szorongatom a kulcscsomót

az átvizesedett kabátzsebben

mint aki ölni készül

de nincs hozzá fegyvere

Világ-
Megálló és úszó-
Öv
A sötétben

És a Margithídnál megérzed a téli holdat,
amíg fejedben üti a zongorát Thelonious Monk,
pilótád. Nem találsz benne hibát,
ahogy dúdolva újra repülőre szállsz.

Nekem az éji ég marad
jegyzett tartalomnak,
s pontként némi csillag,
repülőgép az égen

nem történhetne meg ott sem, a Holdon, hogy egy
végeláthatatlan, kietlen, hanghullámokat sem továbbító,
csak a fénnyel szemben tehetetlen, mínusz 273 fokos,
azonnal ölő világegyetembe kiszálljunk a vonzásköréből.

S mi ez az eufória, a halál közelében?
Míg néz az ember, hall, érez, tapasztal?
Nem, a föld tényleg összehasonlíthatatlan.
Micsoda földrészek! Tengerek! Bizarr éden.
A szenvedéstől már-már beszakad az asztal.

csak az lehet tiéd, mit felköhögsz.
csaholnak kint a legnagyobb kutyák,
bent magadhoz sincs elég közöd.
vesédbe égett rég az alkuvágy.

Néhány nappal később kivirágzott a fa,
hogy felakasztotta magát rá az ifjú
a bűntudat kötelével.
Beszélik, hét se kellett, s elhulltak
a szeplőnyi szirmok.

vedlő bőrünk-
ből
ostort sodornak
hátakat vagy lovakat ütnek vele
hátakat vagy lovakat ütünk vele
generációk halnak bele
mire megtanulok élni

Elléptél a ködbe előlem! Míg éltél, sose tettem ezt meg,
de halálod után bátor lettem, most először letegezlek.
A vállamon ülsz, a hajamban alszol, máskor motyogsz fülembe,
s ha kérdem néha, mi van veled, nézel rám: hát mi lenne?

Ez lesz az első napom,
Minden hópehely felhővel teli,
Jégvirág nő a kézen,
Az eget pajzsként kell tartani.

De nem csak a hajad,
A szíved is fehér lett,
Hópehellyel telt fészek,
Az időre tett lakat.

Darukezelőül jó páran tudnak a földön dolgulók közül,

ők megtanulják felügyelni a jelnyelvet, ami nem bővül jelentősen,

a munka monoton út, hol ront holt korokon, fájón,

hol épít élőn, épül az ország, jobb lesz nekünk,

keddé válunk minden kedden, a maga nemes egyszerűségében

Hollóhajú ifjú a szép
örömlányra bámul,
folyékony borostyánt isznak
kobaltkék kupából.

Verebek viszik apró csőrükben az időt,
készülő fészkükbe szórják.

És amit a miénkhez hasonló
mesék elején sosem
mondanak el: lesz majd egy
utolsó
óvszeres doboz, amit
együtt bontunk fel, de már
mással használjuk el

néha az angyalok leveszik
a szárnyaik. A kuckójukban könnyezve,
piszkos fehérben ülnek hallgatag –
fojtó csendjük megnyugtat
téged

A kert havas, az ág deres,
bolondozik még április,
kristály a perc, és flitteres,
de szivárványa már hamis.

a test mögötti örvények
elnyelték
a fogalmaim
a hullámok közti
csend
nevelt fel

Istenhez ma
nincs lábjegyzetünk,
és annyi szépség
vesz minket körül,
de hiába, hisz
férfiak vagyunk,
s más az esztétikánk –