Azon a télen Elí szerelmes lett.

Az érzés hirtelen jött, mellkason vágta, megdöbbentette. Amikor meglátta a lányt, összerándult a mellkasa, majdnem kiejtette a vizesvödröt a kezéből.

Éppen a patakhoz igyekezett friss vízért. A hosszú favágás után fürödni támadt kedve, és mivel a kút vize befagyott, és a vödrök nagyot koppantak a lenti jégen, majd üresen tértek vissza a felszínre, el kellett gyalogolnia a patakig.

Az apja régi fejszéjét is magával vitte, hogy legyen mivel léket vágnia a jégen. Gyorsan haladt, csípte a bőrét a hideg, csak érjek vissza a házba, ki nem jövök onnan holnap reggelig!

Úgy tűnt, valaki másnak esze ágában sem volt bent melegedni, mert Elí lábnyomokra bukkant. Leguggolt, megvizsgálta őket, és a mélységükből és méretükből megállapította, hogy egy lány járt arra nem sokkal korábban.

Elí különösnek találta, hogy más is kimerészkedett ilyen irgalmatlan hidegben, de csak megvonta a vállát, vannak, akik szeretnek dideregni. Nem szabad csúnyát mondanom neki, emlékeztette magát, és már el is tervezte, hogy segíteni fog a lánynak, akármit is csinál. Egészen a házukig kísérem, és cipelem a vödrét, vagy amit csak szeretne, gondolta.

Egyre jobban tetszett neki ez az új Elí. Szabadabbnak érezte magát, egyre kijjebb és kijjebb feszítette a mellkasára szoruló fekete béklyót, szenvedéseinek és rabságának láncát. Még érezte magában a haragot és a gonoszságot, de megtanulta elnyomni és mindennapi tevékenységekbe ölni. A favágás segített a legtöbbet, de ha túlcsordult benne a fájdalom, elment futni, és hosszú köröket tett a téli erdőben. Ilyenkor fennállt a veszély, hogy állattal találkozik, ezért mindig magánál tartott egy kést és egy íjat.

Egyszer, futás közben mozgásra lett figyelmes az ösvénytől nem messze. Barna nyúl ugrált a mezőn, úgy tűnt, nem vette észre, vagy nem hallotta meg, aznap különösen rosszkedvűen morgott a szél. Elí habozás nélkül lelőtte. A lábára célzott, hogy ne haljon meg azonnal, és amíg a nyúl tehetetlenül vergődött a hóban, lassan, kaján mosollyal az arcán odasétált hozzá. Ilyenkor örült, mert az állatok nem tudtak panaszkodni, az állatok nem tudták bántani vagy kiközösíteni, nem úgy, mint az emberek. A futás és a favágás lecsillapította a benne tanyázó rideg akaratot, de sosem szüntethette meg.

A nyúl iszonyatos halált szenvedett. Elí tisztán emlékezett minden részletére, a levágott végtagokra és a lecsupaszított gerincre. A havon remegő, még mindig lélegző kis tüdőre.

A nyulat a mező közepén hagyta, farkasok prédájául. Azóta nem ölt több állatot, az a förtelmes délután egy időre lecsillapította háborgó lelkét.

Elí igazán igyekezett. A mindennapos munkának és az állatok torz segítségének köszönhetően megtanulta kordában tartani haragját és izzó-forgó sötétségét, és csakis akkor eresztette szabadjára, amikor akarta. A testvérei egyre jobban kedvelték, beszélgettek és játszottak vele, történeteket meséltek egymásnak. Elí azon a télen érezte először, hogy mégiscsak szeretik valamennyire. Jó érzés volt, soha nem adta volna semmiért.

Már majdnem elért a patakhoz, amikor megpillantotta a lányt, kipirult arca színt hozott a sápadt világba. Ujjai kecsesen surrantak a hóban, de Elí nem látta, mit csinál. Milyen szép, gondolta, és nem is jutott más az eszébe. Hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre?

Finnlaug volt az. Elí sosem beszélt vele túl sokat, a bátyját, Ríget nem kedvelte, nem is gondolta, hogy Finnlaug érdekesebb lehet, mint izgága ikre. De eddig mindenkivel undokul viselkedett a faluban. Talán itt az ideje, hogy ezen is változtasson, és szerezzen egy barátot. Talán épp Finnlaug lesz az, ki tudja? Egy kis kedves beszélgetésbe még senki nem halt bele…

Mit keresel itt, kérdezte.

