Álálmomból visszaalszom,
testecském felnőni hagyom,
megöregszik, el is hagyom,
s halva ébredek.

 
Állókép ez csak az útról.
Árnyakat kelt fel a reggel,
s most lesz majd tele a tájék
elpazarolt kis jelekkel.

 
 
Egy kőben fekszem.
Itt mindig elérsz.

 
 
összeöntötte a lelket és a sört
a presszót keresztezte a párttal
a menedzsmentet az imákkal

 
 
Egyszer egy kislány vagy egy angyal
útnak indult vagy fel se ébredt

Azt mondtad, mágia az írás, magasztos alázat,
elszabadult, vad folyók hömpölygése,
sodrásában az élet színes törmeléke,
cipeli magában a káprázatos mindent

 
 
Most Isten tenyerébe juttatom,
aminek megoldását nem tudom.

 
a jel csillaga most
a fal – az öröm szerény
vizei terülnek a szárazföld
merülő úszása alá

Fázni mindenki segít.
Ami viszont feledhetetlen: a nagy ideálok.
Tolják a széket, itt is állnak, ott is álmok.
A többi viszolygás a felszínen.

Mindenki halálközelinek véli a költészetemet, holott éppenhogy életközeli. A fájdalom és a veszteség a két legfontosabb emberi minőség, és ezt a két minőséget nem adhatjuk fel. Nem adjuk fel, de nem is értjük. A költészet lényege talán éppen ez, ez a nem értés.

 
Dicsőségeden osztoznod muszáj.
Mert én keresem azt, ki nem vagyok.
Egy világűrben sétálok gyalog.
Ha kulcs vagy, akkor én vagyok a zár.

Nagyapám
már csak a halálban hisz.
Advent
minden napján egyre gyengébb.
Én meg
például jó jelmez
lennék a Betlehemezéshez

KÖLTÉSZET

Mellettem ül, aki majdnem én vagyok,
majdnem én, de mégse egy velem

Molnos Zoltán festménye

KÖLTÉSZET

Repülni versben, szamovár.
Menni, mert van, ki haza vár.
Üzenni sokat, titkosat.
Naponta lenni piszkosabb.
És ha már minden elfogyott,
lekaparni egy csillagot.

a franciaágy rémíti meg először, amely szinte betölti az egész szobát, csak azután kezdi sejteni a patyolattisztaság és el nem hibbant porszem-rend fenyegetését

 
a szekrény környezetében
állandó halk morajlással
a csendességet éppen hogy csak megtörő
valamifajta túlfűtöttséggel áthatott
motozás és izgatott útra készülődés
hangjai és zörejei hallatszanak

előbb fotografáljál le
hátha igaz hogy a fénykép
elviszi a lelket csííííz plíííz
tedd meg vidd el innen kérlek

Szellemtrónjából széttekint
A jog nagy Istene,
S megrendül a miriád világ
Sötét végetlene.

Egy kis irónia talán rám férne
ha nem is éppúgy mint a kabarékban
magas falamon ne lásson át senki
Ne lássa azt hogy nevetek vagy sírtam

Ne bánd, hogy nincs fölötted semmi.
Tágas falaid közé fütyülni jár a szél.
Hiába kutatod, az isten mit akar üzenni,
himbálóznak a kiégett villanykörték.