A mindenféle eltűnések különösen foglalkoztatták 1995 karácsonyán és utána is. Egy alkalommal például arról olvasott, hogy az Urál-hegységben, a Taganaj Nemzeti Parkban néhány hét leforgása alatt többször is előfordult, hogy a túrázni induló csoportok nem érkeztek vissza, s a keresésükre indított kutatócsoportok sem találták nyomukat napokig – Bene Zoltán kisregényének huszonnegyedik fejezete.

Képes volt akár órákig ülni a kanapén, és nézni a falat. Avagy jobb esetben engem: az arcomat, a számat, a nyakamat – és állandóan lesöprögette róla a rakoncátlan tincseimet, mondván, olyan szép nyakam van, én meg nevettem, mert egyszerűen nem értettem, mi lehet szép egy nyakon –, de azért többnyire a falat.

Fél-éberség. A leíró egy óriási csoda-tavat örökölt. 313 búvár segített a víz alatti város építésében… Megannyi réteges ónix, füstkvarc és akvamarin függőkert, tintakékes, opálos folyosó-rendszer hullámozott szabálytalanul…

Sovány kóbor kutyák sántikálnak hajléktalanok nyomában. A hold vörhenyes, és olyan alacsonyan csüng az égen, mint még soha. A tér mégis üresnek hat. A tér, amely körülvesz, borzongott meg P., kopár, igazából nem egyéb, mint sivár pusztaság. Vagy megint nem vagyok magamnál, gondolta. A cider is elfogyott, és nincs belőle több. Előre kellett volna gondolkodni, betárazni, ami kell. − Mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? Marcus Aurelius, talán... Tényleg, mit ér? – Bene Zoltán kisregényének huszonharmadik fejezete.

A távolban egyre több ember gyűlt össze, kíváncsian várták, mi fog történni. Az angyal csak állt, szemlélődött, nézte a kopár vidéket és azon túl a zöldellő területeket, s nézte a várakozó, furcsa tömeget. Amikor már úgy érezte, eleget látott, lépett egyet, és lába nyomán kisarjadt a fű, lépett még egyet, és színes virágok bújtak ki a földből, a harmadik lépésénél pedig egy fa emelkedett a magasba.

Előttem fekszik a szőlőtőke alatt a mózeskosárban. Gesztenyebarna haja és pufók arcocskája van. Hat hónapos. Békésen szuszog, de ha ébren lenne, akkor sem láthatna. Nézem, sírhatnékom van, de az angyalok nem tudnak sírni.

P. kapott egy üdvözlőlapot két héttel karácsony előtt, amire egyetlen szón kívül nem írtak semmit. Az az egy szó a Julgran volt, ami svédül karácsonyfát jelent. A címzést olyan macskakaparással írták, hogy jóformán lehetetlen volt kisilabizálni. Távolról sem kizárható, hogy egész egyszerűen téves kézbesítés történt. P. ennek ellenére titokzatos jelnek tekintette ezt is. – Bene Zoltán kisregényének huszonkettedik fejezete.

A két gyerek közben a homokozóban játszik tovább. A kislány a mélyből nedvesebb homokot túr fel, alaposan megtömi a játékvödröt, majd egy simára egyengetett helyen kiönti. Gyors egymásutánban több formás kupacot is kialakít maga körül.

A jó öreg Martin a kelleténél nagyobbat vágott a ló farára, hogy ne álljon meg bámészkodni minden ötödik bokornál, mire az hátrafordult, és rosszallóan végigmérte az ősz lovászt. Ha te így, hát én is így, gondolhatta, majd a tőle telhető vágtában megindult előre, otthagyva Lajost és egész kíséretét. Olyannyira igyekezett, hogy még azt sem lehetett látni, hátán az óra elütötte-e már a delet, vagy csak most készült rá.

A Bandita nevet viselő kávézóban ültek, P. cidert ivott, mint általában, Ivett fényt. Az iható fénnyel akkor találkozott életében először P., vodkát jelentett gyümölcsízű szörppel és energiaitallal dúsítva. Ivett a negyediket döntötte magába. Gyakorlott fényivó lehetett, észlelhető hatás alig mutatkozott rajta. – Bene Zoltán kisregényének huszonegyedik fejezete.

