Egy hét múlva Pállóffy Bálint szocmunk jött el, aki nemesi múltja ellenére is szeretett dolgozni, és egyetlen atyai öröksége könyvtára volt, amit még az átkos legatkásabb idejében sikerült kimentenie őseinek, s amit maga is bővítgetett kedvenc szerzőivel és a saját maga által írt zsengékkel is.

Mint szökőár, úgy spriccelt magasba a vér, a gyönyörű lány, mint eldobott menyasszonyi csokor, zuhant le a földre, s néhány perc múlva meghalt. Döngölt agyag volt a csűr padlózata, beitta a habzó vért, Rozi drága vérét, s a folt örökre megmaradt. Csak ásóval lehetett volna eltüntetni, de erre a házigazda, Veress Albert nem volt hajlandó. Igaz, táncmulatságot sem engedélyezett soha többé sem az udvarán, sem a csűrjében.

Kiszáradt dezertőr desszertezik a sivatagi homokozóban. Tábla mutatja: Pihenő! Meditatív sarok. Homokot szórni, szürcsölni, desszertezni, vállakat, lábakat, hasakat, hátakat mutogatni, nemiszervekre gondolni, fagyizni, ratyizni, énekelni, kételkedni, görkorcsolyázni, célba lőni, lég-gitározni, vicsorogni, várakozni, kiszáradni, rejtőzködni: TILOS!

Arany Zsuzsanna novellája őszelőre.

Igazán nem volt sok pénz, vélte a fiú, talán tizenkét forint lehetett összesen, annak a fele hat, nem sok mindent kapni érte. Tizenöt deka főtt kolbász. Azért az nem rossz. Mellé a két kenyér hatvan fillér, a mustárért nem mindig számolnak, ha igen, legfeljebb filléreket. Még a hozzávaló kisüveg kóla a legdrágább: három forint.

Halál! Mondja az óvónő. Halál! Nem szabad a gyermekeknek látni, mert sírni fognak, hogy szegény madár, mert a múltkor is rálépett valaki egy éticsigára, össze is tört a háza a szerencsétlennek, és pszichológust kellett hívni, hogy feldolgozzák a csoportban a balesetet. Az egyik gyermek megkérdezte: van-e a csigának biztosítása vandalizmus meg természeti csapás ellen? Ezt kérdezte a gyermek. Nincs, mondta a pszichológus, aztán mind sírtak, csoportosan.

A testén áttört a villanófény, akár a röntgensugár, és Desiré egyetlen másodpercre, megmagyarázhatatlan módon belülről láthatta önmagát: a bordák mögött ott lapult a szív, ám semmi szívszerű nem volt benne, inkább az epéhez hasonló, amorf lepénynek tűnt, szaporán vert, és fekete masszát pumpált ki magából.

Régóta próbálta megtenni az első lépéseket, gyűjtötte hozzá a bátorságot, és most úgy érezte, eljött a megfelelő pillanat. Azt előre eltervezte, hogy a próba végén fölmegy a színpadra. Hozott magával egy szál rózsát, amit majd átnyújt a lánynak, de arról fogalma sem volt, hogy utána hogyan tovább.

Amikor az állat már nem hörög tovább, abbahagyom. Leeresztem a puskát, és Luca felé fordulok. Tetőtől talpig végigmérem. Közelebb lépek hozzá, legeltetem rajta a szemem. Vonakodva néz vissza rám. Erre még közelebb hajolok. Szinte érzem a testének melegét. Hajának illata beteríti az arcomat. Mogyoróillat, állapítom meg. Olyan, mint a szeme színe.

