Tarts meg, kedves, mondom, eldőlni készülök, ilyen könnyű testeknek pedig örökké tart lezuhanni.

A régi magyar irodalom jelentős lírikusának élete és életműve – csupa talány. Ha igaz, a 16. század első felében élt és alkotott Nyugat-Magyarországon, jelen volt Kőszeg ostrománál is. Egyik versében Sylvester Jánossal közös leleményének tulajdonítja a klasszikus időmérték meghonosítását. Nyilván ezért is eshetett rosszul neki, hogy Sylvester, immár újszigeti nyomdászként – pajzánságukra és istentelenségükre hivatkozva – megtagadta verseinek kinyomtatását. A kortárs nyugati líra formáit meglepő magabiztossággal felhasználó Névtelen költeményeit így kéziratos formában kellett felfedeznem egy, a nirgendsbrunni egyetemi könyvtárban lappangó kódexben, amely ki tudja, hogyan keveredett oda.
Mármost, hogy ezek a versek a felfedezésük közben születtek-e – alkalmasint mind közül ez a legkülönb talány.

Örök őszben hullanak ránk a napok.
Álmok között illan az élet minden dolga.
Eljön egy éjjel a halál. És hallgatja
a bennünket kitöltő csöndet.

víztükrében fakeresztek
ráfonódva káka hínár
keservesen levélzápor
takarja az apák sírját

Tájakat képzelek neked, szőke homokpartot, ahol a szerelem naponta kiköt.

Bomlik a nappal, érik az éjjel, összekeverhetsz földet az éggel.

a színek játékát nem értheted megtagadtad istent s eget füledben fáradt gyerekdalok emlékrengeteg

Nincs énnekem már bűntudatom, Mackó, bár listákat még csinálok azért, valahányszor a szaxis hátrahajlik, egy újabb tétel jut róla eszembe, a gerincről, hogyan tud hajladozni, szinte a sárga földig hátrahord.

Éjszaka mindenki néger, éjszaka mindenki zsidó, éjszakától feketült bőrrel, szénné égett lélekkel kiáltottam hozzád, éjszaka minden blues és ballada.

A vándor árnyékot lát. Én alakot.
Bemutatom a levegőt és a fényt.
Szerényen megbújnak egymás mellett.

a farkasoktól megtanultam
az utolsó mindig a falkavezér
a fák évgyűrűit percek
alatt zúzza forgáccsá a balta
és a szerelem nem több
mint úri gyászmenet

Felriadunk, hirtelen péntek lesz és ősz.
Kell valaki, akire ráhullnak a falevelek,
varázslóvá válva visszahozza a farkast.

Anyám haján és emlékeken lépkedek, felsérti talpam ez az új szőnyeg.

csend van nyirkos betonfalak november halottak napja csend van anyját keresi a kisgyerek klórszagú gangon

Elképzelem hogy mással fekszem este
hallgatok mindenféle lelkiismeretre
reggel zuhanyzom csak legyek friss estig
a szégyen illatát bőröm nem ereszti

pajzán vagyok, szexre éhes, a legszebb hím nekem jár.

tolong a holdfény
a szerszámok nyelén vasán
beleveszik a sodrófa a fiók homályába
vén katángok bólogatnak
tüskéit nyújtja a rózsa
közükön csak a szél
zöldül a lyukacsos tormaszár
fürtök a tőkéken
szüret

A valószerűtlen város
egyik vasbeton tömbházának
legfelső emeletén él, mondják, a költő,
már ha létezését a mostani állapotában
életnek tekintjük.

Az elszakított országrészek, mint egymásba kapaszkodó szigetek, apró hullámokkal kényezteti partjaikat a türelem.

legyen végtelen gyönyör
soha véget nem érő szeretkezés
legyen Érosz
a látványosság kirakata
kegyetlen vágy a töprengés küszöbén