Ott hevert előtte az egész test, látta mozaikosan a szépséget, és nem állt össze, az istennek se állt össze egésszé. Pedig tudta, mindez csupán az érintésen múlik, hogy hogyan simít rajta végig, vagy pakolja durván halomba, és rá se néz többet. Nem bírt hozzá sem érni.

A világ túlsó vége Jáva szigetén, a yogyakartai repülőtéren kezdődik a fehér vonalnál, legalábbis ezt mondta az Úristen pár pohár bor után. Elég odáig menni ahhoz, hogy meglegyen a dolgok eleje.

A feltámasztás egyszerű művelet volt. Akkoriban ezt olvasásnak nevezték. Nem volt ez más, mint egyfajta megszállottság. Az ember odaadta a testét, a szemeit, a belső hangját a halottaknak, hogy szólaljanak meg, hogy feléledjenek.

Haladok néhány lépést körülbelül olyanképpen, ha levegőben jár a hold, tiszta, alig felhőként, mely nem képződik, hanem foszlik, ám marad mégis, mozdulatlan fogyatkozásban.

Bemenni Pestre, az nagy szó. Tisztára másképp kell öltözni, mint Csepelen, és muszáj felkészülni rá, nehogy az ember szégyent hozzon magára, vagy baleset érje a veszélyes és hatalmas közlekedési eszközökön, amelyek közül a leghatalmasabb a csepeli HÉV.

Mindenképpen meg kellett büntessem magam. Egy égő gyufaszálat tartottam a tenyerem alá, s addig hagytam égni a lángot, amíg magától elaludt. Ilyen élményem nem volt soha.

Az utazó a part felé szédeleg. A tenger (ma is) több-értelmű… - Az utazó (talán) megmerül…

Nagy hold bámult az arcába Ezüst verejtékkel vonta be ez a fény a bőrét Már régóta hanyatt feküdt résnyire nyitott szemmel és az ablakon túli holdat nézte Hatalmas és agresszív volt ez a hold

Odarohantam a kerítéshez, és teljes erőből megdöngettem. „Segítség”, kiáltottam, „Segítség! Üldöznek! Kérem”, és a hangom magasnak és már-már hisztérikusnak tűnt önmagam számára. De nem válaszolt senki, viszont vad ugatás hangzott fel a túloldalon, és egy nehéz test döndült a palánknak.

A sárkány ordított.
A műkedvelők nem hallgattak.
A sárkány ugrált dühében és a fogait csattogtatta.
A műkedvelők helyükön maradtak és bőszülten játszottak.
A sárkány közéjük ugrott és szétvágta őket a farkával.
A műkedvelők széthemperedtek a gyöpön és fekve játszottak tovább.

Itt vagyok a szentjánosbogarak birodalmában. Leülök egy félig földbe süllyedt határkőre, és nézem, nézem a sötétségben világító parányi csillagokat, azt a két csillaglámpát, amellyel a vőlegényének világít a kis bogármenyasszony. Mennyi epedés, mennyi izgalom a fűszálak és bokrok országában.

Miután hosszú idő eltelt, és nagyapám még mindig nem került elő, rászántam magam, hogy belopakodjam a kunyhójába. Oda, ahol, azt hittem, túl patkányokon és macskákon, megtalálom azt, ami olyan fájdalmasan hiányzott az életemből: a szeretetet és az odafigyelést. Még akkor is, ha rettegés lesz az ára.

Olyan jointokat nyomtunk a Freddel, hogy az már a kész öngyilkosság, tudod, mikor a füvet nyírják, és az, ami az ollón lerakódik, az legtisztább anyag, hasisolaj, na, mi ezt bekevertük kokainnal, négyen teljesen elszálltunk, hat-hét órán keresztül csak lebegtünk, és felporszívóztunk mindent.

Karcsi a helyzethez illő komolysággal nézegette a stukkert. Próbálgatta a súlyát, a fogását, tán még célzott is vele, de a végén arra jutott, hogy legjobb lesz, ha az apja műhelyében lefűrészeli a csövét.

A pofon. Megírom újra. Úgy kezdődött, hogy anyám megfenyegetett. Ezen mosolyogtam akkor, ma jólesne. Ja, tudom, József Attila is valami ilyesmiért könyörgött, de József Attila hülye volt, mert komolyan vette, amit érzett.

Aszongya, nincs semmi baj met ejszen nem emlékszel, de én voltam az orvos akinél megszülettél. Édesanyádból én segítettelek vót a világra. Há mondom én aztot magának erősen köszönöm doktor úr, s ha így van, jöjjék, valahol egy decit igyunk meg.

És ahogy nagyapám felemel és forgat, a gyerek még nem gondol se szőlőre, se borra, nem bír betelni a csodákkal, repül, kergetheti a nyári lepkéket, „pilla, pilla”, kacagja a gyerekhang, és nagyapám lefékez egy pillanatra.

Nem volt kép, amit ne festettem volna már meg, de arra mindig vigyáztam, ne legyek tetten érhető. Aztán egy életen át mégsem bujkálhat az ember önmaga elől.

Most nem lett semmi. M. János békésen hazudozott, pontosabban olvasmányélményeit keverte valósággal és elképzelésekkel. Ez egy darabig szórakoztató.

Megmondanám neki, merre rövidebb, merre induljon, gondterhelten hümmögök, mert segítenék, de nem akarom az indulást, szőnyeget és albumot akarok, mellé teát, akár zöld dióból, csak legyen fanyar, nem bánom, szomjan is halok akár, csak itt maradjon.