Ugrás a tartalomra

Tébolyult hullámok

A tenger fellázadt. Haragos hullámok mardosták a partot, mintha rongyos darabokat akarnának kiszakítani a földből. Feltöltődtek gyűlölettel. Habzó szájuk kitágult, úgy fenyegették az áldozataikat. Zúgtak, morajlottak, akár a veremből kiszabadult vadak.

Órákig nézte a hatalmas víz lázadását. Meg akar tisztítani mindent. Erőszakosan. Féktelenül támad. Tele gyűlölettel. Ha most meztelenre vetkőzne, kitépné belőle is a rosszat. Az agya lüktet. Biztosan hibázott, azért változott üldözött vaddá, akinek már nincs helye ebben a világban. Csak kergetőzik tébolyultan, nem tud megnyugodni már sohasem. Jó szándéka rosszra változott, szeretetét megfojtották. A szája habzik. Fogai vészesen csikorognak.

Szédülten követte a csapkodást. Lába remegett. Ha minden lecsendesülne, akkor sem tudna lépkedni a vízen. A tömény alkohol még ott lüktetett a fejében. Kigombolta az ingét, megtapogatta szőrös mellét. Lehet, hogy már nincs is szíve, ami ott dobog, az egy idegen szerv, bár hasonít ahhoz, amit reszketve keres, hogy kitépje magából. Szánalmas látvány a valaha-volt ember, a derék, nyílt tekintetű férfi, aki hívta a múzsákat, s azok jöttek, elkényeztették csalfa mosolyukkal. Mint az asszony, aki kiválasztotta magának férjül. Ő meg úszott vele a határtalan óceánban. Idegen nemzetségből származott, és azt akarta, hogy megtanulja a nyelvüket, elfogadják és szeressék új hazájában.

Az anyanyelvén csak álmodott. A szavak repdestek körülötte, a hangok felszabadultak, úgy ölelték át, mintha nem ismernék a felejtést. Felforrósodtak, aztán fellángoltak, fénylettek, mint a csillagok. Ha felébredt édes mámorából, pogány imát rebegett. Kérte a Mindenhatót, oldozza fel a vétkei alól, hiszen ő is csak ember, még ha nem is keresztelték meg soha szentelt vízzel. Nem bírja magával hordozni a világ szenvedéseit, nem akar áldozattá válni. Arra vágyik, hogy az idegen emberek megkedveljék, még akkor is, ha más országból, más nemzetből került közéjük. Mégis fekete báránya lett a csendes nyájnak. Nem érezte a bennük csírázó gyűlöletet, nem gondolt arra, hogy az egyszer majd őt is megperzselheti.

Az első ütést az anyósától kapta. Amikor meglátogatta őket, egy alkalmas pillanatban félrehúzta, és a fülébe súgta, hogy nem akar korcs unokát. Magával viszi a lányát, talál neki egy becsületes férfit, akinek ereiben nemzetük tiszta vére folyik. Ez megnémította. Ekkor látta az első, haragos hullámot fellobbanni, de még nem mert arra gondolni, hogy egyszer őt is magával sodorhatja a féktelen ár.

Csapzott haját tapogatta. Nem engedelmeskedtek reszkető kezének a fürtök. Összecsomósodtak, tekeregtek a fején. Puhán nyúltak a semmibe. Kopaszodik. Nem szép, nem is csúnya. Mégis ijedten tapasztalja a változást.

A hullámok kagylókat sodornak a lába elé. Szedegetni kezdi az égi ajándékot. Amikor felemel egyet a nedves homokból, látja, hogy valamiféle ragadós lények bújnak elő a páncélházukból. Korcsok, meg nem született embriók. Megfogantak, aztán mégsem akartak világra jönni. Bújócskáznak a kagylótestben, míg ki nem hal belőlük az alig fogant élet. 

Érezte, hogy kiszárad a teste. Már a torkában van a forróság. Menekül a lángoktól, amelyek fojtogatják fényes nyelvükkel. Ezek nem törődnek azzal, hogy mennyi könyvet halmozott fel dolgozószobájában, köztük azt a negyven kötetet, melyeket ő fordított le az anyanyelvére. Megperzselnek mindent. A nyomtatott lapok hamuvá változnak, vergődnek a tűzhalálban. Ha nem siet el, őt is megölhetik a pusztítóan terjedő erők, ha nem menekül el, ő kerül sorra. 

Úgy lépett a homokszőnyegre, mint az ingoványra. Apró szemcsék csiklandozták a talpát. A szandálján szemtelenül tátongott egy lyuk. Évek óta nem vásárolt magának sem cipőt, sem nadrágot. Kevéske pénzét italra költötte. A tömény szesz gyorsan szívódott fel szomjas testében. Aztán elbódította az agyát. Repdesett, lengedezett a mámorban. Körülötte megrészegült az egész világ. Senki nem ismerte a bánatot vagy az örömöt. Megbabonázta magát minden felhajtott pohárral, elaltatta bosszúvágyát. Hagyta, hogy kiürüljön a lelke.

