-tól)  KOSSUTH RÁDIÓ.