jelmezkölcsönzőkben helyezik
szolgálatba a szabásmintát
öltözz fel semminek vetkőzz ki
önmagadból

Ablak mellett ülünk a vonaton, mint
király és ágyasa, nézzük az örökzölden növő
teacserjéket a hegyoldalon, alattunk
az ívhíd roskadozik, koldusok lábai lógnak
az ajtókon kifelé, nincs kard, ami miatt
síró hangon énekeljek.

A valószerűtlen város
egyik egyenlakótelepén,
a panelházak közötti térben –
meg nem erősített
információk szerint –
ma láttak egy angyalt
elsuhanni.
Százhatvanöt centi
magas lehetett,
húsz kettétört évével együtt
jó, ha negyvenöt kiló.

Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Im sírotokra emlékkő se jut.

Százéves bérházak unt szobáiba oson, riadtan bújik el a magány, dohos bútorok mögül int Thália: indulhat a próba, semmi akadály,

ha nem káromkodtak a szerbek

aranysárga magyarországot
kentünk a kenyérre
a szegedi szalámi úgy tapadt a krémre
mint az anyajegyek a bőrre

Holnap újra kibontalak a ragyogásból, szemed fényét imádom, ajkad bársonyán pihenek.

bolondulnak értem a férfiak. de mindhiába ostromolnak tüzes bókokkal, hogy letépjék nagy műgonddal kiválasztott ruhácskám, az állati ösztönt, a szélsőséget megvetem.

csak hang nélkül mosolytalan feküdjön tetszhalottként egy érintés is bűn, kaland ha bárki társa volnék

csak a csillagok fáznak és remegnek, és nézik, amit most
megidézek a nyárban: a téli tájat, a telet, vagy ahogyan
állok valahol ebben a forgó szédületben – s egybecsúsznak
évszakok, napok és hetek.

A kígyózó kéjben, hol a vágy is partot ér, mindegyikben te vagy.

Lecsöppent a
Krisztus vére
az orbáncfű
levelére,
az orbáncfű
virágjára,
aranyszínű
pártájára.

Életének 87. évében elhunyt Konrád György Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus. Böszörményi Zoltán versével emlékezünk most rá.

Szólít Isten, és mégis maradok, érzem, hogy itt itthon vagyok, körül mindenütt baj, gond, fájdalom, mégis reménnyel ébreszt hajnalom,

Az időből magammal ragadok egy marék szemcsét,
ebből lesz az arcom, mert kell az arc a végső pillanatra,
anélkül nem érdemes meghalni sem.

óriáskígyó mászik ki a szem üregéből,
a világ már majdnem életszerű veled,
mindenféle limlommal teli váza az emlékezet,
egy gyerek a labdával könnyedén leveri.

Szélcsendben nézem: mint egy pillanatfotón, áll a vágta és áll a végtelen

flitterek tánca
az éji tavon az ég
sír örömében

Valamelyik tűzhányóban
él egy leány fönt a Holdban.

Az emberek belefagytak a házak árnyékába. Még láttuk hamvaikat a füstbe burkolt fák között.