Futólépésben igyekezett a kocsmába. Nem az a megszokott, füstös hely volt, ahol a fejek bebújnak a pohár fenekébe, hogy kéjesen kiszívjanak minden cseppet. Fényes bár várta a külföldi íróvendégeket. A pincérek már az asztalokra helyezték a tányérokat és evőeszközöket. Biztosan messziről érkeztek. Szükségük van egy kis szívmelegítőre. A legjobb italt helyezték elé is. Gyöngyözött a hattyúnyakú üvegben, úgy kínálta magát, mint az eladó lány. Pedig még ára sem volt. A házigazdák mindent ingyen adtak a jeles vendégeknek. Érezzék magukat úgy, mintha otthon lennének. Nem törődtek az ő átázott ruhájával, lyukasan ásító cipőjével sem.

A terem egyik félreeső zugában keres menedéket. Nem akar beszélni senkivel. Magába fojtja a bánatát. Tovább verdesik a hullámok, mintha nem akarnának beleszédülni az alkoholba, csak újra meg újra fenyegetik őrülten. Magukkal akarják vinni szerencsétlen életét, hogy ne fertőzze meg a még bizakodó, talán reménykedő embereket. A kollégákat, akikből valósággal áradnak a kötetek, a halhatatlanság fényes foglyai.

Felhajtja az első poharat a kényes úri italból. Még nem érez semmit. Aztán jön a második, majd a sokadik, míg ki nem ürül az üveg. A részeg terembe egyre érkeznek a vendégek. Ételt halmoznak a tányérokba. Csámcsogva falják fel a sok finomságot. Miután megtömik éhes gyomrukat, árad belőlük a szó. Idegen hangok terjeszkednek, belepnek mindent. A világ megbolydul a tarka kavalkádban.

A pohár fenekére néz, látja, milyen szomjasan tátong. Egy papköltő közeledik az asztalához. Földig érő, fekete ruhája sepri a padlót. Láncra fűzött, hatalmas kereszt csillog a mellén. Az arcát nem láthatja, elrejti a hosszú szakáll. Némán néz rá Istennek e földi követe, amikor átnyújt neki egy itallal teli üveget, aztán úgy eltűnik, mintha árnyéka sem lenne. Pedig a Megváltó jött el hozzá, hogy megszabadítsa a bűneitől. Elrejtse a tébolyult hullámokat hosszú, fekete palástjába.

A kollégák vigadnak. A kiadós étel ízlett nekik. Van, aki a terem közepére perdül, és úgy szavalja el legfrissebb versét, mintha vándorszínész lenne. Tapsolnak, ünnepelnek szertartásosan. Keverednek a nyelvek. Ismeretlen világok bújnak ki a bábeli zűrzavarból. Ekkor lép a rögtönzött pódium közepére a cigány hercegnő. Ősei ezerráncú ruháját viseli, kérkedik a múltjával. Suhogó selyemben kívánatosan hajladozik fiatal teste. Csillagokat szór a fekete haján fénylő diadém. Vadul szaval egy szerelmes verset. Senki sem érti a szavait, amelyek mélyről fakadnak, és a feneketlen világba húzzák a lányt. A forró érzésekből átkok lesznek. Kerek szeme megtelik gyűlölettel. Kígyók, békák hullnak az egyre forrósodó versből. Aztán lángba borul a terem. Őt is megperzseli. Füstölög itallal csábító pohara. Lehet, hogy a költőnőt a szerelme árulta el. Tálcán vitte neki a szívét, mégis elhagyták. Nyíljon meg föld, szakadjon rá az ég, ne legyen egy pillanatnyi nyugta sem ebben a bolond világban! Gyilkos hullámok kísérjék az útján! Mardossák húsát, tépjék darabokra a benne bujkáló embert!   

Szomjasan iszik. Lecsorog torkán az ital. Megszédül, kóválygó feje az asztalra borul. Részeg. Elfelejti önmagát, mintha kitántorogna a világból. A termet köd bo­rítja. Hintázik a semmiben. Rövidesen elnyom mindent az álom. Befedi lázongó, ügyetlenül vergődő testét. Nem harcol, nincs már ereje a küzdelemhez.

Reggel a szobájában ébred. Valaki vagy valakik felemelték elernyedt testét, és a vetett ágyra gurították, akár egy rongybabát. Most látja csak, milyen elegáns a lakosztálya. Az íróvendégeknek díszítették fel, hogy zavartanul röppenhessen be hozzájuk az ihlet szárnyas madara, amely már ott kering a közelben. Egy árva íróasztal néz vele farkasszemet. Fehér, érintetlen papírlapok várakoznak arra, hogy táncoljon rajtuk a toll, s ők felfalják a gondolatokat. Érzi, hogy még nem érkezett el a vallomások ideje. A feltörő hullámok fenyegetően nyújtóznak a magasba, azt ordibálják, menekült, emigráns lett saját hazájában.

