Frideczky Katalin: Haláljel

Epika, Próza
 
 
Frideczky Katalin
 
Haláljel
 
A lányom bekukucskál a szobába, ahol alszom. Integetek neki, jól vagyok, ne izgulj!
Az éjjel rosszul lettem, de már túl vagyok rajta. Integetek, és mosolygok rá.
Most nála lakom, a lányomnál. A lakásom kész csatatér. Oda már nem mehetek vissza.
A lányom azt mondja, nem bírnék ott élni azok után, ami történt. Kímél. Dédelget. A kedvemet lesi. Mindennel ellát. Anyám hasában sem volt ilyen jó dolgom!
Itt minden van. Még kert is, amire mindig vágyódtam. Esténként kiülünk a teraszra, nézzük a naplementét. Keresztrejtvényt fejtünk. Én szoktam őt kisegíteni, ha elakad.
Megsuhan a virágok esti sóhaja a feltámadó szélben.
A kertből idelátszik a templom tornya. Csak a sarokig kéne elmennem, hogy Istennel találkozzam. A lányom kapacitál, csak egyszer menjünk el odáig! Azt hiszi, ez nekem elengedhetetlenül fontos. Vagyok én olyan jóban Istennel, hogy templom nélkül is meghallgasson.
Nincs erőm. Húz az ágy. Felöltözni sincs kedvem. Nappal is hálóingben vagyok, legföljebb fölkapok egy könnyű köntöst, ha felkelek. Majd megtudod, kislányom, ha annyi idős leszel, mint én, ne erőltess!
A lányom nem hagy békén. Azt hiszi, örökké fogok élni. Nem akarok csalódást okozni neki, ezért már elég régóta mondogatom, hogy felkészítsem rá, nincs már sok hátra, érzem.
Ő ilyenkor csak legyint, tréfásan megfenyeget, és azt mondja:
– Ha megtudom, hogy meghalsz, agyoncsaplak!
Igen, ezt mondták nekem mások is mindig, mikor meglátták a tenyeremen a hosszú életvonalat: „Magát úgy kell agyoncsapni!”
A lányom nem vesz komolyan. Azt hiszi, örökké fogok élni. Igaz, hozzászokhatott, kilencvenhárom éves vagyok. Illetve csak leszek, huszonegyedikén. De azt még meg is kell érni!
Az éjjel fölkeltem, hogy kimenjek a vécére. Már csak a botra támaszkodva volt erőm.
Kop-kop… Igyekeztem halkan járni, de a lányom már föl is pattant, és eltámogatott odáig. Hátulról a hónom alá nyúlt, mint egy villástargonca emelőkarja, és így szépen eltotyogtunk a vécéig.
Jó, ha az embernek lánya van!
Nem akarok gondot okozni neki. Állandóan etetne, itatna. Nem érti meg, hogy az én koromban az ember már a levegőből is megél. Most is hozza már a pirítóst, a lágy tojást, tejeskávét. Eszegetek a kedvéért, de nincs semmi étvágyam.
Az éjjel rosszul voltam, de elmúlt. Most reggel van, és én integetek a lányomnak, mikor bekukucskál hozzám, hogy megnyugodjon, jól vagyok.
Bekapcsolja nekem a tévét, ahogy szokta ilyenkor délelőtt. De ma nincs kedvem Derricket nézni, zárd el, kislányom! Inkább gyere, és kend be a bal karomat, a mellemet vietnámi balzsammal, az mindenre jó. Jaj, de jól esik! Most eredj a dolgodra, ne törődj velem, látod, nincs semmi baj. Szundítok egyet…
 
Csöng a kaputelefon.
– Ki az?
– Csókolom, a Gázművektől jöttünk, ellenőrzés, tessék beengedni!
Az emeleten már a nyitott folyosóráccsal várom az embereket. A lakásajtót sem csuktam be.
A fiatalember egyedül van. Előremegyek, hogy mutassam neki az utat, de már az előszobában nekem támad, hol a pénz?
Nem értem, milyen pénz, hiszen én minden hónapban rendesen fizetem az átalányt.
De már lökdös is a szoba felé, és egyre a pénzt követeli. Nincs pénzem! – kiáltom.
A tévé szól. Elég hangosan, mert rosszul hallok már. A férfi még jobban felhangosítja, és most már fenyeget. Felemeli a vázát, ütni készül. Megtántorodom. Elönt a vér. A számban is üvegszilánkok ropognak.
Hol a pénz, hol a pénz? – hallom a pokróc alól, amit a fejemre dob. Fojtogat. Nem kapok levegőt, eresszen! A pénz a felső fiókban van!
Felriadok. Iszonyú szorítást érzek a mellkasomban. Zsibbad a karom. Hányinger környékez. Öklendezem. A lányom beszalad hozzám, edényt tart az állam alá, de semmi nem jön belőlem, csak a nyelvem fordul ki a számból. Zihálva veszem a levegőt, a pulzusom az egekben.
– Anya, mi van veled?
Nem tudom, kislányom, mondom neki, pedig dehogyisnem tudom. Tudom én azt nagyon jól…
A lányom mentőért telefonál. Aztán megtámogatja a hátamat párnákkal, és átölel. A fejemet a vállára hajtom. Milyen jó, ha az embernek lánya van!
Elmúlt a roham. Már jó, már minden jó…
 
