A kolibri egész életében fióka marad – Minden virág a mamája.

Hát ilyen a metró, szétvisz az alagútban egy álmot.
Ott, a föld alatt talán mind szeret, aki itt nem.

csak nézz haza ha sokat koptál távol
ott áll  egy galamb a konyhaasztalon
​szemmel láthatóan nem véletlenül maradt állva

Nietzche mondja: „a létezés és az élet csak mint esztétikai jelenség, mint művészi szemlélet és ábrázolás tárgya igazolható", s ez teljesen összecseng az Éjszaka Hamlettel befejező sorával: „A vers azonban ajándék!", s összecseng a Holan-költészet nagy paradoxonával: ezt a lírát kegyetlensége ellenére is szépnek érezzük. Mint az életet.

ott
ahol a titkok burka felhasad
ahol egy vagy velem
mint a szótő és a rag –
ott vár valami
amit nem lehet színlelni s eljátszani

 
Paplanodon bölcsek s kutyák ülnek
odakint lassan délelőttre fordul
szobád lelked eléggé befülledt
és még emlékekre várogatsz a holdból

valami morfogenetikus erő hatására mintha mi is
egyszerre, mintegy varázsütésre, könyvek  
nélkül bírnánk a világ minden tudását 

Mindig azt gondoltam, a művek az elsődlegesek, még akkor is, ha mögöttük egy igazi életnek kell állnia.

Illatorgia,
tavaszi mező szólít,
​elnémulok hát.

 
 
Nem tartozom ennyi sikolynak.
Széttépve a tegnapi számla.
Én vérzek - a fák feje gézben.
És hópuha csend ül a számra.

 
Elfoszló életköpeny. Még egy
utolsó lebbenés
a bujdosó mezők fölött.

eső zuhog álmodban,
a farkaskutya előjön
és lábadhoz kuporodik.

 
a sötétség már próbafúrásokat végzett
a dinnyehúsú alkonyban,
mikor elindultam az esti sétámra,
nasztaszja filippovna.
ilyenkor minden arc halálközeli élmény.

 
elfelejtem bulvárjaid,
az arrogáns uracsokat,
s a franciául selypegő
dámákat, hideg csajokat –

A reggel majd eltereli a figyelmet minderről,
a fekete-fehér film színesbe vált, 
és ezáltal valami végleg elveszik, 
a kisvárosi tájdíszletek fölött az ég sötét, 
világos? 

 
Új meséket szőve, mutato nomine
de te fabula narratur himbálja
A hírt előttünk a szél, ó, minek?
Kallódó lelkük sorsunk délibábja.

 
Őszjúnius és nyárjanuár
között benned hömpölygök
az alámosott lét biztonságával.

 
a nap aranyfoga
levelek nyakába harap
valahol tüzet gyújtanak
szivarozik a koravén szürkület

 
 
Bábel, légzése a rendnek,
mészvázból rakta tornyait.
a tengerek nem szellőztek.

 
 
Hull az eső, csipkedi az arcod.
Pocsolyák tükre ringat a sárban.