Bánat sepri a bosszú hullámaiba. Türelmetlenül várja, hogy valaki feloldozza. Ekkor jelenik meg előtte a papköltő képe. Mohón kapkod, de nem tud utánamenni. Összeakadnak a lábai, mintha bilincsbe verték volna. Szánalmas rab vergődik benne. Tébolyult hullámok sodorják magukkal a verssorokat. Hagyják, hogy fuldokoljon a haragos árban.   

Résnyire megnyitja az ajtót. Surranó lépések hangjára vágyakozik, azt reméli, eljön végre hozzá is az áldás, kimossa belőle a gyűlölet mérgét, és végre társai szemébe nézhet. Olyan mélyre merül, mintha hozzájuk tapadt volna. Megérzik a szíve dobbanásait, olvasni tudnak gondolataiban, tisztelik benne a zsenit. Megkoszorúzzák versekkel, amelyekkel még csak terhes, de egyszer majd megszületnek.

Csúszós hangok veszik körül. Odakint, a folyosón valaki hosszú ruhájával sepri a padlót. Kimerészkedik, hogy megnézze, ki fényesíti olyan kitartóan a kockaköveket − a papköltő vonult el szobája előtt. Meg kellene állítani, még mielőtt fel nem emelkedik égi magasságokba, ahova nem tudják követni a pogány lelkek. Utánasiet, hogy elcsípje, de csak távolról tudja követni. Olyan, mint egy torzonborz ördög. Gyérülő, kócos hajából valósággal döfködnek a fésületlen tincsek. Hegyes szarvak nőttek a fején. Borotválatlan arcával, dülledt szemével úgy fest, mint egy kocsmatöltelék, pedig még nem ivott egy kortyot sem.

Már ott jár a közelében. Rátaposhatna a sarkára, hogy végre megálljon, és meghallgassa kétségben vergődő kérését. Azt szeretné, ha valaki megóvná őt a gyűlölettől. Térdre rogy, vagy inkább zuhan, lármát kavar a nyögéseivel. A pap megtorpan, megfordul, suhog sötét köpenyege. Csilingel a mellén hintázó kereszt. Megérti, hogy ez a nyomorult lélek áldásra vágyik. Azt akarja, hogy a tenger vizében merüljön alá. Nyögve esdekli, hogy azt szeretné, ha megkeresztelnék, s a hullámokba belefulladna a benne felgyülemlett temérdek keserűség. Mentse meg a lassan haldokló költőt, aki forrong a gyűlöletben! Ha késlekedik a feloldozás, kihal belőle az élet.

A pap azt mormolja, hajnalban legyen a vízparton, ott majd megáldja a szent szokás szerint, aztán eltűnik, mintha csak látomás lett volna.

A nappal és az éjszaka találkozik. Érzi, hogy fut vele az idő. Kétségbeesetten hajtja magát. Felidézi a gyermekkorát, megkeresi a régen elhagyott szülői házát. Körötte repdesnek az édes szavak. Melegszik a határtalan ölelésben. Kalandozik a jóban. Csak akkor retten meg, amikor felnő. Számolgatni kezdi vétkeit, hogy meggyónja önmagának. Hosszú a lajstrom, de valahogy a végére fog érni. Harcol önmagával. Hajnalhasadtáig.

A tengerből már kiemelkedett a nap korongja. Közeleg a nagy találkozás pillanata. És a távolban feltűnik a szent ember alakja. Hosszú fekete ruhájára fehér sálat tekert, amelyre aranyszálakkal hímezték a hit ősi jeleit. Szertartásosan közeledik feléje. Int neki, hogy lépjen a vízbe.

Leveti a ruháját, egy homokbuckára dobja. Anyaszült meztelenül áll megváltója előtt, aztán beveti magát a partot mardosó hullámokba. Lehajtott fejjel várja az áldást. Megérinti egy forró kéz. Szavakkal kenik fel. Imádságot szórnak rá, arcán megpihennek a homokszemek. A hullámverést sem érzi − meglehet, hogy magával vitte a megmentője, aki pillanatok alatt maga is eltűnt.

Amikor végre kivergődik a partra, és összeszedi ruháját, hogy felöltözzön, vaskos kötetet talál: egy bibliát hagyott neki ajándékba.

Látja, amint a tenger megszelídül, elnyújtózik a végtelen kékségben. Sirályok tűnnek fel a távolban. Amikor felemeli, hogy fellapozza a könyvet, úgy tűnik, mintha hófehér galambok repdesnének a papíron.

A papköltő saját verseinek gyűjteményével ajándékozta meg. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.