Elmosolyodom. Lehunyom a szemem. Újra gyerek vagyok. Poroszkálok az úton, cipőm orrával felkavarva az Alföld szikes porát. Száll, száll a por, fodrozódva, lengedezve, mint a legfinomabb fátyolselyem… Ó, ha nekem ilyen ruhám lehetne! Hangtalanul úszom ebben a füstszerű anyagban. Belemerülök, körbeölel. Lágy hullámokat vet körém, valósággal beöltöztet abba a tündérruhába, amelyre mindig is vágytam. Suhanok egyre, valami visz, meg sem kell mozdulnom. Szürke leplemet lengeti a szél, engem is továbbsodor, anyagtalanul, súlytalanul. Ó, milyen könnyű repülni! És micsoda csend! Megállt a hang is…
Lassan oszlik a köd, tágul a tér, opálos fény dereng a távolban. Istenem, de szép! Ahogy a könyvekben meg van írva…
 
Felriadok. Hangok, színek, mozgás… Megjöttek a mentősök. Nincs menekvés. Kezelésbe vesznek. Vizsgálgatnak, műszereket kapcsolnak rám, kérdezgetnek. Hallom, hogy valami frissen lezajlott szívinfarktust emlegetnek. Tanakodnak, felhívják a háziorvosomat. Kérdéseket intéznek hozzám. Felelek, amíg tudok, aztán már nem. Mondat közben csuklik félre a fejem. Most haltam meg. De észreveszik, és nem hagyják.
Lekapnak az ágyról, a szőnyegre fektetnek, és kezdődik az újraélesztési nagyüzem. Oxigénpipa, infúzió, szívmasszázs. Dolgoznak rajtam. Hárman is. Felváltva. Gyúrnak, gyömöszölnek, csorog róluk a verejték. Keringetik a véremet, csöpög belém az infúzió. A lányom tartja a tasakot. A szemem nem tudom lehunyni, meredten gúvad a semmibe, mint az egyiptomi agyagszobrocskáké. Nedves gézt dobnak rá, hogy ki ne folyjon. Az ütemes rázkódástól úgy ugrál rajta, mint dobon a babszemek földrengés idején. Állandóan félrecsúszik, a lányom igazítja meg néha. A fejem minden dögönyözésre a földön koppan. Hát már teljesen össze akarnak törni? Eresszenek! Nem kapok levegőt! A pénz a felső fiókban van!
                                  
Mire ez az egész cécó? Mit erősködnek? Meg fogok halni. Már meg is haltam.
Mit akarnak még? Hogy a lányom nyakán maradjak kómában, bénán, hülyén? Hogy évekig pelenkázzon? Hogy gépek tartsanak életben? Minek? Nem akarom!
Már másfél órája folyik ez a cirkusz. Egy bordám sem ép, egyetlen tagom sincs már a helyén. Olyan vagyok, mint egy gumibaba, amelyet csak pumpálnak, pumpálnak, de valahol ereszt… Már tudatom sincs, amellyel mindezt elgondolhatom. A számban oxigénpipa, nem tudok beszélni. Hagyják már abba, az isten szerelméért! Megfulladok! Eresszenek! A pénz a felső fiókban van!
A lányom üvölt, zokog, hisztériázik. Vele kéne törődniük, hiszen mindjárt belehal az aggodalomba!
Ő érzi, hogy értelmetlen ez az egész. Addig volt jó, míg a vállán nyugtattam a fejem.
Óvatos kérdéseket tesz fel a verejtékező mentősöknek. Van-e remény? És ha igen, mire? Szinte sugallja, hogy állítsák le ezt a hiábavaló küzdelmet, ne kínozzanak tovább.
De a mentősök nem tágítanak. Nem erre esküdtek föl. Ők nem hagyhatják abba!
Most előkapják a defibrillátort, a „vasalót”, ahogy ők mondják. Összerándulok, mint egy megtáncoltatott zombi. Legszívesebben szétütnék közöttük, felpofoznám őket, és elküldeném az anyjukba! Egészségügyis voltam, tisztában vagyok a helyzettel.
Lehet, hogy én akartam így! Lehet, hogy én rendeltem meg azt a betörőt, aki beteljesítette a jóslatot, és végre agyoncsapott!
Elfáradtam. Elég volt! Fel akarom venni a fátyolruhámat, el akarok menni!
– Anya, meg fogsz gyógyulni, meg fogsz gyógyulni! – hallom a lányom kétségbeesett, minden értelemtől megfosztott biztatását, melyben maga sem hisz, de rólam azt gondolja, olyan hülye vagyok, hogy beveszem. Ej, kislányom, mire való ez? Mennék már, hagyjatok békén!
Beszélni nem tudok, számban oxigénpipa. De a szemöldökömet összeráncolom. Kétszer is!
Tiltakozásom jeléül.
A lányom felujjong:
 – Összehúzta a szemöldökét, életjelt adott, él!
Kis csacsim… hogy te mekkorát tévedsz! Haláljelt adtam.
A mentősök elértik, és megkegyelmeznek. Elengedik a mellkasomat, mintegy demonstrálva a lányom előtt, hogy már jó ideje csak ők keringetik a véremet. Az EKG hullámai szépen kiegyenesednek. Engedik a vonalat végigfutni.
Végre…
 
 
 
 
                                                                         
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése