Korlátaink
Két gyerek játszik a homokozóban. Alig óvodáskorúak. A kislány egy nagyméretű, ezüstösen ragyogó, hegyes végű szöget talál. Nem látott még ilyet, nem tudja, mire való, de tetszik neki, mert fényes, hegyes és hajlíthatatlan… Mutatja a fiúnak, hogy mire bukkant. Persze a kissrácban is csillapíthatatlan vágy érlelődik a szög iránt, ám nincs belőle másik. De ha volna, akkor is ez kellene. Pontosan ez. Mert fényes, hegyes és hajlíthatatlan. S mert a lánynál van. Üvölteni kezd. Cibálja a társa ruháját. Követeli a szöget. A két édesanya kicsit távolabb, egy padon üldögél. Az ordításra persze felfigyelnek. Faggatják a gyerekeket.
– Mi történt, kincsem? – kérdezi a kislány édesanyja.
– Találtam valamit, és Zolika el akarja venni tőlem…
– Hát add oda neki…
– De én találtam!
– Nem baj, kincsem. Akkor is add oda… Majd visszaadja, ha már nem kell neki… Emlékszel, Zolika is megkínált téged cukorkával…
A kislány hezitál.
– Hiszen barátok vagytok… – emlékezteti az anyuka.
– És ő a kisebb! – tromfol Zolika édesanyja is.
A kislány duzzogva átadja a szöget. Zolika diadalittasan veszi a kezébe. Forgatja, nézegeti, a szájába veszi. Nem ízlik. Fintorog.
– Pfuj, a szájába vette! – kiáltja a kislány elborzadva.
– Jaj, Zolika, mit csinálsz! – fakad ki az anyuka. – Megmondtam már ezerszer, hogy semmit ne vegyél a szádba. Lehet, hogy lepisilte egy kutya…
Zolika undorral veszi ki a szájából a szöget. Eldobja.
– Ó, most meg elhajította! – sivalkodik a kislány.
– Sebaj, legalább nem lesz vita, hogy ki játsszon vele…
– De azt mondtad, hogy majd visszaadja…
– Jaj, kincsem, ne csinálj már belőle olyan nagy ügyet. Nem is a te játékod volt. Te is csak találtad…
– De akkor is… Nekem az kell! – toppant dühösen a kislány.
– Egyáltalán mi volt az?
– Hát… Egy olyan fényes izé…
– Ha fogalmad sincs, mi az, nem tudod használni sem! Akkor meg minek?
– Mert én találtam…
– Ha tényleg fényes volt az a valami, akkor biztosan megleled… – vigasztalja az édesanya, s a barátnőjéhez fordul: – Most legalább pár percig a kereséssel lesznek elfoglalva…
A kislány hamar rábukkan a szögre. Rajzolni kezd vele a homokban. A fiú félreteszi a homokozóvödröt, és odakuporodik mellé. Egy ideig szótlanul nézi. Tetszik neki, hogy rajzolni lehet a szöggel. Ő is ki szeretné próbálni.
– Én is akarom! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően.
A kislány észreveszi a gazdátlanul heverő játékokat. Fölcsillan a tekintete.
– Jó, de addig én játszom a vödröddel és a lapátoddal.
A fiú beleegyezően bólint. A szög és a vödör gazdát cserélnek.
– Milyen jó, hogy tudnak egyetértésben játszani! – sóhajt a kislány anyukája. – Ősztől oviba megy, meg kell tanulnia, hogy nem lehet minden az övé.
– Igen, ez a legnehezebb. Zolikával is ez a legnagyobb gond. Rettentően makacs. És ha nem az történik, amit akar, hisztériás rohamot kap.
– Vigyázzatok, mert ha mindig engedtek neki, akkor később is rájátszik majd, hogy az akaratát érvényesítse. Nagyon huncutok tudnak lenni ezek a kis ördögfajzatok!
– Olyan krokodilkönnyeket hullat, hogy tényleg megsajnálom… De majd kinövi…
A két gyerek közben a homokozóban játszik tovább. A kislány a mélyből nedvesebb homokot túr fel, alaposan megtömi a játékvödröt, majd egy simára egyengetett helyen kiönti. Gyors egymásutánban több formás kupacot is kialakít maga körül.
Zolika hamar ráun a szöggel való babrálásra. A homokba rajzolás unalmas mesterség. A kislányt kezdi figyelni és a szaporodó kupacokat.
– Add vissza! – mondja szigorúan.
A kislány épp egy újabb vödörnyi anyagot gyűjtött össze.
– Várj egy kicsit – mondja. – Ezt még idetöltöm, hogy teljes legyen a kör.
Óvatosan kibillenti a vödörből a homokot, de kiderül, hogy még egy kupacra szükség van.
– Ez lesz az utolsó – magyarázza a fiúnak. De Zolikának már elfogyott a türelme.
– Nem. Most akarom! – kiáltja. S amikor a kislány egy testcsellel mégis kikerüli őt, hogy egy újabb vödör homokot hozzon, utána fut, és a szöggel megkarcolja a lábát.
A kislány felkiált, elejti a vödröt, sírva szalad az anyjához. A seb nem mély, de vérzik. Az édesanyja magához öleli, vigasztalja, és papírzsebkendővel próbálja a vérzést elállítani.
– Szégyelld magad, Zolika! – förmed a fiúra az anyuka. – Látod, mit csináltál?
Zolika nem látja. Nem is érdekli. A vödröt próbálja teletömni homokkal, ahogy a lánytól látta.
A kislány édesanyja egy pillanatra megdermed. Borzongás fut végig rajta. A barátnőjéhez fordul:
– Emlékszel, egyszer mi is összekaptunk. Pont ennyi idősek lehettünk. Háziasszonyost játszottunk, és nem akartad ideadni a konyhafelszereléshez tartozó edényeket. Mérgemben a műanyag játékvillával megsebeztelek. Anyu rettentő dühös lett. Alaposan leszidott, hogy szégyelljem magam, amiért a barátnőmnek fájdalmat okoztam. S amikor megvontam a vállam, és nyeglén azt mondtam, hogy engem is karcolt már meg tüske, mégse bőgtem, akkor anyu megragadott, és keményen a szemembe nézve elmagyarázta: egy vacak tüske szúrása sohasem fáj annyira, mint azé, akit szeretünk… S hogy megértsem, mit jelent ez, a műanyagvillával ugyanúgy megkarcolt, ahogy én téged…
A másik nő döbbenten néz rá:
– Csak nem gondolod, hogy most én is meg fogom sebezni Zolikát?
– Nem, dehogy… Csak eszembe jutott, hogy annakidején mi is…
Közben Zolika kiönti a homokot, de a kupac sutára sikeredett. Dühösen nézi. Aztán toporzékolva elkezdi szétrugdalni a többi kupacot is…