A reggel majd eltereli a figyelmet minderről,
a fekete-fehér film színesbe vált, 
és ezáltal valami végleg elveszik, 
a kisvárosi tájdíszletek fölött az ég sötét, 
világos? 

 
Új meséket szőve, mutato nomine
de te fabula narratur himbálja
A hírt előttünk a szél, ó, minek?
Kallódó lelkük sorsunk délibábja.

 
Őszjúnius és nyárjanuár
között benned hömpölygök
az alámosott lét biztonságával.

 
a nap aranyfoga
levelek nyakába harap
valahol tüzet gyújtanak
szivarozik a koravén szürkület

 
 
Bábel, légzése a rendnek,
mészvázból rakta tornyait.
a tengerek nem szellőztek.

 
 
Hull az eső, csipkedi az arcod.
Pocsolyák tükre ringat a sárban.

 
Álálmomból visszaalszom,
testecském felnőni hagyom,
megöregszik, el is hagyom,
s halva ébredek.

 
Állókép ez csak az útról.
Árnyakat kelt fel a reggel,
s most lesz majd tele a tájék
elpazarolt kis jelekkel.

 
 
Egy kőben fekszem.
Itt mindig elérsz.

 
 
összeöntötte a lelket és a sört
a presszót keresztezte a párttal
a menedzsmentet az imákkal

 
 
Egyszer egy kislány vagy egy angyal
útnak indult vagy fel se ébredt

Azt mondtad, mágia az írás, magasztos alázat,
elszabadult, vad folyók hömpölygése,
sodrásában az élet színes törmeléke,
cipeli magában a káprázatos mindent

 
 
Most Isten tenyerébe juttatom,
aminek megoldását nem tudom.

 
a jel csillaga most
a fal – az öröm szerény
vizei terülnek a szárazföld
merülő úszása alá

Fázni mindenki segít.
Ami viszont feledhetetlen: a nagy ideálok.
Tolják a széket, itt is állnak, ott is álmok.
A többi viszolygás a felszínen.

Mindenki halálközelinek véli a költészetemet, holott éppenhogy életközeli. A fájdalom és a veszteség a két legfontosabb emberi minőség, és ezt a két minőséget nem adhatjuk fel. Nem adjuk fel, de nem is értjük. A költészet lényege talán éppen ez, ez a nem értés.

 
Dicsőségeden osztoznod muszáj.
Mert én keresem azt, ki nem vagyok.
Egy világűrben sétálok gyalog.
Ha kulcs vagy, akkor én vagyok a zár.

Nagyapám
már csak a halálban hisz.
Advent
minden napján egyre gyengébb.
Én meg
például jó jelmez
lennék a Betlehemezéshez

KÖLTÉSZET

Mellettem ül, aki majdnem én vagyok,
majdnem én, de mégse egy velem

Molnos Zoltán festménye

KÖLTÉSZET

Repülni versben, szamovár.
Menni, mert van, ki haza vár.
Üzenni sokat, titkosat.
Naponta lenni piszkosabb.
És ha már minden elfogyott,
lekaparni egy csillagot.