ott vagyok,
egészen közel hozzád,
érzed a mindig hideg lábam,
ahogy hátadhoz ér?
nem röppenek el,
te vagy a szárnyam.

Mit rád adott a földi ittlét,
gyűretlenül s mielőbb vedd le.
Esetleges, ki merre, mit lép –
ne válaszolj a gyűlöletre.

A létperemről lebámulni a világra,
a létközépről fölkiáltani az égre,
bele a sima kékbe, örvénylő fehérbe,
bele a csillaglyukas feketébe,
puszta kézzel az alkonyi vörösbe
nyúlni, szétesni egyenesekre, körökre,
egy könyvet tartani, ami a lélek tükre,
hagyni, hogy átolvasson téged,
mielőtt magához vesz az enyészet.

A hegy lábáról omló kavicsok
fejen találják azt, akin az isten át akar lépni.

Már a semmiben is fák álltak,
mert egy semmibe is kell erdő,
de ebben az erdőben nincs madárfütty,
csak síri csönd,
néha felhősuhogás,

Hollóhajú éj fürdik a Temze vizében,
meglátja magát benne a hold,
kikötne valahol,
lenne ő a holdkomp,
az a vagány járgány,
mi átvisz egy másik,
fényben fürdő partra.

A csöndkosárban rőt napok gyűlnek:
Férges hajnalok és savanyú ébredések.
Árgyélus alszik, távolodó, fűpuha
Léptem nem költi fel,

a tejfehér bőrön ülő vénuszdomb, ez a gyöngém.
násztáncod a krémes ágyban.
az égről ütemtelenül oszlik az éj a Hajnal-negyedtől
a Román Operáig.

Vesztettünk mi már földeket itt-ott a világban,
s nyertünk is helyettük újakat.
Volt erőnk mindig belakni az újat,
és felhúzni rá házat s várakat.

Dicsőség a magasságban Istennek: Glória in excélsis Deo!

A bársony végtelenje
nyakunk köré fonja szálait;

Késő délután Hitchcock madarai eltakarják az eget,
a lombkorona fekete tollai keskeny vonalakat
rajzolnak a kőre.

Kislány könnycseppjei a sebekben.

Kíméletlen és karcos költészet a Bánkövi Dorottyáé. Ez ne riassza vissza a nyájas olvasót, mert izgalmas és rendhagyó, gyakran sokkoló, de nem ritkán gyönyörű verseket fog találni ebben a könyvben, melyek lírai alanya hol a femme fatale, hol a bizonytalan, félénk nő/kamaszlány, de leginkább a világ történéseit különleges szemszögből ábrázoló és értelmező érzelmes gondolkodó. Ám legyen karnális vagy metafizikus vers, a szerző a legparányibb félelem és gátlás nélkül tárulkozik ki, és zavarba ejtően bánik el mindenki mással is. Szerencsés az, akivel csak pimaszul. Bizony, olyan dolgokról olvashatunk itt, amikről még a poéták sem merészeltek beszélni.

Énünk egy idő után önmagát sírja ki,
elapad, mint a patak.
Túl sok halottat halmoztam fel –
kidobálom a pillanataikat.

A sötétség táplálja,
mint egy anyaméh, amiben
méhen kívüli az alvás.

a halál nem vihet el úgy.
kell a különbség az alvilágban,
szükség van valamire
ami jelzi:
vendégségbe megyek.

Isten bohócai, költők, ti szomorú, balga
boldogok, el nem kárhoztattok, ne féljetek!

az én családom úgy van, hogy nem élnek elcsatolt területeken nagynénik, másod-unokatestvérek. nekünk ebben a maradékországban van minden kevés rokonunk, de közülük is csupán néhánnyal tartjuk a kapcsolatot. róluk is alig tudok valamit, szinte semmit. jobban ismerek néhány regényfigurát, akiknek a felmenője kassán, szabadkán vagy farkaslakán született.

keretbe foglal a fény
Isten markában ilyen
zárt fényes szoba