Jelige: Bíborka – Hiány, Szárnyalás, Behúnyt szemmel

Hiány

Nem szólsz, rám sem nézel,
A telefon sem cseng.
Megkeményedik a levegő,
S fojtogat a csend.

Kihűlt kezemmel ajkam tapintom,
Száraz és merev.
Ereimben megalvadt a vér,
Nem mozdítja testemet.

Nem szólsz, rám sem nézel,
A fejem lehajtom.
Összeragadnak bennem a szavak,
Mert őket ki nem mondhatom.

Mézédes üveggömb a lelkem,
Benne apró gyöngyök a szavak.
Szavak, melyek elégetnék a szám,
Mégis bennem maradnak.

Összerogyva kérnélek, hogy érts!
De Te újra megteszed...
Elragadsz, félretolsz...
Túlcsordult órák, halálos hetek.

Vágyakból szőtt hangom elcsuklik,
Mert nem lelem a hangod.
Egyetlen szavad is elég,
S örökre elnémulok.

Szárnyalás

Selyemszárnyakon érkezett hozzám a kéjes-lágy szél.
Suttogva kérleltem: Félek, ne érints még!
De gyengéd illata belepte hajam,
S már lüktetett ajkam, akartam.

Az édes fuvallat körbefonta arcom,
Már reszkettem mélyen, áthatón.
Méz-gyönyör vágyam kelt, izott a testem,
A szél enyhítette forró vergődésem.

Járj át! Csak érezzelek! Marj meg! Csak érezzelek!
Erőd tüzes ölemből nyerd!
Támadj fel! Olts el!
Súlytalan súlyod éreznem kell!

Szél szerelmem könnyedén nyúl felém,
Én megfeszülve nyögöm: Süvíts még belém!

Behúnyt szemmel

Már órák óta vaksötétben
A zötyögő vonat fülkéjében
Várom utam végét,
Hogy az éj mutassa meg fényét.

Nyűgös a hajnal, megsürgettem.
Ablakomon kopog, hogy felébresszen.
Ki sem nyitom szemem, de érzem
Itthon vagyok, megérkeztem.

A csomagom után kapok,
Hazám karjába úgy rohanok.
E földtől izzik létem,
Biztossá vált tétova léptem.

Csak itt mosolyog a szellő, tavasz,
Itt édesebbek a szavak.
Gyönyör lelkemnek e táj,
Gyönyörű vagy Magyarország!