Szép kezdés, szitkozódott magában, legközelebb gondolkozz, mielőtt megszólalsz, te ostoba. Mi az, hogy mit keresel itt?

Mit akarsz, Elí, kérdezte a lány. Kijöttem, hogy egyedül legyek. Ha csak piszkálódni akarsz, menj innen.

Bocsánat, mondta a fiú, nem akartam olyan gorombán hozzád szólni. Csak meglepődtem, hogy itt látlak.

Az első mondatot szinte unottan darálta le, hiszen ezt ismételgette egész télen. Ha nem figyelt oda, mindenkit megbántott.

Finnlaug furcsán nézett rá. Milyen más az arca így, meglepetten. Feltöröm a tó jegét, és a jégből várat építek a hóban. Szép lesz, az én átlátszó falú kastélyom. Minden nap kijárok ide, és dolgozom rajta. Nem szeretném, hogy szétrugdosd.

Nem fogom, vont vállat Elí, és közelebb lépett, hogy megnézze az építményt.

Néhány nagyobb kő között, egy védett helyen a hóban igazi erődítmény állt. Hosszú, alacsony falak kerítettek körbe egy tágas kertet. A kertben jégből összeillesztett fák álltak, Finnlaug apró darabokra törte a megfagyott vizet, és mindenféle különböző alakokat formázott belőle. Ha Elí figyelmesen szemlélte a merev, hideg növényeket, még apró gyümölcsöket is felfedezett az ágaikon. Hat fa állt a kertben, és két bokor. A vékony, jéggel kikövezett ösvényen három alak sétált, két karcsú és szép ruhába öltözött jéglány és egy délceg jégfiú.

Ezek kicsodák?

Két meseszép varázslólány és egy hős, aki a szívükért küzd. De lesz még egy, hogy mindkettőnek legyen párja.

A kert egy széles, jégből épített gyűrűt vett körül. Friss szilánkok csillogtak rajta, nekik még nem volt elég idejük összefagyni az éjszakában.

Itt mi lesz, bökött a falra Elí.

A palota. Nagy ház sok ablakkal és három kéménnyel. Mellette fog állni az állatok ólja és a világ legmagasabb tornya.

Jégből akarod megépíteni a világ legmagasabb tornyát?

Dehogy, nevetett fel Finnlaug. Szépen nevetett, Elí háta libabőrös lett tőle. Még sosem nevetett senki azon, amit mondott. Nem ennek a világnak lesz a legmagasabb tornya, csak ennek a kis jégvilágnak.

Elínek tetszett az építmény. Soha ki nem nézte volna annak a töketlen rígnek a nővéréből, hogy ilyen dolgok rejtőznek a fejében. Olyan tiszta a lelke, amilyen az enyém sosem lesz, gondolta.

Tényleg nagyon szép, erőltetett ki magából egy suta dicséretet. Mióta építed?

Amióta befagyott a patak. Finnlaug egy pillanatra sem hagyta abba a vékony jégszeletek pakolgatását.

Miért éppen jégből?

Mert kihívás. Gyorsan kell dolgoznod, különben megolvasztja a bőröd melege, de ha türelmes vagy, gyönyörű dolgokat formálhatsz belőle. Nyáron kavicsokból is építettem, de az nehezebb volt, hiszen a jég összefagy, a kavicsból épített fal meg összedől.

Segíthetek?

Tréfálsz, vonta fel a szemöldökét a lány. Tudom, hogy tönkretennéd. Kérlek, ne rombold le! Sokat dolgoztam vele.

Sosem tenném tönkre, szorította ökölbe a kezét Elí ingerülten, az előbb is elmondtam. Tudom, hogy nem hiszed, de más vagyok, mint amilyennek gondolsz. Ha nem hagyod nekem, sosem fogom tudni bebizonyítani, hogy nincs igazad.

Finnlaug csak nézte mély kúttekintetével, aztán lassan bólintott. Rendben, Elí. Kapsz egy esélyt, de ha eljátszod, nem hiszek neked többé. Gyere, ezt a falat meg kellene magasítani.

Elí letérdelt a lány mellé a hóba, és egy jégszilánkért nyúlt, hogy ráillessze az építményre.

