A meglepetést hamar fölváltotta a boldog izgalom, hogy gőzössel utazhatok. Valami azért nem stimmelhetett, mert amikor anyám a kapuban elköszönt tőlünk, sírva fakadt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy tán csak nem akarnak lelencbe adni…

Örülök, hogy Bádog havernak szólított. Meg hogy néha fölhív és törődik velem. Igaz, hogy sokat nem lehet vele dumálni, de ha egyszer ott van, akkor ott van. Azt hiszem, a legtöbb témát nem találja menőnek.

Az utazó „tét”-lenné vált.
„Származott”, ám ez elfogadhatatlan és megoldhatatlan, megszokhatatlan káprázatként feszítette (máskor sehol-létekbe oldotta) mindennapjait.
„Természetesen”: „semmi sem biztos”.

A hangya megsértődött. Hetekig nem ment a tücsök közelébe. Sárgulni kezdtek a levelek. Hullottak és kergetőztek az őszi szélben. Az eső is egyre kitartóbb volt. Közeledett a tél.

Legyen az a könyv száz oldalas, és íródjon akkora betűkkel, minként szokásos. Ebben a könyvben egyetlen oldalra tíz millió év története jut, egyetlen betűre pedig több mint harminc ezer.

Amíg a macskát keresgéltük, Róka öcsi elmagyarázta, hogy ezeket a dögöket nem is olyan könnyű felakasztani.

Önmagában álom, ébren is. Régi sivatag keveredik bele, gyerekkori sivatag, a sívó homok a Kiskunságon, a pár szál fű közt pergő, szálló aranyhomok vándor dűnéi…

Melleim duzzadtak a tejtől, minden nap ki kellett fejjem a murokföldön, mert fájt. Eszembe jutottak az ikrek, hogy most nekik kéne ez a tej, nem a zsíros földnek, de kifejtem. Lehet tápot kapni a patikában, mondogattam magamban. Mások is felnőttek már tápon.

Arra kérlek, engedd le a redőnyt, mielőtt megmosdatnál. 

Ferencke minden napra tartogatott valamit. Hol macskákat szekált a hátsó kertben, hol barackot lopott a szomszédból, vagy csúzlival lőtte a Kati néni tyúkjait. Nagyanyám minden áldott nap elmondta, hogy ebből még baj lesz.

Az abroszt csomagolópapír helyettesíti, rajta cikornyás felirattal: Spárga buli. A szöveg pókhálóként átszövi az egész asztalt, akárcsak a spárga, a rögtönzött abroszt rögzíti, szoros bogra kötve, az asztal lapjához és a lábához.

Ültem az új rendben, és éreztem, mégsem jó ez így; bár minden más helyen állt, mégis a szoba szelleme ugyanolyan maradt; kényelmes, kihívás nélküli. Megszokott, sima, érdektelen, meghitt.

Amikor csatakossá válik a mellkasán is a fehér trikó, a saját gátja akkor szakad át. Az addig megfeszülő izmok laza gumiszalaggá válnak, párnázottá lesz minden lépés, csontjaira már alig hat a gravitáció.

Nyolc író hónapok óta együtt dolgozik, együtt lélegzik, egymásra figyel. Ekként alakítja ki-ki önmagát, s inspirálja a társait. Keresik a saját útjukat a prózamondás hagyományában és mai terében.

Mindannyian Magritte és Chaplin keménykalapos kisemberei vagyunk, akik nagyon is különbözünk egymástól, semmi több. Nincs nagybetűs történelem, csak kis történetek vannak.

a szépséget elmesélni még szépen sem lehet.
pár szó, persze, kimondható:
rémisztő, gondos, döbbenet.

Ha Lennon költői tudatfolyamszöveget ír, akkor azt mondják, az LSD hatása. Nincs menekvés, ha rosszat akarnak mondani rólad. 

 
Ez igen, ez már hasonlított volna arra a fajta őszinteségre és kurázsira, amely csakis az üdvösségre lehet tekintettel, de a körülményekre soha.

 
Az illúzióba hajló látvány erejét fokozta, hogy a kövér, higanyszínű hold éjjeli őrjárata még tartott: hol előbukkant, hol eltűnt, mintha nem volna más dolga, mint éberen vigyázni a természet álmát az utolsó pillanatig. Nem igaz, hogy néma az éjszaka.

Kizárólag az ottani tapasztalataim alapján számomra sem derült volna ki, hogy valamiféle „Nagy Játék” folyik. Mi vérhasban haldokló katonákat láttunk; orosz orvlövészeket meg az út szélén karóra tűzött, legyektől körüldongott, szakállas fejeket, éjszakánként pedig olyan hideg volt, hogy a sátrainkban megfagyott a víz.