Az őrültet első olvasatra kiszúrtam. Tele suta közelítéssel, ismétléssel, bizonytalansággal, ugyanakkor egy penge női (remélem) szem szikrázó megfigyeléseivel, olyanokkal, amit csak női (remélem) radar fog a világból, lát és ért meg, képes megfogalmazni, képes helyzetbe hozni, béapplikálni egy – amúgy – igen egyszerű kis történetbe. 

57 / Az őrült

- Kilenc perc. Még kilenc perc. Jaj, de sok. Ó! Ó! – toporog türelmetlenül a férfi a buszmegállóban, miközben szemét le nem veszi a tábláról, mely a busz indulását jelzi.
- Na végre. Még nyolc perc. Eltelt egy perc – s idegesen beletúr a fején ágaskodó pár szál hajába.
Elegáns fiatal nő érkezik a megállóba. Mikor (nemigen szükségesek időhatározók, ha egyértelmű a helyzet, érkezik, meglátja a fickót, jelen, kész.) Észreveszi a zavarodott férfit, megtorpan. Az ilyennek jobb nem a közelébe menni, gondolja.
A férfi is észreveszi (látja, kiszúrja, észleli etc; az „észreveszi” ott az előző mondatban, lehetőleg nem ismétlünk.), hogy társra lelt a várakozásban. Összehúzott szemöldökkel gyanúsan végigméri a nőt, majd érdemesnek találja rá, hogy közölje: (Ismétlem: a párbeszédeket, ha a tömörítésnek nincs külön stilisztikai szerepe, külön sorba kell tördelni. )
– Már csak hét. Hó! Hó! Már csak hét.
A nő fejében az jár, hogy óvatosan odébb kéne sétálni. De mi történik, ha a férfi utánamegy? Egyre több bolond járkál az utcákon a kórházreform óta (Soha nem okos politikailag aktualizálni a novellát, egyrészt, mert ha nem kötjük konkrét időhöz, helyhez, eseményhez, az írás lehetőséget kap az örökléthez, a mindenkori aktualitáshoz, másrészt a dolog kórházreform nélkül is úgy van, ma több bolond járkál az utcán, mint tegnap, minden korban). Hogy lehet az ilyeneket szabadon engedni? Úgy dönt, hogy a legbiztonságosabb, ha nem mozdul. Talán felbosszantaná a férfit, ha rájönne, hogy menekülni akarnak előle, s agresszívvá válna (nem szükséges a mellékmondatokat hogy-gyal kötni minden lehető alkalommal, figyelje meg egyszer, szépen elélnek a fő és mellékmondatok kötőanyag nélkül is. A sok kötőanyag – lásd malter – gyengíti a falat.). Kíváncsisága azonban (azonban? Nem sok ez?) legyőzi félelmét, s lopva a férfira tekint, aki torz mosollyal viszonozza a pillanatnyi figyelmet. (Hm. Ez a „torz mosollyal” erős nekem. A fickó nem „torz”, csak bolond, és a későbbiekben kiderül)
Középkorú férfi érkezik, hat év körüli kisfiúval az oldalán. A kijelző éppen vált. Hat! Hat! Még hat perc! – kiált fel izgatottan a toporgó férfi.
Az újonnan érkezett azonnal átlátja a helyzetet. Ez nem normális. Majd szeme összetalálkozik a nőével, és cinkosan összemosolyognak (Na tess’. Miképpen lehet egy torz mosollyal cinkosan összemosolyintani?). A kisfiú hangosan felnevet, mókásnak találja a bácsit, aki így örül annak, hogy el tudja olvasni, mit mutat a kijelző. Az apa durván megrántja a kezét. A gyermek megszeppen, a nevetést abbahagyja, nem érti mi rosszat tett. Majd apró lábaival utánozni kezdi a furcsa bácsi mozgását. Az apa most nem törődik vele, figyelmét leköti a nő formás lába (Ügyes, de nagyon általános. A láb a talptól a térdhajlaton át a vonatkozó fenékig tart, ezen belül érdemes konkretizálni, az olvasó jobban látja, mert a láb az csak láb. Ugyanúgy, mint ahogy nem írunk novellában fát, bokrot, hanem hársat, akácot, netán orgonát vagy birsbokrot helyette. Ilyesfélére érdemes figyelni, mert megjelenik a megjelentetni kívánt tárgy az olvasó előtt, a képek közé helyezi a történetet), melyből a feltámadó szél következtében egyre több látható (Következtében? Jegyzőkönyvszó.).
A kijelző ismét vált. Öt perc! – kiáltja fürgén a kisfiú, megelőzve a férfit, aki még a toporgást is abbahagyja a meglepődéstől. Megdermed, szája is tátva marad, ö betűt formálva. A kisfiú büszkén mosolyog a férfira, mert lám ő is el tudja olvasni a kijelzőt, s még gyorsabban, mint a bácsi, aki most gondterhelten vakargatja feje búbját, száján még mindig ott készülődik az ö betű. Majd kimondja:
- Igen, öt. Bizony.
Adja meg magát. Újra felveszi a ritmust, s nekilát a toporgásnak. Arcán bosszúság tükröződik, már mindkét keze a feje tetején matat. Sandán a fiúra néz, majd arcán széles, elégedett mosoly terül el. Kitervelt valamit. Kicsit balra toporog, hátra néz, majd még egy kicsit balra. Most épp úgy helyezkedik el, hogy a kisfiú nem látja tőle a kijelzőt. Megpróbálja kihúzni kis kezét apjáéból, de az megszorítja. (Remek.)
- Maradj már (ez a „már” úgy tűnik, szenvedélye. Letompítja a felszólítást, ugyanakkor a mondatot is. Az előző novellában is olvastam egy fölös „már”-t ugyanilyen kontextben.) nyugton, mert nyakon váglak! – sziszegi mérgesen. A gyerek szája lebiggyed, fejét szomorúan lehajtja.
- Négy perc van még! – kiáltja elnyújtottan a férfi, s fejét lassan hátrafordítva lenézően tekint a gyerekre. A kisfiú szomorúan néz fel rá, s szeme megtelik könnyel. A férfi bűnbánóan fordítja el fejét, majd egy-két helyben lépés után, aprókat araszol jobbra. Közben hátra-hátra tekintget, s megnyugodva veszi tudomásul, hogy a kisfiú kézfejével szárítgatja fel arcáról könnyeit, s helyükre nem peregnek újak (nem peregnek újak? Sok, sok!). Apró lábait megint mozgatni kezdi, gyors egymásutánban, s szemeit a kijelzőre függeszti. Megjelenik a hármas.
- Három perc – mondja alig halhatóan, s a férfire mosolyog.
- Igen, három – hagyja jóvá a férfi, s fejének sűrű bólogatásával nyomatékot is ad helyeslésének (fölös). Majd nagyot sóhajt. A gyermek is. A papa és a nő szorgalmasan kacérkodik egymással, már ügyet sem vetnek a férfira, és a gyerekre. A gyermek minden nehézség nélkül kihúzza kezét apja kezéből, kicsit közelebb toporog az őrülthöz (maradhatna a bolond meghatározásnál, az őrült másként működik), s utánozva annak gondterhelt arcát, szemét ismét a kijelzőre függeszti. A kijelzőn ott a kettes. A gyermek várakozóan tekint a férfira, férfi a gyermekre.
- Na mondjad – szól a gyermek.
- Kettő, kettő, kettő perc – mondja gyorsan a férfi, s vidáman megborzolja szélkuszált hajszálait. A gyermek egyre közelebb araszol, és kis kezét nyújtja a férfinak. Ő sután törölgeti tenyerét kopott kabátjába, majd megilletődötten megfogja a gyermek kezét (biztos? Történhet ez megilletődve?). Jobbra-balra, jobbra-balra toporog (iszonyat, hogy mennyit toporognak ebben a novellában, csupa toporgás az egész, nem tud a toporgásra más magyar szót?) őrült és gyermek.
- Egy perc! Egy perc! - kiált a kisfiú vidáman.
- Úgy van! Úgy van! - helyesel a férfi, boldog mosollyal arcán. A toporgás egyre vidámabb, szinte már szökellés.
-  Jön a sofőr! – mondja a gyermek.
- Jön. Jön – mondja a férfi. Az ajtók kinyílnak, a kijelző nullára vált. A két boldog emberke egyszerre kiáltja:
– Nulla perc!
Majd felhőtlen nevetésben törnek ki. A gyermek mindkét kezével a férfi felé nyúl, az felkapja őt, s gondfelletten kiabálják (ezt a gondfelletten-t nem tudom, micsoda):
– Nulla perc! Nulla perc! Az apa végre észreveszi, hogy gyermeke nincs mellette. Dühödten rohan a férfi felé, kikapja a kisfiút kezéből.
– Ilyen őrülteket hagynak szabadon járkálni az utcán! – mondja dühödten, mire a nő riadtan helyesel.
- Tényleg borzasztó! – majd felszállnak a buszra.
Az autóbusz elindul, a kisfiú az ablakból az újra toporgó férfit nézi. Az felemeli két kezét, kinyitva mind a tíz ujját, s csak a száját mozgatva, hangtalanul, titkosan jelzi a gyereknek. Tíz perc.

*****************

   Jelige: Julia 8 pont.
   Az antológiába javaslom mindenképpen!
   Pontos, szikár, aprólékos, okos, jó megfigyelő, ugyanakkor bőbeszédű, de takarékos is egyben.
   Részletesebben: jó.
   Még részletesebben: a szerzőnek lesz vele munkája. Nem sok, de lesz. Megjegyzem, jó novellát javítani is jó. A szerző eltávolodott némileg, aludt rá néhányat, ő maga is kiszúrja az írás döccenéseit. 
 

Kapcsolódó:
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2828 Helyszíni a retusműhelyből
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2814 Súlytalan hullám
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2823 Viszlát, apu!
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2852 Az álomvadász

http://irodalmijelen.hu/?q=node/2863 Elpillangózott próbadugás(ok)
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2870 Férges virág a szerelem