 

*

 

Finnlaug szeme olyan szürke volt, mint a hosszú nyári éjszakák égboltja. Elí viszonylag későn vette észre. Már egy hete együtt építették a kastélyt, és amikor a lány kérdezett valamit, összeakadt a tekintetük, és csak ekkor fogta fel döbbenten,

Neked szürke a szemed.

A tiéd pedig zöld, nevetett Finnlaug. Csak most látod?

Igen, nyögte Elí zavartan.

A tiéd olyan zöld, mint a nyári moha.

A tiéd meg olyan szürke, mint egy egér. Miután felfogta, mit mondott, Elí elvörösödött. Nem úgy értettem. Szép szemed van.

Szeretem az egereket, mosolygott Finnlaug, kedves állatok.

Meg büdösek, mondta volna Elí, de még időben visszafogta magát. Igen, válaszolta helyette, szerintem is kedvesek.

Az egérre gondolt, akivel két nappal azelőtt találkozott a szobájában, biztosan becsalogatta a meleg. Elí kirakott neki egy darabka húst, és az ágyon fekve, mozdulatlanul figyelte, ahogy odamegy és megszimatolja. Aztán Elí rávágta a fadobozt. Az egér vinnyogott, amikor kivitte az erdőbe, és fülrepesztően visított, amikor teletűzdelte tövisekkel. Belekapott az ujjába, ezért egy késsel gyorsan levágta a fejét. A dobozt kitisztította a pataknál, az ujját beköttette az anyjával.

Nem akarok ilyen lenni, gondolta utána, és egész éjszaka nem tudott aludni. Könnyei eláztatták a párnáját, fájdalom kopogtatott vasszívén, és Elí mélyre menekült előle, egy azelőtt ismeretlen rejtekhelyre. Legnagyobb meglepetésére Finnlaug jutott eszébe azon az éjszakán, és a fájdalom enyhült, lazultak a mellkasát ropogtató izmok, engedj el, oldozz fel, kérlek, bűneim alól.

Nem értette, miért gondol rá olyan gyakran, de valahogy minden hozzá vezetett. A vacsoraasztalnál is ő járt a fejében, és favágás közben sem azt képzelte már, hogy ellenségeket darabol, hanem hogy a szőrös hasú óriásokat szeleteli fel, és megmenti a foglyul ejtett Finnlaugot.

Erről persze mélyen hallgatott.

A jégkastély falai egyre magasodtak. A torony félig készen állt, ahhoz Elí nem nyúlt hozzá, egyedül Finnlaug építette. Helyette árkokat ásott és fákat rakott össze apró jégdarabokból. A fák közé embereket helyezett, muzsikusokat, kalandorokat és vadászokat. A kastélyon kívül megépített egy egész vadászházat, hogy a jégvilág népe soha ne éhezzen.

Építhetnénk szőrös hasú óriásokat is, akik a kastély ellen vonulnak. Így a hősök bebizonyíthatják a varázslónőknek, hogy méltók a kezükre.

Nem akarom, hogy harc legyen ebben a világban, húzta a száját Finnlaug. Legyen ez egy békés hely, ahol nem történik semmi rossz.

Gondolj bele, milyen izgalmas lenne, győzködte Elí. Így a varázslónők próbára tehetnék a kérőiket. Elváltoztatta a hangját. Aki a hószemű és dérajkú lányok után sóvárog, három próbán mérettetik meg! Először el kell hoznia a jégalmát a messzi kék királyságból, a patakon túlról, másodszor el kell lopnia egy nyakláncot a gonosz télboszorkány tornyából, harmadszor pedig le kell győznie a kastélyt fenyegető szőrös hasúakat. Egyébként nem történne semmi izgalmas. Minél több mindent építünk, annál szebb és szélesebb lesz a világ.

Finnlaug egy pillanatig habozott, de végül beadta a derekát. Egy feltétellel: meg kell ígérned, hogy nem építesz csatákat, és a szőrös hasúak nem marcangolnak szét senkit.

Megígérem, egyezett bele Elí, és máris építeni kezdte az első óriást.

 

*

 

Finnlaug szép volt. Elí maga is meglepődött, amikor ráeszmélt. Szép volt, és a fiú szerette nézni. A hajában gyönyörködött, álmodó tekintetében, ujjainak mozgásában, ahogy a jégkastélyt építette. Mintha egy ártatlanabb és kedvesebb világból jött volna, egy lány.

