Kéknyelű, a filozófus kertjében – Vasárnapi levelek 110.

A filozófus házát már leírtam egy vasárnapi levélben. Most, midőn a filozófus kertjében üldögélünk, meglehet ezt kéne leírni: a fűzfát, mely mindent tud időről és térről, a kerti tavat, a vízililiomot, az almafát, a szilvafát, a diófát. Különösen a diófát. Ám én mégis, tekintettel arra, hogy egy ennyire intim világot, mint a kert, mely lelkünkről többet árul el, mint a ház, tehát eme világot és annak sérthetetlenségét tiszteletben tartom, inkább merészebb vizekre evezek. Leírom e vasárnapi levélben azt, amit Magyarországon majdnem a legtöbbre tartok. Leírom azt, amit szerintem orvosság gyanánt kéne felírni valamennyi napilap- és hetilapszerzőnek, szerkesztőnek – olvasónak? – persze felügyelettel és mértékkel fogyasztva, leírom tehát a magyarság legfőbb medicináját. Nem csak azért mert úgy hiszem, már semmi más nem segíthet, hanem azért is, mert nem biztos, hogy annyira elkeserítő mindaz, amit olvasva-olvashatunk és látva-láthatunk. Keserűség ellen, reménytelenség ellen, nemzeti hübrisz ellen pedig, kedves magyar véreim, éppen mi adjuk a legjobb orvosságot: a kéknyelűt.
Nem mondom hatalmas, sőt esetenként királyi a villányi, a tokaji, a somlai, a szekszárdi, a badacsonyi, sőt még a homoki is kíváló (így hosszú í-vel) lehet, de számomra – és persze hangsúlyozottan elfogult vagyok – két féle bor van, amely abszolút medicina bizonyos nemzeti kórokra, ez pedig a tokaji esszencia és a Szent György-hegyi kéknyelű. Utóbbiról szeretnék most szólni.
Ez a bor ritka, sajátos, nemes, erős akaratú, ugyanakkor engedékeny, és végül befogadó. A magyar szó klasszikus jelentéstartalmának leginkább megfelelő. Ezt a szavunkat értjük a legkevésbé, vagy inkább a legtöbbféleképpen. Fontos esszét olvastam Tamás Gáspár Miklóstól, melynek címe „Magyarok voltunk”. A világért sem mondanám, hogy TGM-nek igaza van, vagy sincs, csak annyit, hogy ezennel, mint "borosdoktor" felírok neki a legnagyobb jóindulattal és tisztelettel, minden vasárnapra egy palack kéknyelűt, lehetőleg hölgytársasággal fogyasztandó... Ugyanígy, csak már heti két alkalommal, az összes magyarországi napilap és hetilap publicistájának szintén felírnék egy-egy palack kéknyelűt, viszont a hét többi napjára szigorú önmegtartóztatást javallok, tehát tiltott minden húsétel, minden erős szesz, minden szexuális kapcsolat. A hét két napján viszont – az egyik lehetőleg a vasárnap legyen, a másikat rájuk bízom – kötelező Szent György-hegyi kéknyelűt inni. Nem vedelni, hanem inni. Közben vagy nagy költőket, lehetőleg franciát vagy angolt szabad csak olvasni. Vagy pedig igen kedves hölgytársasággal csevegni. Minden más tévedés, hübrisz, pokol. Mivel feltételezem, a publicisták, napilap- és hetilapírók részleges komolyságát, vagy azt legalábbis, hogy magukat nemkicsikét komolyan veszik, úgy gondolom, hogy egy költő tanácsát megfogadják, vagy legalább megfontolják, s e költő azt javallja, urak és hölgyek, tessék kéknyelűt inni. Talán akkor minden meg fog változni. Egyetlen ember van, akinek ma Magyarországon nem kell kéknyelűt innia, de őróla máshol, máskor.
Most hogy mindenki jól mellre szívta az első kortyot, elmondom, hogy miért a kéknyelű. Azért, mert a kéknyelű ízlelésekor, ivásakor az első három korty számít, s ez a három korty mindig és mindenkor ugyanaz. Az első odavág. Mi ez a savanyú izé? Mi ez a förtelmes pofánvágás? Mi ez a másság? Mi ez a semmihez sem hasonlítható excentrizmus? Ez kérem a kéknyelű első kortya. Pont olyan, mint amikor a világon bárhol a Kárpát-medencén kívül kimondjuk azt a szót, hogy „magyar”. Aztán jön a második korty. Egyfajta édes simogatás, ez a nem is olyan nagyon keserű érzet, ez a szívet melengető nyugalmasság, amikor azt mondjuk, ugyan már, minden oké, semmi gond, nem kell itt semmi más, semmi új, semmi egyéb. Aki mást mond, az hülye. Pont olyan, mint amikor a Kárpát-medencén belül mondjuk ki, hogy „magyar”. De a kéknyelű nem ez az első két korty. Aki itt megáll: menthetetlenül elbukott, lehetőleg soha többé ne igyon bort, vagyis soha ne próbálkozzon az élet nagy dolgaival: a költészettel, a szerelemmel, és a hímzéssel. A harmadik korty az – majdnem minden bornál, kivétel néhány nagy őszinte, mint a szekszárdi kadarka, vagy soproni kékfrankos – tehát a harmadik korty az, amely aztán végigkísér az egész borozás során. A harmadik korty az élet. És az élet se nem ilyen, se nem olyan, hanem az élet, olyan mint egy öregasszony keze, amivel hatvan éve szerelmesen ölelte hitvesét, amivel gyermeke fejét simogatta, amivel enni adott, inni adott, imádkozott, fegyelmezett, szitkozódott, igazságtalan volt, és megbocsátó, amivel eltemette férjét, gyermekét férjhez adta, és imára kulcsolva útra készült a halálra.
Az élet nem olyan, amilyennek ma leírják a lapok. Szerencsére nem. Nem csak számokból áll. Nem csak politikából. Ezért is javallom, valamennyi olvasómnak, ha teheti, s tenni akar még valamit életében azért, hogy a „magyar” szó valamit jelentsen, a kedvemért, ha másért nem is, de szerezzen egy palack kéknyelűt, és mindazt, amit itt elmondtam, miután megitta, gondosan olvassa még egyszer végig. Mert neki szól. Neked írtam.