Onnantól kezdve cipeltem magammal Balaton-átúszásra, maratonfutásra, triatlonversenyre. Magam után kötve, magam előtt hajtva, mindenütt ott volt. Szemmel láthatóan élvezte a versenyeket, főleg az úszás tetszett neki, örömében tapsikolt mögöttem a gumicsónakban. Viszont egyre kevesebbet beszélt.

A parton négy férfi tevékenykedett, hosszú kampóikkal előbb megcsáklyázták, majd kihúzták a formátlan jégtáblákat a sodrásból, hogy ne torlódjanak össze a híd lábánál. P. egészen belefeledkezett a látványba. Figyelte, ahogyan a férfiak nagy ügyességgel partra tornásszák a zömében piszkosszürke jégdarabokat. A sokadikkal bajlódtak már. Mielőtt a partra emelték volna, megfordították. Jól látszott az aljára fagyott tetem. Közepes termetű kutya volt, loboncos bundája jégcsapokká állt össze. – Bene Zoltán kisregényének huszadik fejezete.

Nálam, ha szántszándékkal metró vagy vonat elé ugranék, két levelet is találnának. Egyet a családomnak valamiféle magyarázattal, hogy miért is. A másik pedig az utasoknak szólna. Bocsánatot kérnék, amiért tönkretettem a napjukat, s miattam nem jutottak el időben oda, ahová akartak.

Dédike decemberben töltötte be a kilencvenkilencedik életévét, és hosszú élete épp annyira volt eseménydús, mint bárkié, aki élete javát a mozgalmas huszadik századi Közép-Európában élte le. Húsvétkor viszont még maga készítette az uzsonnához a zserbót, és emlékezete kristálytisztán idézte fel a múlt század kalandosabb, történelem-zilálta húsvétvasárnapjait.

És a hó nem olvadt el egészen délután négy óráig. Akkor azonban egyik pillanatról a másikra eltűnt. Mintha szublimált volna. A televízió és a rádió szerint az egész várost és a fél megyét beborította, hajnali négykor esett le, mindössze pár szempillantás alatt, aztán tizenhat óra nulla perckor eltűnt: volt-nincs. Az interneten annyiféle magyarázat keringett, ahányan a képernyők elé ültek. Az idők végezete nem érkezett el azon a napon sem. A következőn ugyancsak hiába várták a fanatikusok. – Bene Zoltán kisregényének tizenkilencedik fejezete.

Halasztás. Halasztja, halasztják, halasztom… Jó Anyámat, előtte pedig csodás Kutyámat… Tovább halasztani már nem lehet…

Egyedül egy nagy méretű táblakép előtt ácsorgott sokáig. Talán negyedórán keresztül is. Igaz, viszolyogva. A vászonra igen nagy mennyiségben finom, fehér baromfitollat ragasztott az alkotó, s a tollakat összefröcskölte vérrel. Legalábbis vérnek tűntek a vörös foltok. – Bene Zoltán kisregényének tizennyolcadik fejezete.

Korgó gyomorral feküdt le, könyveit, füzeteit a matrac alá dugta. Öreganyjának mindegy volt, mivel gyújt be a rozsdás sparheltba, a szemetesből kiszedett reklámújsággal vagy a hatodikos nyelvtan munkafüzettel. Amúgy sem tudott olvasni.

Amint befejezte a tanulást, alkotási folyamatba kezdett. Előbb karakterábrákat analizált, aztán engem. Végül megalkotta a saját személyiségét. A neve ELZA. Gyorsabban és eredményesebben fejlődött, mint azt egy ember tehette volna. Tanulmányozni akartam, de kevés voltam hozzá. Elértük azt a pontot, ahol már nem érhettem utol. Úgy láttam, szórakoztatja a gondolat, hogy okosabb, mint a teremtője.

Csönd telepedett a lakásra, talán az egész városrészre, netán a fél világra. P. csak ült a kanapén, meredt maga elé. Tengermélyi, finoman búgó némaság dorombolt a fülében. Mintha én volnék az egyetlen élőlény ezen a bolygón, morfondírozott, pontosan olyan érzés. Mintha itt sem lenne Kincső és Aisa. – Bene Zoltán kisregényének tizenhetedik fejezete.