Elí megdöbbent, amikor rájött. Egy lánnyal játszott olyan sokat, egy lány nézett rá nagy szemekkel, egy lánnyal nevetett annyit együtt. Finnlaug lány volt.

Addig nem tett különbséget fiú és lány között. Egyre mentek, ugyanolyanok voltak mind, ugyanúgy gyűlölték. Leköpte és kicsúfolta őket, a lányokat és a fiúkat ugyanúgy. Sosem gondolta, hogy valójában mennyire különbözőek. Vagy hogy van közöttük valaki, aki ennyire más.

Finnlaug arca megváltozott, amikor nevetett, felhúzta az orrát és lehunyta a szemét. Tátott szájjal kacagott, összeráncosodott arccal, Elí szerint elég ronda volt így, de nem bánta, mert minden mást szeretett Finnlaugban. Megajándékozta Elít a bizalmával, nem kergette el, ahogy a többiek tették, amikor jót akart. Elí hálás volt neki ezért.

Azelőtt nem bízott az emberekben. Kemény kérget vont maga köré, vastag álarc mögé bújt, a lelkébe nézett, és abban a mélyen rejtőző fekete gomolyagban lelt megnyugvást, amelytől most szabadulni igyekezett. Az emberek nem bíztak benne, de Finnlaug igen, és ez Elínek végre kapaszkodót adott a világban. Van miért, gondolta, van kiért változnom.

Titkokat árult el Finnlaugnak. Elmesélte, milyen nehéz jónak lenni, miféle éhes fenevaddal kell megküzdenie nap mint nap. Beszélt a favágásról és a családjáról, arról, mennyire fájt régen, hogy minden, amit mondott, bántott valakit. Arról, hogy a könnyei egyszer sebet égettek az arcába.

Az állatokról sosem beszélt. Ha Finnlaug megtudná, mit művel velük, szóba sem állna vele többé, és Elí ezt nem engedhette meg. Az állatokról mélyen hallgatott, az ő titkai voltak, nem adta ki őket, történetük az ajkamnál zárul.

Finnlaug is mesélt neki az anyjáról és az apjáról, és Elí ezerszer közbe akart vágni, hogy laugi nem az igazi apád, az anyád odaadta magát egy idegennek, belőle lettél, de visszanyelte a szavakat, visszanyelte magáért és Finnlaugért, visszanyelte, mert szerette a lányt, és nem akarta elveszíteni az első embert, aki szerette. Meghallgatta a meséit a tengerről és laugi hajójáról, a szigetekről és a barátnőiről. Elít nem érdekelte a többi gyerek, de türelmesen végighallgatta, hogy eigil, aki njálnak, a kovácsnak a fia volt, szerelmet vallott svanának. Megdöbbent, nem gondolta volna, hogy az ő disznóarcú húga bárkinek is tetszhet, de csak vállat vont. Finnlaug elmesélte, hogy a szépszemű kaoa és eske jó barátok. Mint mi, tette hozzá Finnlaug csak úgy félvállról, ők is ilyen sokat vannak együtt.

Elínek megdobbant a szíve. Két egyszerűen odavetett szó volt, mint mi, mégis megrengették a világot, darabokra reped a föld. Igen, gondolta, és melegség öntötte el a szívét, a barátja vagyok, valóban szeret, hiszen a barátság szeretet, nem igaz? Ha pedig szeretnek, jó vagyok. Jó vagyok! És madarak repültek ki a szívéből, nehéz, fekete tollú madarak, tűnjetek el innen, ne is lássalak benneteket, kiáltotta utánuk Elí, hát nem hallottátok, barátok vagyunk!

A madarak súlyos szárnycsapásokkal eltűntek az erdő fái fölött, és Elí sírva fakadt örömében. Megszabadultam, suttogta, könnyebb vagyok, Finnlaug. Könnyebbé tettél. Százkezű fa vagyok, ellepték az ágaimat, most pedig elrepültek, felemelkedtek, és én végre megrázhatom magam.

Elí tudta, hogy csupán egyetlen ág szabadult fel, és a fa többi részét továbbra is sűrűn lepik a fekete madarak, de sosem érzett még ilyen könnyűséget azelőtt. Olyan jó érzés volt, hogy a könnye is kicsordult. Életében először sírt örömében.