Valencia. Carrer del Poeta Mas. Mászolygó hajnalok, ragacsos reggelek, majd lírai délelőttök a Poeta Cafeteria teraszán! Sin filterar Águila; Medio bocata & bebida (infusión ecológia). Altramuces / Lupins: csillagfürt / farkasbab különféle cidrákkal és olíva-válogatással… Gong! Délután-esti Toastone, Boludo bar, Bodega Volero és est-éjjeli L’ermitá, La Terrazza (aperol, parmigiana, caprese, crema de atun, a tuna, tortilla de patata, papaya), Trambon, Immortal Rock s (mi a manó): El Tamano…

Lizácska viszont mintha nem hallaná, vagy a kérdés egyszerűen nem jut el a tudatáig? Netán szégyelli, hogy fű, fa és virág is hallotta a nagyit? Mellette ülő osztálytársa cinkosan lökdösi, grimaszol, vihog, fel-felpattan, dundi popsiját rázza a szó szoros értelmében „ütős” technozene ritmusára. Ő nem szerepel, nem válogatták be a csapatba, mint Lizácskát, de biztos benne, hogy van olyan tehetséges, mint a fekete atlétába és fekete nadrágocskába bújtatott kortársai.

A sötét lépcsőház cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Alig vártam, hogy felérjek az emeletre. A kopott, festék nélküli ajtó félig nyitva állt. Óvatosan kopogtam, nehogy az összeszáradt gittda-rabok kipotyogjanak a keret és a fal közül. A konyha félhomályából irgalmatlanul sovány nő bújt elő. Szakadt köntöse a földet érte, papucsán milliónyi zsírcsepp fehérlett.

Zseráld áll mögöttem. Ő a köztes lét határvonalán rekedt ember. Ide már nem szólítják, oda még nem hívják. Van, aki ajándék-életet kap. Van, aki büntetés-sorsot. Én Zseráldot kapom vigasztalásul búskomorságomban. Az ég küldi.

Gyuri újból az órájára néz, kis várakozás után bemegy a hálószobába. A redőnyök lehúzva. Óvatosan húzza ki a fiókot. Vakon, tapogatva keres ujjaival, megtalálja a dobozt, megrázza, kiesik egy pirula.

Eszmélés: jelenlétünket pásztorkutya csaholja, majd három pointer szaglássza; sirály-balett a szakadék peremén, szeszélyes szarka a kereszten, idült ízületek, abszurd torna, porcropogás, szeszes kipárolgás… Radírozott nadír. Ásatások a templom mögött, s az éj leple alatt keletkezett kőalakzat-építmények, miniatűr stonehengek, sajátos totemek, hosszú sorban a kőfalon…

A kukás nagyon tapintatos volt, mindig bekopogott az öregasszony szemetesének a fedelén, vagy ha nyitva volt, akkor az oldalát kocogtatta meg. Köszönt, s csak ezután foglalkozott azzal, hogy a mindent elnyelő szomszéd kukák gyomortartalmát az autó hátsó részébe segítse.

Soha életemben nem izzadtam még úgy le, mint abban a szekrényben. Na, nem mondom, a kuporgás sem volt valami kényelmes, de a hőség kikészített. − Szúrja az oldalam a magassarkúd – suttogta Márk, akivel együtt próbáltam levegőhöz jutni. − Melyik? – kérdeztem vissza. − Szerinted látom? Az, amelyik, ha így folytatjuk, csak a vesémmel együtt lesz hordható. − Ne törd ki a sarkát, kérlek. Bár semmit sem láttam, biztos voltam benne, forgatja a szemét. Engem is zavart a helyzet, de nem volt mit tenni, várnunk kellett.

„Van tüzed?” A hirtelen hangra összerezzenek, eltűnik a meleg nyári nap, a csobbanó víz, az érdes, forró tenyér érzése a kezemben. „Igen, persze.”

Rab vagyok én abban a Bajza utcai házban. Nekem az nem otthonom. Egy lépést sem tehetek egyedül. Most is csak a szakácsné segítségével tudtam megszökni, hogy eljöhessek ide. Vigyáznak rám, mint az aranytojást tojó tyúkra. Közben egy évtizede nincs ember, akivel egy értelmes szót válthatnék.

A lány úgy feküdt az ágyon, mint akinek mindig ez volt a fekhelye. A fiú tétovázott, végül mégis odabújt mellé, és jobb kezével ösztönösen átölelte. A lány ujjai hasonló automatizmussal ékelődtek be a fiú ujjai közé, a csípőjét is a másik testhez igazította. Úgy néztek ki, mintha sütőből frissen kivett, összegyógyult kiflik lennének. Betakarta őket a mozdulatlan csend. Az egyik lélegzet utánozni kezdte a másikat.