Drága Mariskám, néném!

Kell a béke, mert mindig csak egy hajszál választ el bennünket az ítélettől. Hogy ez itt, ez az ember, ember-e még? Hozzánk tartozik-e, vagy sem? Zsákmányállatunk-e, disznóra hasonlít-e, tehénre, kacskakezű majomra, vagy ember? Ugyanolyan, mint mi? Homo erectus. Homo sapiens. Homo micsoda? Mondd!

A kocsmatöltelékek mind együtt éreztek P.-vel, kérdezgették, aztán nagy komolyan bólogattak a válaszaira, okoskodtak, tanácsokat osztogattak. P.-t furcsa elégedettséggel töltötte el a reakciójuk, homlokredőik és fátyolosan elérzékenyült tekintetük. Ettől függetlenül nem értette, miért játszik ilyen ostoba játékokat. Néha azt sem értette, miért hívja meg a Papa nevű hajléktalant (olykor más fedélnélkülieket is) babgulyásra az alsóvárosi Tóth Vendéglőbe. – Bene Zoltán kisregényének tizenhatodik fejezete.

A Bandita jónevű kávézónak számított mindig is, korábban délután négy órakor a legritkább esetben sem fordult elő benne részeg. Kivált nem nő. P. erre figyelt föl. Erre az anomáliára. Az őszes, jól öltözött asszony bizonytalan mozdulataira, ahogy egyik ír kávét a másik után emelte az ajkaihoz. Aztán a kásás motyogásra. Végül a mély barázdákra az arcán. A nyolcadik ír kávé után lépett oda hozzá, és invitálta sétálni. – Bene Zoltán kisregényének tizenötödik fejezete.

Meggyőződése, hogy korszakos jelentőségű kincseket adtunk le az egyetemnek, csak azok fölfuvalkodottságukban nem foglalkoznak vele. Hetente egyszer-kétszer el is megy, hogy utánaérdeklődjön, aztán dolgavégezetlenül jön haza, mert fél a csalódástól. Mindenben olyan határozott és tevékeny ember, ebben viszont pipogya és gyámoltalan. Valamiért fontos neki, hogy ennek a háznak nagy múltja legyen. – Bene Zoltán kisregényének tizennegyedik fejezete.

− Az igazi művésznek vagy írónak az apja is álmodozó, verseket író ember, mint amilyen én vagyok, mint amilyen az én apám volt. Tudja? Innen ered egyáltalán a tehetség. Fogadni mernék, hogy a maga apja nem olyan... – Bene Zoltán kisregényének tizenharmadik fejezete.

…a dekonstruktív szakzsargon birtokában ugyanígy elmélkedhetett bárki nem-szépirodalmi szövegekről is, ahogyan szépirodalmiakról, a kevés beavatott kivételével senki észre nem vette a különbséget. Csak a legtehetségesebbek értették és érezték át valóban a dekonstrukciót mint módszert, ám néhány évtized múlva nagyrészt nekik is azzal kellett szembesülniük, hogy bár egy csodálatos szellemi kaland részesei lehettek, az irodalomhoz közelebb egy jottányit sem jutottak, ráadásul a dekonstrukció idővel, nomen est omen, önnön magát is leépítette, akár Kriszta az ókorászt. – Bene Zoltán kisregényének tizenkettedik fejezete.

Délelőttönként az emeleten kezdek. Általában nem szoktam az ablakon kifelé bámészkodni, egy nap azonban az egyik szobában a takarító nem húzta be teljesen a függönyt. Odaléptem, hogy helyreigazítsam, amikor szemközt, lent, a nyitott kapualjban megláttam őt. Az elkoszolódott, bordó huzatú fotel magába zárta öreg, meggörnyedt testét. Arra figyeltem fel, milyen nyugalommal melengeti sápadt arcát a besütő nap sugaraiban.

Sokat kell dolgozni, jóbarát, az a nagy büdös helyzet, azt nem lehet megúszni. És figyelni, jelen lenni, keresni, észrevenni, meglátni, utánajárni, tanulni. Ha nem ismerem a tárgyát, a grafika szart se ér. Akkor is így van, ha dolgot, és akkor is, ha személyt rajzolok. Meg akkor is, ha elvont fogalmat próbálok megjeleníteni. Sok pályatársam szolgai módon követ irányzatokat, leginkább olyanokat, amik által érvényesül. Pedig az irányzatokat, azok esetleges újszerű látásmódját legföljebb használni kell, semmiképpen sem kiszolgálni! És akkor még nem is említettem olyan kulcsszavakat, mint kísérletezés, próbálkozás, felelősség... – Bene Zoltán kisregényének tizenegyedik fejezete.

Nagyapám halálakor mindent eladtak, csak a csónakot nem. Ahhoz ragaszkodtam, hogy a csónakot megtartsuk. Leparkolok, közel a parthoz. Néha lejárok ide, így már megszoktam, de először, mikor hosszabb kihagyás után jöttem, lesokkolt a változás… új apartmansorok, kiépített sétányok.

Lesétáltak a folyópartra, nézték, hogyan úszik el dél felé egy kései dinnyehéj, meg a pillepalackok, melltartók, félcipők, szatyrok, műanyag babák és egyebek. P. lopva a lányra sandított. Nehezen tudta volna megmagyarázni magának azt, amit érzett. Bár sokat beszélgettek előző éjszaka, számos témát érintettek, még mindig alig ismerték egymást. P. mégis úgy érezte, Mandolával érdemes. – Bene Zoltán kisregényének tizedik fejezete.

Jelenés. Fénnyel festett velocipéden egy hatalmas kenguru közeledett, vidáman tekert… Erszényéből Mimi kutyám bukkant elő, kristály-kehelyből habzó nektárt lefetyelt, pofaszőrét jóízűen megnyalta – s reám kacsintott…

Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Hallod? Hallom. Igen. Még azt az irtózatos hangsúlyt is hallom. Mert, képzeld, itt ülök melletted, mindössze fél méterre tőled. Sőt, az elmúlt egy órában is itt ültem veled, és legalább húsz alkalommal kezdtél mondatot úgy, hogy: hallod?

Egyszerre éktelen fájdalom hasított a bal lába nagyujjába. Az anyatermészet nem kér belőlem, gondolta. Ordítva ugrott föl, nagy lábujján rusnya szörnyeteg lógott: nagyfejű, kicsiny testű teknőcféle, végtagjai kitüremkedtek szűkre szabott páncélja alól. P. fél lábon ugrált, a bal lábát rázva igyekezett megszabadulni a fenevadtól. – Bene Zoltán kisregényének kilencedik fejezete.