kavarog tobzódik hunyt szemed mögött a táj
és hajnallá hasad

A vágyakat szitálni tanulom,
feldolgozni, mint az állatok testét.
Hadd játsszanak vele gyerekek a gangon,
a rothadó húsnak később lesz szaga.

itt áll előttem egy esti töredék
a költőket megvilágítják a fáklyák
a Klauzál utca 30 előtt
zsoltárt írok egy gyufásdobozra
hát ennyi most

Kurtág György Kossuth-díjas zeneszerzőt, zongoraművészt, a kortárs zene világhírű alakját 90. születésnapján köszönti lapunk.

És hova tűnt a mondatokból a lány,
aki, mint egy elromlott névmás,
úgy fest: nem pótolható?

A magány ellen: kivimadarat
kezdtem nevelni
meg egy csótányt az éjjeliszekrényben
Este lefekvéskor közösen olvasunk
egy-egy oldalt Hadrianus emlékirataiból

Színvakok festenek
rólam kirakatképeket:
tiritarka árnyalatokkal
készülnek a portrék,
egy felhasított vásznon
szétdörzsölt, fekete foltként
valósághűbb lennék.

A Margit-hídon Pest átmegy Budára,
ölelkezik a Deák és a Széna tér,
a holnap lassan rácsúszik a mára,
s Hold-piercinget csináltat az éj.

A semmi van. Az anyag elveszett.
A lélek ránk erőszakolja magát.

a gazdagságot szépséget
másra testálta
ne kísértse rang
(gőgös hatalom)

álmomban szemét voltam,
mert írtam valamit és megjelent,
valaki, noha semmi oka nem volt rá,
magára vette — mintha nem az irodalom
veszélyességéről beszélnék annyit.

A cinegék nyelvét tanulom,
amikor a rozsdás föld és
a fehér ég pillanatra összeér.

A szem élettelen, a tekintet valódi. Igazi
oroszlán bújik a kőoroszlánhoz, végtelen
képek tűnnek át
a sötétségben tapogatózó ember szobrán.

Képzeletem ismétli a véletleneket.
Nevem meztelen combomon csorog.

Piros hajó setét vizen:
szétmállott időkből izen

Kínai kétsorosaival búcsúzik az Irodalmi Jelen Csontos Jánostól.

Mert a szabadság szép szerető, és
nincs más boldogság, csak a teste.

Ne nézz kegyetlen tükörbe,
A démonok kijátszanak,
Hamis képük pereg körbe

Más dimenzióba
kiürült szívvel, elmével léptem át,
s azóta ott szobrozok a seholban.

Szétpukkadt vízhólyag az ég,
hófehér tenyerén
naptükörtojás,
gomolygó ködfátyolcafatok,
ma is elmarad a havazás,
az álom fehér gyolcsot
sző körém.

a legtöbb esetben őszintének látszom.
két szem, amiből egy fekete szarka
kilopta a tekintetet, most már övé, csőrével őrzi.

A távolság köztünk,
mint giccses üveggolyó
kiszínezi a valóságot,
benne apró tárgyak, flitterek
és dobókocka idő.