A nagynéném pont a hatvanötödik születésnapján, augusztus huszadikán halt meg. Alig ismertem. Még a születésem előtt összeveszett a családdal, és anyámon kívül senki sem tartotta vele a kapcsolatot.

Felhő-sakál-polip-fóka-sárkány, tatu-felhők mint érdes-pikkelyes hegyvonulatok, domborzati ős-idomok… Alhők, belcsínyek, belhők: fülledt-hártyásan, metamorf tűnődésekben… A tengerparton, kitekert pózban kamaszlány fekszik (felül halháló-melltartó, alul pihés meztelenség). Mozdulatlan. Lezuhant, elájult, meghalt? Amint a kamera ráközelít, már alig látszik, egy árnyék-raj azonnal elfedi: testét 17–20 sirály csípi, tépkedi…

Képtelenek fejüket kiemelni az egyenletből, tekintetüket egymásra emelni, kart nyújtani oldalra vagy felfelé. Hiába haladnak el olyan közel egymáshoz, semmi nem történik. 
Körbeöleli őket láthatatlan közöny. A lámpa zöldre vált.

A biológia iránti szenvedélyem Péter nagypapám hagyatéka. Már egész kis koromban elvitt magával a gimibe, ahol tanított, és bevezetett a biológia-szertár borzongatóan izgalmas titkaiba. Követtem az ujját a nagy viaszkosvászon térképeken, így utaztuk be együtt az egész világot. Biológiatanár volt, de engem már nem taníthatott. Meghalt, mielőtt középiskolás lettem.

Ha szabad kiigazítanom, ez nemcsak egy kutya. Ez egy boxer. Fajtiszta, szokták mondani, de pontosabban fogalmazva, fajtatiszta. S ha szabad hozzátennem, törzskönyvezett boxerkölyök…

Elínek tetszett az építmény. Soha ki nem nézte volna annak a töketlen rígnek a nővéréből, hogy ilyen dolgok rejtőznek a fejében. Olyan tiszta a lelke, amilyen az enyém sosem lesz, gondolta.
Tényleg nagyon szép, erőltetett ki magából egy suta dicséretet. Mióta építed?

Há mi van az emberekkel, kérdem, ejszen mindenki Jehova lett.
Lett a nyavaját, aszongya Emre. Ezek a mai fiatalok úgy el vannak fajozva, hogy csak mán otthon isznak pokróccal a fejikbe, hogy senki ne lássa.

…kezdte a kávéval. Hogy aznap még nem ivott. Hiába magyaráztam, hogy már kilenckor megittunk egyet, határozottan kijelentette, hogy ő nem ivott. És követeli, hogy megihasson naponta egy kávét.

A leíró hajnali ébredésében három virgonc tabletta viháncol. Viszketeg-zizzenve zajonganak, zsémbesen motyognak, rángatóznak, elméből gyomorszájba gördülnek, ércesen rúgdalnak, savasan szurkálódnak… Igen, ők azok, az álmokat ígérgető, alvás-zavaros testvérek: Zolpidemi, Ratiopi és Farmatuti…

Nem elég proletárnak lenni, annak is kell látszani! Te mindig elegáns vagy: vasalt ing, divatos nyakkendő, tiszta cipő, jó kalap. Gyanús.

Kék-fehér ember. Fehér a magzati máztól. Kék a kíntól.
Nyújtott a koponyája. Középtől mintha másik koponyája is lenne.
Elvágom a köldökzsinórját. Mint a puha köröm, pattan.

Hogy elüssem az időt, olvasni kezdem a vitrinbe kitett plakát-novellát. Valami horror lehet a bevezetés alapján... Nagy ötlet pont egy ilyet kitenni: ha valaki eddig nem olvasott, ezután sem fog. Még csak pár sornál tartok, amikor egy középkorú férfi toppan a megállóba a homályból. Épp csak rápillantok: hosszúkás (talán orvosi) táska van a kezében, és egy kés nyele áll ki a nadrágszíjából. A retinámra égett képet magamban átvizsgálva észlelem még a vastagtalpú bakancsot, a terepszínű nadrágot és a kis karika-fülbevalót.

Egy iskolába jártunk, itt, Siófokon, együtt kezdtünk el túrázni, együtt fedeztük fel a Balatont. Ugyanolyan becsípődött lélek volt, mint én, imádta a természetet. Az egyetemet is vállvetve harcoltuk végig Debrecenben, ő is hidrobiológus lett. Akkor már tudományos szemmel néztük a tavat. Annyit jártuk, hogy sorra koptak a cipőink. Másodévesek voltunk, amikor elhatároztuk, hogy csináltatunk egy-egy bakancsot. Fölmentünk Pestre. Az összes megtakarított pénzünk ráment, de megérte.

A híreket ezúttal is, mint mindig, Annamari hozta. A legfiatalabb lévén, ő jár fel leggyakrabban, csaknem naponta a városközpontba. Ő a közösség mindenese, postása. Hozza-viszi az üzeneteket, meghallgatja a pletykákat, alaposan szemügyre vesz mindent és mindenkit. Hosszú, ütemes léptekkel jár, karjait lóbálva maga mellett. Évek óta ugyanazon az útvonalon halad.

Költő a reptéren (egy elázott térképen). Rajta két vörös ing, egy fekete-fehér pöttyös kendő, két fekete zakó, a zsebekben például François Mauriac 1923-as fikció-regénye, a Genitrix, és Alfred Jarry 1902-ben készült műve, a sötéten humoros, eszementen erotikus és tudományos-fantasztikus: Le Surmâle! E könyvet a leíró régebben magyarul: A Szuperhím címen olvasta. A párizsi példány egy szajna-parti antikváriustól származik, a múzsa ajándéka…

Fél éjszakán keresztül kerestem a szavakat, hogy leírjam, amit tegnap tapasztaltam. Nem tudok aludni, mert zúg a fejem. A gőz még mindig nyomja az agyamat, az orrom tele szagokkal, s a férfibeszéd, amit ott hallottam, semmihez sem hasonlítható.

Megannyi magasztaló, jóleső kritika érte az utóbbi időben a szakma részéről. Például, hogy éltes kora ellenére még mindig milyen nagy lelkesedéssel foglalkozik kiskorú gyermekek pszichoanalízisével. A magyarázat pedig egyszerű, mosolygott magában. Imádja őket. Mindig elérzékenyül, amikor búcsúzáskor egy hálás kis kéz simul a ráncos tenyerébe. A bársonyos, puha ujjak érintése az igazi fizetség.

Orvos volt, ha nem is volt hivatalos engedélye, évtizedeken át sokakat meggyógyított. A kutyát se érdekli, élünk-e vagy elrohadunk itt, a favelákban, egyedül ő törődött velünk. Gondoskodásáért nem fogadott el semmit cserébe, kivéve, ha valamilyen növénykülönlegességet hoztak neki az esőerdőből. Emlékszel, mennyit tanítgatott minket a növények latin neveire…?

Történt az Úrnak 2021-es esztendejében, az anyamagyar fővárosnak a szűvében, pontosan abban az évben, amikor az egész világ majdnem megkrepált egy hitván vírusban, s akik megmaradtak, azok úgy meg vótak jedve, hogy házból egy kerek évig ki se búttak.